Alexander von Humboldt

Az első expedíció: az Orinoco és a Rio Negro között

Humboldt amerikai útja három, nagyjából egyforma időtartamú szakaszra osztható: az első az Orinoco feltárása volt; a második, amely egy kubai kitérőt követően Kolumbián és Ecuadoron keresztül Peruba vezetett; és a harmadik, amelyet Mexikónak szentelt.

Az első expedíció 1800 februárjában Caracasból indult az Apure folyóhoz, majd az Orinocóhoz, amelyen lehetőség szerint dél felé haladtak, a folyással szemben. Az Orinoco után dél felé folytatták útjukat az Atabapo folyón keresztül a Rio Negróig, amely már az Amazonas mellékfolyója volt. Járművük egy pirog, egy 13 méter hosszú és alig egy méter széles csónak volt, amelyet egyetlen fatörzsből vájtak ki fejszével és tűzzel. A csónakot egy kormányos és négy indián evezős hajtotta. A tatra alacsony, levelekkel borított tetőt szereltek; erre akasztották fel a befogott madarak és majmok ketreceit.

A Rio Negrón haladva elérték a Rio Casiquiare torkolatát amelytől északkeletre már közel volt az Orinoco. Végighajózva a Rio Casiquiarén bebizonyították, hogy – ellentétben az általánosan elfogadott nézettel, miszerint a világ főbb folyamrendszerei között nincsenek természetes kapcsolatok – az Orinoco és az Amazonas között valóban létezik ilyen összeköttetés. Várakozásuknak megfelelően 1800. május 20-án a pirog elérte az Orinoco elágazását, elérve ezzel az expedíció legfontosabb kutatási célját. Ezután már folyásirányt követve lehajóztak az Orinocón Angosturáig (Ciudad Bolívar), majd szárazföldön haladtak észak felé a Llanos tikkasztó forróságában a tengerparti Nueva Barcelonáig, amelyet 1800. július 23-án értek el.

Az expedíció során 2250 kilométert utaztak és szerencsésen túléltek minden veszélyhelyzetet (bár Bonpland Angosturában majdnem meghalt), amit elszántságukon túl erős szervezetüknek is köszönhettek. Humboldt, aki gyerekkorában sokat betegeskedett, így írt: "A trópusokon az elememben voltam, még soha nem voltam egyszerre ilyen hosszú ideig egészséges, mint az elmúlt két évben. […] Az Atabapo folyónál, ahol a bennszülöttek állandóan maláriától szenvednek, az egészségem felfoghatatlanul jól tartotta magát."

Az út sikeréhez rendíthetetlen kitartásukra is szükség volt. Humboldt folyamatosan a helyszínek felmérésével és mérésével volt elfoglalva, térképet készített, míg Bonpland botanikai kutatásait végezte; eközben mindketten számtalan vázlatot és jegyzet készítettek, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is: "Négy hónapig az erdőben aludtunk, krokodilok, óriáskígyók és jaguárok vették körül […], és semmi mást nem ettünk, csak rizst, hangyákat, maniókát, pisangot, Orinoco-vizet és néhanapján majmokat. […] Guyanában, ahol a levegőt is elsötétítő szúnyogok miatt az embernek állandóan el kell takarnia a fejét és a kezét, szinte lehetetlen nappal írni; nem lehet stabilan tartani a tollat, annyira fáj a rovarok mérgétől. Ezért minden munkánkat a tűz mellett kellett elvégeznünk egy indián kunyhóban, ahová a napfény egyetlen sugara sem hatol be, és amelybe hason kellett bemászni. Itt viszont az ember a megfullad a füsttől, még ha a szúnyogoktól kevésbé is szenved.”}}

A második expedíció: Cartagenából Limába

A két kutató Kubába, Havannába hajózott át, ahol Humboldt összegyűjtötte az Essai politique sur l'île de Cuba ("Politikai esszé Kuba szigetéről") c. esszéjének anyagát. Ezután visszatértek a dél-amerikai kontinensre és 1801. március 30-án Cartagenából (a mai Kolumbiában) indultak újabb szárazföldi expedíciójukra, Ecuadoron keresztül Peruba. Humboldt megtudta, hogy Peruban csatlakozhat a Nicolas Baudin kapitány vezette francia expedícióhoz.

Barancas Nuevasból felfelé eveztek a Magdalena folyón: "Magdalenai utunk szörnyű tragédiává vált; a húsz sötét bőrű evezősből útközben nyolcat hátrahagytunk és ugyanannyian érkeztek meg Hondába bűzlő fekélyekkel a testükön." Egy meredeken emelkedő négynapos út után elérték az Andok fennsíkját és élénk tudományos eszmecserét folytathattak Bogotában José Mutis botanikussal, aki nagy vendégszeretettel fogadta őket. Humboldt többek között szakértői jelentést készített a spanyol alkirály számára Kolumbia ezüstbányáiról és aranytermeléséről. Útjuk az Andokban rendkívül fáradságosnak bizonyult: „Sűrű erdők húzódnak a mocsarak között; az öszvérek félig elmerülnek a sárban; és olyan mély és keskeny szurdokokon kell átkelni, hogy az ember úgy érzi, mintha bányajáratba lépne be. Az ösvényeket a hidegtől vagy a kimerültségtől összeesett öszvérek csontjai szegélyezik.”

A Bogotából Quitóba tartó út több hónapba került – 1801. szeptember 19-től 1802. január 6-ig –, de közben megálltak Popayánban. Quitóban Juan Pío Montúfar y Larrea herceg házában szálltak meg; fia, Carlos de Montúfar (1780–1816) később csatlakozott Humboldt északi expedíciójához.

Kutatásaik fókuszában Ecuador vulkánjai álltak. Egy kezdeti sikertelen kísérlet után Humboldt másodszorra már megmászta a Pichinchát (közben erős földrengés rázta meg a hegyet, amelyet részletesen dokumentált). Cipőik, ruházatuk és felszerelésük hiányosságai ellenére Humboldt, Bonpland és Montúfar 1802. június 23-án majdnem elérte a Chimborazo 6263 méteres csúcsát), de 400-800 méterrel a kráter alatt egy járhatatlan szakadék miatt kénytelenek voltak visszafordulni. Ennek ellenére próbálkozásukkal hegymászói magassági rekordot állítottak fel, amelyet csak harminc évvel később döntöttek meg. A kutatók sokat szenvedtek a hegyibetegségtől, szédültek, hányingerük volt, vérzett az ajkuk és az ínyük.

Miután leereszkedtek Jaénbe, az expedíció felfedezte a Marañón folyó felső szakaszát az Amazonas forrásvidékén, majd útjuk ismét emelkedni kezdett és Cajamarca környékén inka romokat tártak fel. Méréseik szerint átlépték a mágneses egyenlítőt. Dél-amerikai útja során Humboldt többször is megfigyelte a hangintenzitás napi ingadozását (a Humboldt-effektust), amire 1820-ban talált magyarázatot.

Még négyszer átkeltek egy hegyláncon és 1802. október 23-án megérkeztek Limába, sikeresen befejezve második kutatóútjukat. Részletesen felmérték és dokumentálták a trópusi felföldek éghajlati és vegetációs övezeteit az északi és a déli szélességi 10. fokai között. Humboldt 1802. november 9-én, Lima kikötővárosban, Callaóban megfigyelte a Merkúr áthaladását a Nap korongja előtt, amivel pontosabban meg tudta határozni Lima hosszúsági fokát; ez később Dél-Amerika teljes délnyugati részének etalonjává vált. Itt figyelt fel a guanó termésjavító tulajdonságaira; a guanót később nagy mennyiségben szállították Európába.

A harmadik expedíció: Mexikó

Humboldték még Quitóban megtudták, hogy nem tudnak Baudin kapitány francia expedíciójához csatlakozni, mert útvonalat változtattak. A tengerparti Guayaquilban Humboldt a tengervíz hőmérsékletének mérésével bebizonyította a róla elnevezett óceáni áramlat létezését, majd áthajóztak a mexikói Acapulcóba. Innen 1803. március 23-án indultak egyéves kutatóútjukra Mexikóvároson keresztül Veracruzig. Az eközben végzett barometrikus magasságmérések alapján elkészítették Közép-Mexikó domborzati profilját. Mexikóvárosban Humboldt anyagot gyűjtött Új-Spanyolország alkirályságának földrajzához, beleértve a politikai, a társadalmi és a gazdasági viszonyok leírását, valamint kiterjedt népességi statisztikákat. Adatokat gyűjtött a járványos fertőző betegségekről, elsősorban a sárgalázról, amelyet az orvostudomány és a társadalom nagy problémájának tartott.

Az amerikai expedíció az Egyesült Államokba tett látogatással zárult, ahol Humboldt – kiterjedt levelezésének is köszönhetően – már a nagy elismerésnek örvendhetett. Három hetet töltött Thomas Jefferson elnök vendégeként Washingtonban és Philadelphiában.

1804. augusztus 3-án Humboldt és Bonpland visszatért Európába, Bordeaux kikötőjébe. Addig példátlannak számított, hogy egy magánszemély teljes egészében saját forrásaiból finanszírozott egy ilyen kutatóexpedíciót. Humboldt vagyona egyharmadával csökkent; aztán a következő három évtizedben teljesen elfogyott, mialatt 30 kötetben megírta és kiadta útleírását, a valaha megjelent legnagyobb magánútleírást.

A rabszolgaság és a gyarmati rendszer kritikája

Humboldt a spanyol korona védelme alatt utazott, a helyi gyarmati kormányzatok támogatására támaszkodott és kapcsolatban állt azok vezető tisztségviselőivel, így nem bírálhatta nyíltan a rendszert anélkül, hogy ne veszélyeztette volna egész vállalkozását. Útinaplói és későbbi írásai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy hosszú távon fenntarthatatlannak tartotta a fennálló társadalmi viszonyokat. Úgy vélte hogy ha a rabszolgák művelte ültetvények monokultúráinak rendszerét forradalommal megdöntenék, a selyem, a bor, az olaj és a szövet termelése „független, szabad létezésben” valósulhatna meg; csökkenne a kereskedelemtől való függőség és minden visszatérne természetes állapotába. „A rabszolgatartó haciendák természetellenes körülményeket feltételeznek, és új, még természetellenesebb körülményeket teremtenek. De ami természetellenes, az igazságtalan, rossz és fenntarthatatlan.”

Kubáról szóló politikai esszéjében ezt írta: „Kétségtelen, hogy a rabszolgaság a legnagyobb az emberiséget sújtó összes gonoszság közül, akár azt nézzük ahogy a rabszolgát elszakítják otthoni családjától, és egy rabszolga-kereskedelemre átalakított hajó rakterébe dobják, akár azt ahogy a fekete emberek nyájának részeként az Antillák partjainál összeterelik őket.”

Humboldt szerint a helyzet javulását csak azok az európai kormányok hozhatják el, „amelyek rendelkeznek az emberi értékek tudatával és tudják, hogy minden igazságtalanság a pusztítás magvát hordozza”. Ez azonban nem fog megtörténni, „amíg a tulajdonosok és a gyarmati gyűlések vagy törvényhozók egésze nem osztja ugyanazt a nézetet és nem működik együtt egy jól kiszámított terv szerint az Antillák rabszolgaságának teljes eltörlése érdekében”. Egy életében kiadatlanul maradt művében igen pesszimistán fogalmaz: „A gyarmatokon az európai kormányok olyan sikeresek voltak a gyűlölet és a széthúzás terjesztésében, hogy a társasági élet örömei alig ismertek ott; […] Ebből a helyzetből ötletek és érthetetlen vélemények kavalkádja fakad, valamint egy általános forradalmi helyzet. De vágyuk csupán arra korlátozódik, hogy kiűzzék az európaiakat, majd háborút indítsanak egymás ellen.”

Fogadtatása Párizsban

Párizsban, ahol Humboldt igyekezett felzárkózni az elmúlt öt év tudományos fejlődéséhez, kutatótársai nagyszerű fogadtatásban részesítették és teljes támogatásukról biztosították. Szüksége is volt rá útibeszámolója megírásához, mivel messzebbre tekintett annál, mint hogy egyszerűen leírja tapasztalatait, benyomásait és közzétegye mérési eredményeit. Amikor például az Orinoco régiójában a gabonatermesztésről, a kakaó- és kávészüretről számolt be, adatait az egész ismert világ földrajzi és gazdasági kontextusába helyezte, de ezeket az információkat csak más kutatók segítségével tudta megszerezni. A legtöbb szakmai kapcsolatra és könyvének legjobb minőségben való publikálására Párizsban számíthatott. Ahogyan idős korában, 1852-ben fogalmazott: „Párizst választottam lakóhelyemül, mert abban az időben a kontinensen sehol máshol nem volt ilyen könnyen hozzáférhető tudományos kincsesbánya és sehol máshol nem volt annyi nagyszerű és aktív kutató, mint abban a fővárosban.”

Visszatérés Berlinbe

Humboldt nem sietett vissza Berlinbe, 1805 nyarán több hónapos olaszországi útra indult, hogy Gay-Lussackal együtt a vulkánokat tanulmányozzon és egyúttal Rómában meglátogatta testvérét, Wilhelmet. Bátyja rábeszélésének és a porosz királyi ház nyomására tért vissza a porosz fővárosba. Hazatérésekor III. Frigyes Vilmos király 2500 tallér évjáradékot adományozott neki és nem sokkal később királyi kamarássá nevezte ki, ami azonban nem járt konkrét feladattal. 1805 novemberétől Berlinben folytatta tudományos munkáját; a következő évben az addigi levelező akadémiai tagsága helyett rendes taggá lépett elő.

Eközben zajlottak a napóleoni háborúk. Az 1806-os jénai csatát követően Poroszország katonailag összeomlott, a franciák megszállták Berlint és eközben kifosztották bátyja örökségét, a tegeli kastélyt. Humboldt jó francia kapcsolatainak köszönhetően enyhíteni tudta a családja vagyonában esett károkat, valamint a megszállási politika szigorát. A király többször is felajánlotta neki a porosz kultuszminiszteri tárcát, de mindig visszautasította. III. Frigyes Vilmos kegyét azonban meg tudta őrizni, hozzáértő idegenvezetőként kalauzolta külföldi útjain, például 1814-ben az uralkodó párizsi látogatása során, miután a koalíció legyőzte Napóleont; vagy 1822-ben egy veronai kongresszus alkalmával, amikor Velencébe és Rómába is ellátogattak. Humboldt megnyerő modorának, ékesszólásának és magával ragadó mesélőkészségének köszönhetően minden társaságban hamar a figyelem középpontjába került.

Ismét Párizsban

1807 novemberében, mikor a francia háborús jóvátételi követelések Poroszország csődjével fenyegettek, a kormány élére kinevezett báró vom Stein követséget küldött Párizsba Vilmos herceg (a király öccse) vezetésével. Humboldt tanácsadóként vele tarthatott, így a francia fővárosban, a legmegfelelőbb tudományos környezetben folytathatta útleírásának megírását. Emiatt a herceg küldetésének kudarca után Humboldt kérelmezte, hogy Párizsban maradhasson; itt is maradt közel 20 éven át.

Humboldt aktív szerepet játszott a párizsi tudományos életben. Már 1807-ben alapító tagja volt a Société d’Arcueil-nek. 1809-ben François Arago katalán fizikus is csatlakozott ehhez a tudományos társasághoz, akivel Humboldt később szoros barátságot ápolt. Humboldt levelezett Simón Bolívarral is, akivel szintén itt ismerkedett meg.

Humboldt tervezgetett egy ázsiai kutatóexpedíciót, elsősorban India, a Himalája és Tibet érdekelte. 1811-ben meghívták egy oroszországi útra, de Napóleon 1812-es orosz hadjárata keresztülhúzta számításait. 1817/18-ban bátyját londoni porosz követnek nevezték ki. Humboldt többször is meglátogatta, eközben megszerezte a régensherceg és George Canning, a Brit Kelet-indiai Társaság Ellenőrző Bizottságának elnöke támogatását egy ázsiai úthoz, amit III. Frigyes Vilmos finanszírozott volna. Két évnyi előkészületet követően terveit végül fel kellett adnia, feltehetően a Kelet-indiai Társaság tartott attól, hogy Humboldt kritizálni fogja majd a gyarmati viszonyokat.

Az új utak tervezése mellett feldolgozta amerikai expedíciójának anyagait. Berlinben a Botanikus Kert igazgatójának, Carl Ludwig Willdenownak küldött növényeket, aki elkezdte feldolgozni és publikálni azokat. Gyűjteményének további jelentős részét a párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d’histoire naturelle) kapta, amely abban az időben egyedülálló, kezdettől fogva globális fókuszú intézmény volt, amely a természettudományi gyűjtemények létrehozásának, megőrzésének, katalogizálásának és kutatásának szentelte magát. Humboldt és Bompland botanikai gyűjteményét csak 1813 után dokumentálták átfogóan, miután Karl Sigismund Kunth nekifogott a herbáriumi anyag szisztematikus katalogizálásának és publikálásának. Kunth 1815 és 1825 között Nova genera et species plantarum címmel hét kötetben tette közzé Humboldt és Bonpland amerikai mintáit.

Eközben Humboldtnak az Utazás az Újvilág egyenlítői régióiba (Voyage aux régions équinoxiales du Nouveau Continent) c. útleírása messze túlnőtt eredeti elképzelésein. A harminc kötet 1805 és 1834 között jelent meg, 10 kötet fólióként, 20 kötet pedig quarto formátumban. Részletesen, saját tapasztalatain messze túlmenően tárgyalta az amerikai kontinens történetét is, leírta Kolumbusz útjait és foglalkozott az ún. „Vespucci-kérdéssel”, hogy milyen szerepe volt Amerigo Vespuccinak Amerika felfedezésének történetében. Számos, különféle tudományterületen dolgozó tudós járult hozzá Humboldt munkájához és mintegy 50 művész (festők, rajzolók, térképészek és kalligráfusok) dolgozott az illusztrációkon (köztük az 1452 rézmetszeten). Humboldt saját költségén újra elkészíttette azokat a részeket, amelyeket nem tartott megfelelő minőségűnek, legyenek azok rézlemezek a metszetekhez, elkészült nyomtatott szövegek vagy akár egész kötetek.

Hazatérés Berlinbe

1827-re a teljes könyvsorozat kiadásának előkészítő munkálatai befejeződtek és mivel hosszú távú párizsi tartózkodása okafogyottá vált, a király visszahívta kamarását Berlinbe. 1829-ben titkos tanácsossá nevezte ki. Humboldt azonban nem sietett vissza és először Londonba utazott, hogy számára fontos emberekkel találkozzon és társasági életet éljen. 57 évesen ott még egyszer megmutatta, hogy még él benne a veszéllyel nem törődő kutatói szellem: a Temze alatti első alagútépítés alkalmából egy hajódarura felfüggesztett, kéttonnás búvárharangban, a tervezővel és az idős filozófus Jeremy Benthammel együtt 11 méter mélyre eresztették le a folyóba; eközben egy bőrcsövön keresztül kaptak fentről levegőt. Néhány nappal később az építkezés beomlott.

Hazatérve a porosz tudományos élet középpontjában találta magát. 1827 novemberétől előadásokat kezdett tartani az egyetemen, azonban akkora volt a látogatottságuk, hogy decembertől egy rövidített anyagú és bárki által látogatható előadássorozatot indított az ezer hallgató befogadására alkalmas Sing-Akademieben. Az egyetemen 62 egyórás előadást, míg a Sing-Akademien 16 kétórás előadást tartott meg. Közönsége a társadalom minden rétegéből verbuválódott és akkoriban még szokatlan módon nők is voltak közöttük. Humboldt lenyűgözte közönségét könnyen érthető, élénk nyelvezetével, és sikeresen felkeltette érdeklődésüket a földrajzi és tudományos kérdések iránt. A következő évben, 1828-ban ő volt a berlini Természettudósok Kongresszusának szervezője és elnöke.

Az életmű összegzése: Kozmosz

Alexander von Humboldt rendkívüli népszerűsége mind életében, mind halála után jelentős mértékben a Kozmosz c. munkáján alapult, amelyet 1834-ben kezdett el, 1845 és 1862 között öt kötetben jelent meg és átfogó módon tekintette át a világ tudományos felfedezését. Ezzel a művével valósította meg azt a vízióját, amely természettudósi pályafutása kezdete óta kísérte, és amely minden fontos döntésében vezérelvként szolgált. 1834-ben így írt nyelvi lektorának, Varnhagen von Ensének: „Az a ragyogó ötletem támadt, hogy az egész anyagi világot, mindent amit ma az ég és a föld jelenségeiről tudunk, a csillagködöktől a gránitsziklákon élő mohák földrajzáig, egyetlen műben mutassam be, egy olyan műben, amely nyelvezetével egyszerre inspirálja és gyönyörködteti az elmét.”

A Kozmosz 87 ezer példányban kelt el és korszakalkotó bestseller lett; diákok, tudósok, művészek és politikusok egyaránt olvasták. Humboldt német kiadója rekordmennyiségű megrendelésekről számolt be, amelyek még Goethe Faustjának megrendeléseit is meghaladták. Angliában a Kozmosz első két kötetének három, egymással versengő angol fordítása jelent meg négy éven belül. 1849-re körülbelül 40 ezer angol nyelvű példány kelt el, az Egyesült Államokban pedig további több ezer (Humboldtnak azonban ezekből a fordításokból szerzői jogi törvények híján semmi bevétele sem volt).

Bár a mű eladási sikere és fogadtatása bizonyítja rendkívüli népszerűségét, bonyolult szövegszerkezete miatt csak korlátozott mértékben tekinthető ismeretterjesztő műnek. „A szöveg a tudományos kiadványok minden ideális jellemzőjét mutatja: összképét hosszú és gyakran idegen nyelvű idézetek, vitás kérdések taglalása, lábjegyzetek, etimológiai kitérők, nagy mennyiségű adat és ábra, valamint történeti leírások határozzák meg.” Megjelenését követően számos rajta alapuló rövidebb, népszerűsítő írást jelentettek meg, amelyek címében gyakran szerepelt a Kozmosz kifejezés. Humboldt egy időben – főleg anyagi okokból – maga is fontolgatta egy rövidebb változat megírását Mikrokozmosz címmel.

Gondolkodásmódja

Alexander von Humboldt gondolkodása átfogó értelemben véve a világ egészére irányult. A Humboldt-kutató Ottmar Ette munkásságában három alapvető jelentésszintet különböztet meg: az egész univerzumra vonatkozó kozmikus szintet, a bolygó szintjét, amely többek között magában foglalja a világkereskedelmet is, valamint egy absztrakt filozófiai dimenziót, amely világnézetként jelenik meg. Humboldt kutatói érdeklődése és felfogása nem csupán az egyes tárgyakra irányult, hanem etikai neveltetésének és az egész emberiség érdekeit szem előtt tartó politikai felelősségvállalásának köszönhetően átfogó kozmopolita tudománnyá vált. „Az esztétika” – írja Ette – „Humboldt számára nem csupán díszlet vagy tetszetős kiegészítő, hanem önálló, sajátos összekötő tudás, amely mindent mindenhez képes összekapcsolni.”

Kutatóként Humboldt nemzetközi kapcsolati hálózatot épített ki; levelezése révén, valamint a tudósok közötti találkozók és eszmecserék szervezőjeként minden erejével igyekezett előmozdítani az információcserét. Sokrétű teljesítménye és széleskörű tevékenysége világszerte a legnagyobb elismerést hozta meg számára: „Franciaországban, ahol évtizedeken át dolgozott útleírásán, elnyerte a „század legnagyobb tudósa” és a „modern kor Arisztotelésze” címet. Mexikóban, ahol Essai politique sur le Royaume de la Nouvelle-Espagne ("Politikai esszé Új-Spanyolország királyságáról") c. művével jelentős hatást gyakorolt a nemzeti öntudat és a függetlenség eszméjének kialakulására, halála után nem sokkal, 1859 júliusában Benito Juárez államelnök (egyetlen külföldiként) „Benemérito de la Patria” címmel tüntette ki. Németországban, ahol hazatérése után „Amerika második felfedezőjeként” ünnepelték, korának elsődleges tudományos tekintélyének számított.

Humboldt jelentős módon hozzájárult az anatómia, a klasszika-filológia, a botanika, a geológia, a történelem, a matematika, a filológia, a csillagászat és a zoológia tudományágaihoz. Megközelítését azonban mindig az interdiszciplináris, holisztikus látásmód jellemezte, szándékosan együtt tárgyalta a természet- éd humán tudományokat.

A tudományágak közötti információcsere fáradhatatlan közvetítője volt, amiről 30 ezer levele tanúskodik. Emellett a szalonokban és társasági körökben személyes kapcsolatokat is ápolt és eszmecseréi gyakran olyan intenzívek voltak, hogy a beszélgetések után hazakísérje partnereit és még órákig folytassák társalgásukat.

Nagyobb munkáinak egyik közös jellemzője, hogy soha nem jutott a végükig. Az amerikai expedícióról szóló útirajztól kezdve (amely az egész útnak csak körülbelül harmadát fedi le), az Ansichten der Natur-on ("Természetképek", tervezett második kötete nem készült el), a Relation historique-on ("Történelmi kapcsolatok") és az Asie centrale-on ("Közép-Ázsia) keresztül egészen a Kozmosz-ig egyik fő művét sem fejezte be. Ezt nemcsak sajnálták, hanem fel is rótták neki, de Humboldt teljességre törekedett, a Kozmosz miatt más munkáival kellett felhagynia vagy félbeszakítania azokat. Ő maga is érezte kutatásainak töredékes és ideiglenes jellegét, a terveinek megvalósulatlan maradását, írásainak befejezetlenségét: „Ilyen az emberi sors: az ember eléri élete végét és nem minden szomorúság nélkül kell összemérnie azt a keveset amit alkotott, mindazzal amit el szeretett volna vállalni a tudomány birodalmának kibővítése érdekében.”

Biológia

Bányafelügyelői munkája során Huboldt tanulmányozta a gombákat. A freibergi bányákban talált zuzmó- és gombafajokat a Florae Fribergensis specimen című művében írta le; a közlemény tartalmazta az Agaricus, Peziza és Boletus nemzetségek néhány fajának első leírását. Morfológiájukon kívül leírta környezeti igényeiket is. Összeállított egy zuzmórokonsági táblázatot (Tabula affinitatum), amely azonban még nem a filogenetikai rokonságon, hanem csak a külső hasonlóságon alapult. Már ekkor hangsúlyozta, hogy a növényföldrajzot a hagyományos természettudománytól eltérően a földrajztudomány részének tekinti.

Kísérletekkel vizsgálta a levegő gázainak hatását a növények növekedésére, elsősorban gazdasági szempontból. Bár nem sikerült tisztáznia az oxigén és a szén-dioxid szerepét a növények anyagcseréjében, de megállapította, hogy a növények széntartalma a levegőből származik, nem pedig a talajból. Felismerte, hogy a levelek légcserenyílásai fontos szerepet játszanak a növények vízháztartásában, de pontos működésüket nem tudta tisztázni.

Később az akkoriban divatos kutatási területnek számító állati elektromosság felé fordult, folytatta Galvani és Volta munkáját. Sok éven keresztül több ezer állatkísérletet végzett, részben testvérével, Wilhelmmel közösen. Számos alkalommal saját testén is kísérletezett, például sebet ejtett magán és cink-ezüst galvánelemeket kapcsolt hozzájuk. Sikerült igazolnia az izommozgás során történő oxigénfelhasználást és a nedvességnek az elektromos vezetőképességre gyakorolt hatását. Voltával ellentétben Humboldt meg volt győződve a saját „állati elektromosság” koncepciójáról és az érintkező fémeknek csak másodlagos szerepet tulajdonított.[36] Az izom- és idegrostok ingerléséről szóló kísérleteit 1797-ben publikálta.[37]

A „Kísérletek az ingerelt izom- és idegrostokról” című tanulmányához végzett önkísérletek során mesterségesen előidézett sebeket hozott kapcsolatba a hátán lévő, cinkből és ezüstből készült galvanikus cellákkal. Voltával ellentétben Humboldt továbbra is meg volt győződve a saját „állati elektromosság” koncepciójáról; a kontaktfémeknek csak másodlagos szerepet tulajdonított. Az izom- és idegrostok ingerléséről szóló kísérleteit 1797-ben publikálta.

Dél-amerikai expedíciója során Humboldt folytatta galvanikus kísérleteit; az elektromos angolnával végzett kutatása nagy figyelmet keltett. Kései éveiben Humboldt támogatta Emil du Bois-Reymond elektrofiziológiai kutatásait, amelyek eredményeit (mérhetővé tették az izommozgást kiváltó idegaktivitást) saját kísérletei folytatásaként értelmezte.

Botanikai rendszertani nevekben Humboldt hivatalos szerzői rövidítése „Humb”.

Kémiai munkái

Bányászati munkája következtében Humboldtot érdekelte a kémia, annak is főleg a gyakorlati alkalmazása. Kutatta a bányalég keletkezését, valamint mérte az oxigénfogyasztást és a szén-dioxid képződését. Felismerte, hogy az utóbbi gáz koncentrációja évszakonként változik és hogy a levegő szén-dioxid-tartalmának növelése bizonyos határig elősegíti a növények növekedését. Érdekelte a levegő összetétele és felismerte annak állandóságát különböző magasságokban. Gay-Lussackal közösen bebizonyították, hogy a vízben az oxigén és a hidrogén aránya 1:2. Publikációkat írt az üveg, a porcelán és a fajansz gyártásáról. 1800 augusztusában a berlini Királyi Porosz Tudományos Akadémia távollétében többek között mint elismert vegyészt (chimiste célèbre) vette fel sorai közé rendkívüli tagként.

Mágnesesség

Humboldt 1795 körül kezdte a bazalthegyek mágneses hatásait vizsgálni; 1796-ban pedig felfedezte, hogy a Fichtel-hegységben található Haidberg hegy vastartalmú kőzetei miatt eltéríti az íránytűt. Miközben amerikai expedíciójára készült, Jean-Charles de Borda műszereket adott neki, amelyekkel meghatározhatta a Föld mágneses mezejének inklinációját, deklinációját és intenzitását; egyúttal felkérte, hogy a lehető legpontosabban határozza meg a mágneses egyenlítő helyzetét. Hazatérése után Párizsban Jean-Baptiste Biot-val együttműködve elemezte a mágneses eredményeket és kimutatták, hogy a Föld mágneses mezejének intenzitása az egyenlítőtől a sarkok felé növekszik, nem pedig csökken, ahogy azt korábban állították.

Humboldt 1806/1807-ben Berlinben folytatta mágneses megfigyeléseit és ez idő alatt az iránytű tűjének hirtelen, erős kitéréseit fedezte fel, amire megalkotta a „mágneses vihar” kifejezést. 1826-ban találkozott Carl Friedrich Gausszal, annak göttingeni obszervatóriumában; Gauss 1828-ban viszonozta a látogatást a Német Természettudósok és Orvosok Társaságának berlini találkozója alkalmából. Ekkor kezdődött a két kutató hosszú távú együttműködése a mágnesesség kutatásának területén.

1826-ban Humboldt egy levélben javasolta Sussex hercegének, a brit Királyi Társaság akkori elnökének a Brit Birodalom területén egy világméretű geomágneses mérőállomás-hálózat létrehozását a mágnesesség szabványosított körülmények közötti mérésére; ezt a javaslatot később meg is valósították. 1829-es oroszországi expedíciója során 27 helyszínen végzett mágneses méréseket. Oroszországi munkatársa, Adolph Theodor Kupffer 1830-ban megerősítette Humboldt hipotézisét, miszerint a mágneses erő a Kaukázusban a magassággal csökken. 1829-es útja során szorgalmazta egy orosz központi fizikai intézet létrehozását a mágnesesség és a meteorológia kutatására; ezt később Kupffer irányításával alapították meg.

Csillagászat

Humboldt először a navigáció miatt kezdte el tanulmányozni a csillagászatot, hogy meghatározhassa a földrajzi koordinátákat olyan régiókban, amelyek vagy nem, vagy csak hiányosan voltak feltérképezve. Expedíciója befejezése után Jabbo Oltmansszal együtt elemezte az adatokat; kortársai dicsérték azok pontosságát. Amerikai útja során, november 11-ről 12-re virradó éjjel intenzív csillaghullást figyelt meg Cumaná városában, amelyek a Leonidák meteorrajából eredtek. Humboldt az elsők között ismerte fel ezeknek a meteorrajoknak a periodicitását. 1837-ben sikertelenül próbálta igazolni azt az elméletét, hogy a meteorok befolyásolhatják a Föld mágneses mezejét. A déli égbolton sok csillag esetében elsőként határozta meg azok fényességét és színét.

A Kozmosz egyik központi eleme a korabeli csillagászati ismeretek bemutatása volt. Számos csillagásszal levelezett, elsősorban Friedrich Wilhelm Bessellel, Johann Franz Enckével és Heinrich Christian Schumacherrel, akik ellátták őt a szükséges adatokkal. Humboldt a királlyal és kormánnyal ápolt kapcsolatai segítségével előmozdította a berlini obszervatórium újjáépítését.

Föld- és ásványtan

Humboldt 1790-ben, 20 éves korában, még azelőtt, hogy megkezdte volna tanulmányait a Freibergi Bányászati Akadémián, megjelentette első könyvét, Ásványtani megfigyelések néhány Rajna-menti bazaltról (Mineralogische Beobachtungen über einige Basalte am Rhein) címmel. Ebben az Unkel városának környékén található bazalt eredetének kérdését vizsgálta az ún. neptunisták (akik minden kőzetet üledék eredetűnek gondoltak, a vulkáni jellegűeket is felszínközeli széntüzek eredményének tartva) és a plutonisták (akik szerint a szilárd felszín alatt mindenütt folyékony magma található) érveit ütköztetve egymással. Humboldt széleskörű szakirodalmi ismereteira hagyatkozva a Németországban akkor domináns neptunista nézet felé hajlott. A neptunizmus ekkor legbefolyásosabb és legradikálisabb német képviselője Abraham Gottlob Werner volt, aki Humboldtot is tanította Freibergben az 1791/1792-es tanévben.

A latin-amerikai út geológiai kutatásainak középpontjában a vulkánok vizsgálata állt. Humboldt számos vulkánt megmászott (bár nem mindig érte el a csúcsot vagy a kráter peremét) és kőzetmintákat gyűjtött. Morfológiailag háromféle tűzhányót különböztetett meg, felismerte az aktív vulkanizmus és a földrengések közötti kapcsolatot és az is feltűnt számára, hogy mind Mexikóban, mind a dél-amerikai Andokban a vulkánok láncokba rendeződve helyezkednek el. Eredményeinek feldolgozása során felismerte a neptunista értelmezés tarthatatlanságát, hogy a vulkánok nem lokális anomáliák, hanem inkább „nagy, mélyen gyökerező jelenségek”, amelyek kiváltó okai a Föld forró belsejében rejlenek. Ehhez a paradigmaváltáshoz fontos támogatóra talált Leopold von Buch geológus személyében (ezzel szemben Goethe az új kutatások ellenére egész életében a neptunizmus híve maradt).

Olaszországban 1805-ben von Buchhal együtt háromszor megmászták a Vezúvot és 1805. augusztus 12-én tanúi voltak egy kitörésnek.

Földrajz

Humboldt földrajz tudományához elsősorban monumentális útleírásaival, a Kozmosszal és más átfogó műveivel, valamint számos kisebb tanulmányával járult hozzá. Jelentősen része volt a modern klimatológia és geofizika létrejöttében, valamint ő alapította meg a geomorfometriát, a Föld domborzatának mennyiségi mérésével foglalkozó tudományt. Első munkáit ebben a témában 1816-ban és 1825-ben publikálta. Leírta a biogeográfiai magassághatárok és a hóhatár globális eltéréseit; meghatározta a hőmérsékletnek a tengerszint feletti magasságtól függő átlagos csökkenését, az Andokban pedig 1000 és 2500 m között minimumot figyelt meg a vertikális hőmérsékleti gradiensben, amit a felhőképződés miatt felszabaduló kondenzációs energiának tulajdonított.

Mérésekkel bizonyította az egyenlítői alacsony nyomású öv létezését a szubtrópusi magasnyomású területek között. A passzátszelek gyengülése és a trópusi esős évszak kezdete közötti összefüggést a szélövek szezonális eltolódásának tulajdonította. Vizsgálta az óceáni áramlatokat; felismerte, hogy a trópusokon felszínre emelkedő hideg víztömegek sarkvidéki eredetűek; és hogy ezen áramlatok az okai a perui partok alacsony víz- és levegőhőmérsékletének. Azt is észlelte, hogy az óceáni áramlatokra hatást gyakorol a domináns széljárás, a hőmérséklet és a sótartalom változásaiból eredő sűrűségkülönbség, valamint a Föld forgása.

1831-re Humboldt megfogalmazta az éghajlatnak egy olyan definícióját, amely ma is széles körben elfogadott. Szorgalmazta az éghajlat „matematikai vizsgálatát”, ami alatt a szisztematikusan gyűjtött mérési adatok értékelését értette. Emiatt sürgette meteorológiai megfigyelőállomások hálózatainak létrehozását, közte a Porosz Meteorológiai Intézet 1847-es megalapítását. Felfigyelt az erdők szerepére az éghajlat kialakulásában. Utazásai során számos negatív példát látott az ökoszisztémákba való káros emberi beavatkozásokra; az első ezek között a venezuelai Valencia-tónál történt. Megértette, hogy a túlzott erdőirtás és a folyók elterelése káros hatással van a vízháztartásra és az éghajlatra. Azonban ezeknek a jelenségeknek, valamint a „ipari centrumok nagy gőz- és gáztömegeinek” csak regionális jelentőséget tulajdonított. Humboldt antropogén éghajlat- és tájpusztításról szóló megfigyeléseit Franciaországban Jean-Baptiste Boussingault, Németországban Carl Fraas, az Egyesült Államokban pedig George Perkins Marsh és Henry David Thoreau folytatta. Ezt követően a kérdés iránti tudományos érdeklődés alábbhagyott, és csak egy évszázaddal később, az 1980-as években éledt újjá.

Humboldt nem tudta elfogadni azokat az 1830-as évektől kezdve népszerűvé váló elméleteket, miszerint az Észak-Európában megfigyelhető geológiai jelenségek, a vándorkövek, a morénák, a lecsiszolt sziklafelületek, egy valamikor jégtakaró (jégkorszak) emlékei. Leopold von Buchhal ellentétben azonban ebbe a tudományos vitába nem bocsátkozott bele.

Humboldt széleskörű, interdiszciplináris megközelítési módja nagy hatást gyakorolt – elsősorban a német – földrajztudományra, hozzájárult, hogy a természettudományok mellett egyenlő arányban szerepeljenek a történelmi és társadalomtudományi elemek is. Életrajzírója, Hanno Beck kijelentése szerint: „Humboldt bizonyíthatóan a modern kor legnagyobb földrajztudósa, korának legösztönzőbb tematikus térképésze és vezető felfedezője volt.”