| Aérotrain | |
| Adatok | |
| Ország | |
| Átadás | 1964 |
| Üzemeltető | |
| Elhelyezkedése | |
![]() | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Aérotrain témájú médiaállományokat. | |
Az Aérotrain (franciául: [aeʁotʁɛ̃]) egy kísérleti kötöttpályás légpárnás jármű (TACV), más néven lebegővonat volt, amelyet 1965 és 1977 között fejlesztettek ki Franciaországban Jean Bertin (1917–1975) műszaki vezetése alatt – azzal a céllal, hogy a francia vasúti hálózatot a szárazföldi tömegközlekedés élvonalába emeljék.
Bár hasonlított a mágneses lebegésű (maglev) kialakításhoz – amely egy vasúti kocsit komplex elektromágneses pálya felett lebegtet, hogy az aerodinamikai ellenálláson kívül minden más ellenállást kiküszöböljön –, az Aérotrain – amely szintén egy „kerekek nélküli vonat” volt – egyszerű vasbeton pályán vagy vezetőpályán haladt légpárnán, és a mágneses lebegésű vonat sebességével tudott haladni, anélkül, hogy a pálya további műszaki bonyolultságával és költségeivel kellett volna számolni. Sok tekintetben az egész koncepció inkább a repülőgépipar, mint a vasúti ipar termékére emlékeztetett.
1969-ben egy amerikai vállalat, a Rohr Industries, licencet szerzett az Aérotrain technológiára, hogy az Amerikai Egyesült Államokban is gyárthassa a légpárnás vonatokat. Ugyanebben az évben az Aérotrain világrekordot állított fel a TACV-k között; a pilóták szerint hosszabb pályán jelentős nehézségek nélkül még nagyobb sebességek is elérhetők lettek volna. A végső prototípus, az Aérotrain I80, 1974-ben sebesség világrekordot állított fel a szárazföldi légpárnás járművek között: 417,6 km/h sebességet ért el, csúcssebessége pedig 430,3 km/h volt. A prototípusok, amelyek végül két turbinamotort használtak egy hétlapátos, csatornás propelleren keresztül, bebizonyították, hogy gyorsan tudnak gyorsulni és lassulni, ami hatalmas előnyt jelentett a szorosan egymás mellett elhelyezkedő megállók közötti hatékony közlekedés biztosításában.
John Volpe amerikai közlekedési miniszter, Los Angeles polgármestere, valamint több mint 18 ország képviselői és közlekedési szakértői Franciaországba látogattak, részt vettek próbaúton, tanulmányozták a rendszert, és beszámoltak az Aérotrainról. Bertin úgy vélte, hogy a technológia már kellően kiforrott a teljes körű bevezetéshez, és a francia kormány szerződést írt alá a teljes körű üzemeltetés megvalósítására Párizs külvárosában, Cergy és La Défense között. Az Aérotrain ennek ellenére egyre növekvő belső konfliktusokba ütközött megrendelőjével, az SNCF-fel, amelynek nem volt saját kutatási és fejlesztési részlege, és amely határozottan a meglévő vasúti rendszer fejlesztését támogatta.
Az Aérotrain számos tervezési kihívással szembesült. A rendszer minden bevezetéséhez új, emelt vezetősínekre lett volna szükség – ami tovább élesítette az Aérotrain és a meglévő „kerekes” vasúti rendszer fejlesztésére irányuló erőfeszítések közötti ellentétet. Bertin versailles-i székhelyű cégei, a Bertin and Co és az Aeroglide Systems azon dolgoztak, hogy megoldják a hirtelen légnyomás-változásokkal kapcsolatos problémákat, például amikor a vonat elhaladt egy másik vonat mellett, vagy alagútba hajtott be. A prototípusok óriási légcsavarokkal ellátott gázturbinákat használtak, amelyek hatalmas zajt keltettek mind a vasúti kocsi belsejében, mind kívül – ezért városi területeken csökkentett sebességre volt szükség. Az SNCF úgy vélte, hogy már rendelkezik olyan vonatokkal, amelyek képesek ilyen csökkentett sebességgel közlekedni. A támogatók rámutattak, hogy az elektromos lineáris indukciós motorok csendessé tehetnék a TACV-t. Végül az SNCF egyszerűen ellenezte a projektet, hosszú listát sorolva fel az aggályokról.
1974-ben, miután Valéry Giscard d’Estaing-t Franciaország elnökévé választották, hivatalosan felbontotta az Aérotrain Cergy–La Défense vonalra vonatkozó szerződést, és az SNCF hivatalosan is a TGV-re helyezte át a hangsúlyt, mint nagysebességű szárazföldi közlekedési megoldásra. Érdemes megjegyezni, hogy D’Estaing felesége Eugène Schneider unokája volt, aki a később nemzetközi konszortiummá váló Schneider Csoport alapítója volt.
Az Aérotrain rendszerhez több különböző kapacitású prototípus is készült:
Jean Bertin, aki rákban szenvedett és egy évtizedes kemény munkát követően túlterhelt volt, 1975 decemberében hunyt el. Az I-80 Aérotrain 1977. december 27-én tette meg utolsó útját. 1991. július 17-én az S-44 Aérotrain prototípus tűzvészben megsemmisült a Gometz-la-Ville-i raktárában, 1992-ben pedig az I-80 prototípust gyújtogatás következtében megsemmisítették Chevilly-ben. A négy megépített prototípus közül az utolsó kettő továbbra is Versailles-ban, Franciaországban van tárolva.
Jean Bertin cége, a mai Bertin-Technologie, továbbra is működik, és az űrhajózási, védelmi és közlekedési ágazatokra összpontosít. Orléans külvárosában a felhagyott és részben lebontott, emelt beton tesztpálya maradványai a mai napig állnak, és jól láthatók a párhuzamosan futó SNCF Párizs–Orléans-vasútvonalról.