Fonetika

Nyelvészet
Általános nyelvészet
Leíró nyelvészet
Alkalmazott nyelvészet
Nyelvészeti irányzatok
Interdiszciplínák
Kapcsolódó területek
Sablon:Nyelvészet

A fonetika a nyelvészet azon ága, amely a beszédhangokat tanulmányozza mint a beszéd legkisebb szegmenseit fizikai, fiziológiai, neurofiziológiai és neuropszichológiai szempontból, azaz létrehozásuk, terjedésük, hallásuk és fejlődésük szempontjából a nyelv közvetítésével való emberi kommunikációban, jellegzetes eszközöket használva leírásuk, osztályozásuk és átírásuk céljából. Ezen a szinkrón szinten való tanulmányozáson kívül van diakrón fonetikai kutatás is, amely egy bizonyos nyelv beszédhangjainak történeti fejlődésével foglalkozik.

Egyes szerzők a fonetika tárgyához tartozónak tekintik a beszéd szupraszegmentális tényezőit is (a hangsúlyt, a hanglejtést stb.), amellyel ebben a nézetben egyik ága, a szupraszegmentális fonetika, ismertebb nevén a prozódia foglalkozik. A szupraszegmentális tényezők tanulmányozása az egyik olyan aspektus, amellyel a fonetika túllépi a beszédhang által képzett elemi szintet. Ezt teszi a beszédhangok közötti hatások (hasonulás, elhasonulás stb.) vagy a szótagok képzésének tanulmányozásával is.

A fonetika tárgyát pontosabban határozták meg akkor, amikor rokon tudományágaként megjelent a fonológia, amelyet funkcionális fonetikának is neveznek, és amely különbséget tesz beszédhangok és fonémák között. A fonetika a beszédhangok és a szupraszegmentális tényezők anyagi részét tanulmányozza, konkrét megvalósulásuk teljes változatosságát, amelyet egyéni vagy helyzeti tényezők határoznak meg, függetlenül kommunikációbeli funkciójuktól és megjelenésük szerkezeti szintjétől (legyen az a szó, a szavak közötti határ, a mondat stb.), tehát kiiktatva a közöttük és a nyelvi jelentés közötti viszonyt. Ezzel szemben a fonológia funkcionális szempontból foglalkozik velük, azzal, hogy miként különböztetnek meg jelentéseket. Ebben az értelemben a fonémák invariánsok, olyan beszédhangok elvont képviselői, amelyek a fonémák allofónoknak nevezett variánsai.

A magyar nyelvű szakirodalomban a „hangtan” terminust is használják, de nem egységes értelemben. Egyes szerzők szerint ennek két ága a fonetika és a fonológia. Mások szemléletében a „hangtan” a „fonetika” szinonimája, tehát a fonológia nem a hangtan egyik ága, hanem külön tudományág. Más magyar elnevezések még a „beszédhangtan” (a fonetikára) és a „nyelvi hangtan” (a fonológiára).

Akárcsak a nyelvészet, a fonetika is lehet általános vagy speciális (egy adott nyelvre vonatkozó).

A fonetika módszerei

Kezdeteire vonatkozóan elemi fonetikáról lehet szó, olyan módszerről, amely azon alapult, amit az ehhez eléggé edzett emberi fül képes megkülönböztetni. Ezt a megközelítést, amely csak szubjektív lehetett, utólag túlhaladta a kísérletinek is nevezett eszközfonetika. Ezt a francia Jean-Pierre Rousselot (wd) abbé alapozta meg.

A módszerek a technika előrehaladásának mértékében fejlődtek tovább. Az 1930-as évektől kezdve elektroakusztikus, majd elektronikus hangfelvevő és elemző eszközöket használtak. A technika és főleg az informatika rohamos fejlődése nyomán erőteljesen kibontakozott és újjáalakult a beszédprodukció és a beszédészlelés kutatása.

A fonetika ágai

Mivel a beszédhangokat számos szempontból (létrejöttük, terjedésük, észlelésük, fejlődésük stb. szempontjából) lehet tanulmányozni, a fonetikának ezekre szakosodott ágai jöttek létre.

Az általános fonetika ágai

Az általános fonetika több tudományhoz kötött. Kapcsolatban van a neurofiziológiával és a neuropszichológiával azáltal, hogy a hangok képzését agyon belüli folyamatok előzik meg, észlelésüket és értelmezésüket pedig ugyanilyen folyamatok határozzák meg. Képzésüket és észlelésüket jellegzetes szervek végzik, amelyek leírásához az anatómia járul hozzá, működésükhöz pedig a fiziológia. Fizikai tulajdonságaik révén a beszédhangok az akusztika tárgyához is tartoznak, kutatásukhoz pedig az informatika is hozzájárul.

A neurofiziológiai fonetika

Ez a viszonylag kevéssé kifejlett tudományág megpróbálja leírni azokat az agyi mechanizmusokat, amelyek a beszédprodukciót és -észlelést vezérlik.

Az artikulációs fonetika

Ez a fonetika egyik legrégibb ága, elemei már az ókori indiai nyelvészetben megvoltak. Fiziológiai fonetikának is nevezik, és köze van az anatómiához is, mivel a beszédszervek felépítésével és működésükkel foglalkozik a beszédhangok képzésekor.

Az akusztikai fonetika

Az akusztikai fonetika a beszédhangok mint rezgések fizikai tulajdonságait tanulmányozza, azaz frekvenciájukat, amplitúdójukat, erősségüket és időtartamukat terjedésük közben a beszélőtől a hallgatóig. Főleg fonetikának ez az ága a használ a hangok rögzítésére, elemzésére, képzésére, felerősítésére, közvetítésére és visszaadására alkalmas elektronikus eszközöket.

Az auditorikus (vagy percepciós) fonetika

A fonetika ezen ága a beszédhangok észlelésével, megkülönböztetésével, értelmezésével és kategorizálásával foglalkozik az anatómia, a fiziológia, a neurofiziológia és a neuropszichológia közreműködésével, mint olyan tevékenységekkel, amelyeket a fül, a hallóideg és az agy végez.

Egyes nyelvek fonetikájának ágai

Az egy adott nyelvvel foglalkozó nyelvészet keretében a fonetika annak beszédhangjait és szupraszegmentális tényezőit tanulmányozza szinkrón vagy diakrón nézetben. Vizsgálja a beszédhangok közötti hatásokat is a szavakon belül és a szavak érintkezési pontján. A fonetikai kutatás két nyelvre vagy nyelvek csoportjára is kiterjedhet.

A leíró fonetika szinkrón jellegű, azaz leírja és csoportosítja egy adott nyelv egy adott időszakában létező beszédhangjait.

A szintaktikai fonetika tárgyát a szószerkezetet alkotó szavak érintkezési pontján történő hangváltozások képezik, mint például a francia nyelvben a hangkötés, amikor a szerkezet első és második, magánhangzóval kezdődő szava között olyan hang jelenik meg, amely nincs meg akkor, amikor az első szó elszigetelt, vagy a szerkezet második szava mássalhangzóval kezdődik, pl. enfants [ɑ̃fɑ̃] ’gyerekek’ vs. enfants adorés [ɑ̃fɑ̃zadɔre] ’imádott gyerekek’.

A történeti fonetika diakrón jellegű. Egy nyelv beszédhangjainak fejlődésével foglalkozik az idők során. Tekintélyes képviselői a német August Schleicher (wd) (1821–1868) és az orosz Filipp Fortunatov (wd) (1848–1914) voltak.

Az összehasonlító fonetika több rokon nyelv beszédhangjainak párhuzamos fejlődését tanulmányozza. A történeti fonetikával egy időben jelent meg, és szorosan kötődik hozzá.

A fonotaktika

A fonotaktika a fonetikának az a része, amely arról szól, hogy a beszédhangoknak milyen sorozatai használatosak törvényszerűen, azaz milyen hangfajták és mely helyzetben fordulhatnak elő az illető nyelvben (pl. lehetséges szótagszerkezetek, mássalhangzó-sorozatok). Ezek a lehetőségek és azon tiltások, amelyekkel járnak, a nyelv fonotaktikai szabályai.

A fonetikai átírás

Mielőtt hangfelvételeket tudtak volna készíteni, szükséges volt a beszéd minél hitelesebb írásbeli rögzítése, és ez a szükség utólag is megmaradt. Többféle fonetikai átírási rendszer létezett és létezik, úgy egyes nyelveké, mint általánosak. A legtöbb a meglévő ábécéken alapszik, olykor vegyítve ezeket, például a latint és a görögöt vagy másokat, diakritikus jeleket is használva. Például a finnugrisztikában a Setälä-féle átírást használják, a magyar nyelvre pedig az 1949-ben elfogadott magyar egyezményes hangjelölést (többek között A magyar nyelvjárások atlaszában), vagy egy Nádasdy Ádám és Siptár Péter által létrehozott, a nemzetközi fonetikai ábécén alapuló átírást.

A 21. században az általános fonetikai munkákban és a nemzetközi érdeklődésre számot tartó speciális fonetikai publikációkban inkább a nemzetközi fonetikai ábécé használatos. Ez főleg a latin ábécén alapszik, görög betűket is tartalmaz, valamint speciális jeleket, köztük létező betűkből származókat (például megfordított betűket), diakritikus jeleket, a hangok rövidségére vagy hosszúságára, a szótagok közötti határra, a hangsúly helyére stb. utaló jeleket.

Az alkalmazott fonetika

A fonetika az élet sok területén alkalmazható. Ilyen területek a logopédia, a siketek oktatása, a távközlés, a bűnügyi nyomozás, a színészképzés, az irodalmi művek hanganyagelemzése, a beszédszintézis (például olvasógép vakok számára), a szónoklattan (az előadás hangzásbeli kérdései), a stilisztika (a beszédhangok expresszivitásának vizsgálata), az idegennyelv-oktatás, az orvostudományban a foniátria (a hangadás betegségeinek gyógyítása) és az afáziás betegek kezelése, a hallókészülékek készítése stb.

Jegyzetek

  1. 1 2 3 Kálmán – Trón 2007, 15. o.
  2. 1 2 3 Nádasdy 2006, 11. o.
  3. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 A. Jászó 2007, 73–85. o.
  4. ↑ Bussmann 1998, 895. o.
  5. 1 2 Crystal 2008, 363–364. o.
  6. 1 2 3 4 5 6 7 8 Dubois 2002, 361. o.
  7. 1 2 3 4 5 Bidu-Vrănceanu 1997, 205–206. o.
  8. 1 2 3 4 5 6 7 8 Constantinescu-Dobridor 1998, fonetică szócikk.
  9. ↑ Crystal 2008, 393. o.
  10. ↑ 1939-ben, Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj Grundzüge der Phonologie (A fonológia alapjai) című munkájának megjelenésével együtt (Constantinescu-Dobridor 1998, fonetică szócikk).
  11. ↑ Vö. például A. Jászó 2007, 74. o.
  12. ↑ Vö. pl. Kálmán – Trón 2007, 15. o.
  13. ↑ Vö. pl. Nádasdy 2006, 10. o.
  14. ↑ Bussmann 1998, 355. o.
  15. ↑ A Principes de phonétique expérimentale (A kísérleti fonetika elvei). 1. (1897–1901) és 2. kötet (1901–1908). Párizs – Lipcse: Welter kiadó (Constantinescu-Dobridor 1998, fonetică szócikk).
  16. ↑ Bussmann 1998, 12 és 395. o.
  17. 1 2 3 Dubois 2002, 6. o.
  18. 1 2 Bussmann 1998, 12. o.
  19. ↑ Dubois 2002, 51. o.
  20. ↑ Crystal 2008, 36–37. o.
  21. ↑ Crystal 2008, 7–8. o.
  22. ↑ Bussmann 1998, 105–106. o.
  23. ↑ Dubois 2002, 164. o.
  24. ↑ Kálmán – Trón 2007, 162. o.
  25. ↑ Kálmán – Trón 2007, 15. és 162. o.
  26. ↑ Bussmann 1998, 901. o.
  27. ↑ Crystal 2008, 366–367. o.
  28. ↑ Bussmann 1998, 894. o.

Források

További információk

Kapcsolódó szócikkek