Az Arcellinida lebenyes héjas amőbák részben egyszerű héjjal körülvett egysejtűekből álló kládja.
Megtalálható talajban, avarban, tőzeglápokban és édesvízben és annak közelében. Állábait mozgásra és táplálkozásra használja. A legtöbb amőbához hasonlóan kettéhasadással, ivartalanul szaporodónak hitték, azonban egy 2011-es elemzés szerint az ivaros szaporodás általános lehet az amőbákban, beleértve az Arcellinidát.
Történet
A kládot Kent írta le 1880-ban. 1926-ban Cavallini megfigyelte, hogy a héjas állapot utódai élete héj nélkül kezdődik.
2002-ben jelent meg Ralf Meisterfeld Order Arcellinida című monográfiája az Illustrated Guide to the Protozoa részeként, míg az első összefoglaló molekuláris filogenetika 2005-ben jelent meg.
Useros et al. 2023-ban leírták 3 atalasszohalin környezetben élő faját, melyek közül egy a tengereknél magasabb sótartalmú vízben is él, noha a korábban ismert fajok a tengereknél alacsonyabb sótartalmúban éltek, azonban tengerekben kevés élő faját találták, és az elsősorban brakkvizű parti lápokban jelentkezik.
Az Arcellinida mindig rendelkezik héjjal. Ez a sejtmembránon kívül van, szekretált vagy külső részecskéket tartalmazó szerves vagy ásványi anyagokból áll, és egy fő nyílása van.
Egyszerű héjait szekretálja (autogén), külső anyagból összetapasztja (xenogén) vagy néha mindkettő jelen van. A korábbi környezeti változások meghatározhatók a fosszilis héjak összetételéből, a korábbi klímaváltozásokat beleértve.
Az autogén héj állhat szerves anyagból, lehet meszes vagy szilikátos, míg a xenogén állhat Euglyphida-pikkelyekből, kovamoszathéjakból vagy újrahasznosított szerves anyagokból. a Sphaerothecina háza álszájjal rendelkezik. A Sphaerothecina héja sugarasan szimmetrikus, de változó alakú: lehet lapos csészealj alakú, félgömb vagy nyújtott, tojás alakú is.
Állábai lehetnek elágazók és vastagok vagy kicsik, laposak, lemezesek és üvegszerűek (Difflugina, Heleopera, Sphaerothecina) vagy kúposak, hegyesek, kizárólag hialoplazmából állók (Phryganellina).
Az Arcellinida életciklusa kevéssé ismert, mivel 2021-ig nem tenyésztették. Cavallini 1926-ban a héjas Arcellinida-szakaszokról leírta, hogy csupasz utódaik vannak, míg Volkova és Smirnov 2016-ban kimutatták, hogy ha Arcella-faj héját eltávolítják, új héjat tud alkotni, de nem figyeltek meg később osztódást.
Evolúciós történet
Az Arcellinida-fosszíliák egészen a toniumig visszamenőleg ismertek mintegy 789–759 millió évre. A fosszíliák alapján mintegy 730 millió évvel ezelőtt az Arcellinida fő ágai már kialakultak. Így a legrégebbi eukariótafosszíliák közé tartoznak.
A héjas amőbák polifiletikus csoport (egynél több ősi típusuk van), de egyik csoportjuk, a Testaceafilosea, feltehetően monofiletikus. A szárazföldi fauna ősi héjai gyakoriak fosszilizált borostyánban, de középső krétai héjas amőbák például a Difflugia és Cucurbitella nemzetségből ismertek ősi tavi üledékből is. Feltehetően a csoport keveset fejlődött a fanerozoikum alatt.
Bár nem ismert az Arcellinida közös ősének eredeti élőhelye, az Arcellidae valószínűleg vízi élőhelyekben jelent meg, és csak egyes levezetett Galeripora-fajok (például Galeripora arenaria és közeli rokonai) szárazföldiek kizárólagosan, és élnek akár száraz környezetben is, míg a tőcsoportok víziek.
Fosszíliák
A toniumi Arcellinida-fosszíliák példák váza alakú mikrofosszíliákra (angolul: vase-shaped microfossil, VSM). A Cycliocyrillium simplex a tonium korjelző fosszíliája lehet. Mivel az egyetlen ismert fosszilizálódó csoport az Amoebozoában, és az egyetlen egyértelmű fosszíliájú csoport a növényeken, a gombákon és az állatokon kívül, a molekuláris óra egyik legrégebbi kalibrációs pontja, így jelenléte alapvető a mai eukarióták fejlődése kezdetének (vagyis a kriogén előtti és az óceáni oxigénszint jelentős növekedése utáni időszak) megértéséhez.
Bár az Arcellinida egész neoproterozoikumi fosszilis rekordja tengerinek tekintett paleokörnyezetekben fordul elő, azonban a 2021-ig ismert mai fajok kontinentális édesvízi környezetekben fordulnak elő, ezért a neoproterozoikumi fosszíliák és a mai Arcellinida-fajok filogenetikai rokonsága kérdéses. Lahr 4 lehetőséget írt le ezzel kapcsolatban aszerint, hogy para- vagy polifiletikusak a váza alakú mikrofosszíliák, és hogy mikor történt a kontinentális édesvízi környezetekben lévő megjelenés.
Bár a tengerből csak neoproterozoikumi VSM-ek ismertek, és a neoproterozoikumból csak tengeriek, egy fanerozoikumi tengeri vagy egy proterozoikumi kontinentális VSM leírása a Lahr 2021-es tanulmánya 6. ábrájában C és D lehetőségként szereplő lehetőségeket valószínűbbé teszi.:6. ábra
Az Arcella euryhalinahalotoleráns: 5% körüli sótartalmú vízben is megél a 2023 előtt ismert fajokkal szemben, melyeket maximum 1,3% sótartalmú part menti sólápokban fedeztek fel. Emellett az A. euryhalina az első atalasszohalin környezetben élő Arcellinida-faj.
Arcellinida-paradoxon
Az A. euryhalina alapján az Useros et al. által felállított hipotézisük az Arcellinida tengeri hiányáról a biotikus környezeti jellemzőkön alapul: az ökológiai átmenet alacsony biotikus nyomást igényel, vagyis a tavakban a tengernél alacsonyabb fajközi kompetíció és predáció miatt történtek meg az ökológiai átmenetek, míg tengerekben lehetséges versenytásrak a Gromiida, az Euglyphida, egyes kis állatok, a likacsosházúak stb. Bár a likacsosházúak és az Arcellinida élőhelyei átfednek a part menti lagúnákban és más brakkvizű környezetben, általában előbbi dominál magas sótartalomnál, utóbbi alacsony sótartalomnál.
Arcella Deflandre 1928 [Arcellina Carter 1856 non DuPlessis 1876 non Haeckel 1894; Cyphidium Ehrenberg 1837 non Magnus 1875; Leptocystis Playfair 1918]
Kosakyan et al. 2016-os cikke szerint 800–2000 faja lehet, ezzel az egyik legnagyobb Amoebozoa-csoport lehet.
Genetika
Az Arcellinida genomjáról szóló ismeretek 2021-ben korlátozottak voltak, mivel addig nem tenyésztették. Egy, a citokróm c-oxidáz, I. alegység (COI) génjét elemző 2023-as tanulmány szerint a szárazföldi Arcellinida-fajok kládot alkotnak, míg a sóhatáron édesvízi ős általi áthaladás legalább háromszor történt meg.
Aktingénjei leírásakor Lahr et al. 2010-ben két különböző paralógkládot és viszonylag új génbővüléseket mutattak ki.
Jelentőség
A héjas amőbafajok a késő holocén hidrológiai változásai rekonstrukciójára is használhatók az egyes fajok szűk ökohidrológiai (például vízmélység vagy pH) tűrése miatt, szűk szennyezéstűrésük pedig a szennyezőanyagok (például arzén) bioindikátorává teszi.
Jegyzetek
123456789Adl SM, Bass D, Lane CE, Lukeš J, Schoch CL, Smirnov A, Agatha S, Berney C, Brown MW, Burki F, Cárdenas P, Čepička I, Chistyakova L, Del Campo J, Dunthorn M, Edvardsen B, Eglit Y, Guillou L, Hampl V, Heiss AA, Hoppenrath M, James TY, Karnkowska A, Karpov S, Kim E, Kolisko M, Kudryavtsev A, Lahr DJG, Lara E, Le Gall L, Lynn DH, Mann DG, Massana R, Mitchell EAD, Morrow C, Park JS, Pawlowski JW, Powell MJ, Richter DJ, Rueckert S, Shadwick L, Shimano S, Spiegel FW, Torruella G, Youssef N, Zlatogursky V, Zhang Q (2019. január 19.). "Revisions to the Classification, Nomenclature, and Diversity of Eukaryotes". J Eukaryot Microbiol. 66 (1): 4–119. doi:10.1111/jeu.12691. PMC6492006. PMID30257078.{{cite journal}}: CS1 karbantartás: több név: szerzőfelsorolás (link)
↑Meisterfeld R (2000). "Arcellinida". In John J. Lee, Gordon F. Leedale, Phyllis Bradbury (ed.). Illustrated Guide to the Protozoa. Vol.2 (2.ed.). Lawrence, Kansas: Society of Protozoologists. 827–860.o. ISBN1-891276-23-9.{{cite book}}: CS1 karbantartás: több név: szerkesztőfelsorolás (link)
↑Woodland, Wendy, A. (1998). "Quantitative estimates of water tables and soil moisture in Holocene peatlands from testate amoebae". The Holocene. 8 (3): 261–273. doi:10.1191/095968398667004497. S2CID128897334.{{cite journal}}: CS1 karbantartás: több név: szerzőfelsorolás (link)
Ez a szócikk részben vagy egészben az Arcellinida című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
