| Koch Antal |
 |
| 1912 körül |
| Született | 1843. január 7.
Zombor |
| Elhunyt | 1927. február 8. (84 évesen)
Budapest |
| Állampolgársága | magyar |
| Gyermekei | Koch Nándor |
| Foglalkozása | |
| Iskolái | Pesti Királyi Tudományegyetem (1862–1865) |
| Sírhelye | Farkasréti temető (2/3-1-39/40) |
| Tudományos pályafutása |
| Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra. |
| Szakterület | geológia, mineralógia, paleontológia |
| Kutatási terület | Kőzettani, teleptani és ásványtani szempontból feltérképezte a Kárpát-medence több hegyvidékét. |
| Szakintézeti tagság | Magyar Tudományos Akadémia (1875–1894) |
| Munkahelyek |
| kolozsvári tudományegyetem | ásványtani és földtani tanszékének első vezetője |
| Budapesti Tudományegyetem | földtani-őslénytani tanszékvezető |
| Hatással voltak rá | Pálfy Móric, Gaál István, Noszky Jenő, Mauritz Béla, Prinz Gyula, Schréter Zoltán, Vadász Elemér, Pávai Vajna Ferenc, Vendl Aladár, Telegdi-Roth Károly, Szabó József, Kriesch János |
|
|
Bodrogi Koch Antal (Zombor, 1843. január 7. – Budapest, 1927. február 8.) geológus, petrográfus, mineralógus, paleontológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Munkássága alapvető fontosságú a Kárpát-medence, s főképp Erdély geológiai, kőzet- és ásványtani, paleontológiai feltárásában. Negyedszázadon keresztül, 1872 és 1895 között volt a kolozsvári tudományegyetem ásványtani és földtani tanszékének első vezetője, 1895 és 1913 között pedig a Budapesti Tudományegyetem földtani-őslénytani tanszékét vezette.
Koch Ferenc (1853–1942) kémikus bátyja, Koch Nándor (1885–1961) földrajztudós, geológus apja, Koch Sándor (1896–1983) mineralógus nagybátyja.
Életútja
Gimnáziumi tanulmányait Kalocsán és Baján végezte el, majd 1861-ben beiratkozott a Pesti Tudományegyetemre, ahol 1864-ben szerzett bölcsészdoktori, 1865-ben pedig tanári oklevelet. 1865-ben az eperjesi római katolikus főgimnázium tanára lett. 1867-ben a budai Királyi József Műegyetem állattani tanszékének tanársegédje lett Kriesch János mellett, 1868-ban pedig Szabó József, a Pesti Tudományegyetem ásványföldtani intézetének vezetője vette maga mellé tanársegédnek. 1869-ben az akkor alapított Magyar Királyi Földtani Intézet helyettes geológusává nevezték ki, de 1869–1870 során már állami ösztöndíjjal a bécsi és a bonni egyetemeken képezte tovább magát. Miután visszatért Magyarországra, földtani intézeti munkájával párhuzamosan 1870 és 1872 között a Budai Római Katolikus Gimnázium természetrajztanára volt.
1872-ben kapta a kinevezést a kolozsvári tudományegyetem akkor alapított ásvány- és földtani tanszékének élére, nyilvános rendes tanári címmel, s 1895-ig tanított az erdélyi város egyetemén. Ebben az időszakban megszervezte az egyetem ásványtani és földtani intézetét, amelynek első igazgatója lett, 1874–1875-ben és 1884–1885-ben a matematikai és természettudományi kar dékánja volt, 1891–1892-ben pedig az egyetem rektori feladatait látta el. 1895-ben visszatért a fővárosba, és a Budapesti Tudományegyetemen volt az összevont földtani-őslénytani tanszék vezetője nyilvános rendes tanári címmel 1913-as nyugdíjazásáig. Tudományos és oktatói tevékenysége elismeréséül nyugalomba vonulásakor magyar nemesi címet kapott, a bodrogi nemesi előnevet 1916-ban vette fel.
Munkássága
Szaktudományának azon utolsó képviselői közé tartozott, akik a földtudomány valamennyi területén – a réteg-, kőzet-, ásvány- és őslénytanban, valamint a hidrológiában – egyaránt jelentős eredményeket értek el.
Mikroszkópos kőzettani vizsgálatokkal még Szabó József tanársegédjeként kezdett foglalkozni, s a földtani képződmények genetikai és szöveti sajátságainak, kémiai összetételének tanulmányozása meghatározta tudományos pályafutásának legfőbb vonulatát. Élete során bejárta és kőzettani, teleptani, ásványtani szempontból feltérképezte a Kárpát-medence több hegyvidékét. Pályája elején – a Magyar Királyi Földtani Intézet helyettes geológusaként – ő indította el a Visegrádi-hegység, a Pilis, a Vértes és a Bakony geológiai felvételezési munkálatait. 1872 után területi kutatásai hangsúlyosan Erdély és a Partium földtani feltárására irányultak. Behatóan foglalkozott a régió sótelepeivel, a Brassói-havasok, a Hargita, a Radnai-havasok, a Széples, a Vihorlát–Gutin-hegyvidék, a Gyalui-havasok, a Vigyázó-hegység, a Marosmenti-hegyvidék, a Zarándi-hegység, a Szörényi-érchegység, a Domogléd-hegység és az Erdélyi-medence földtani szerkezetével. Az Erdélyi-medence harmadidőszaki rétegeiről írott, 1894 és 1900 között megjelent kétkötetes monográfiája napjainkig is alapvető forrásmunka. Az eddig említettek mellett részletesen feltárta az Eperjes–Tokaji-hegység és a Fruška Gora földtani viszonyait is.
Területi kutatásai alapján részt vett több földtani térkép elkészítésében. A Magyar Királyi Földtani Intézet megbízásából ő készítette el Torockó, Torda, Kolozsvár, Bánffyhunyad és Alparét környékének színezett, 1:75 000-es léptékű szelvényét, valamint ő szerkesztette az 1896-ban megjelent Magyarország földtani térképe erdélyi és Fruška Gora-i szelvényeit.
Erdély átfogó kőzettani-ásványtani áttekintése mellett behatóbban is foglalkozott a verespataki adulárral, az erdélyi rutil-, vivianit- és cölesztin-előfordulásokkal. A nevéhez fűződik a Ditró környékén felbukkanó alkálikőzet, a nefelinszienit és ásványainak leírása, valamint az Arany melletti hiperszténandezit vizsgálata. Több addig ismeretlen ásványt fedezett fel vagy írt le elsőként, többek között a pszeudobrookitot (1878), valamint a hiperszténmódosulat szabóitot (1878). Emellett több ízben foglalkozott az erdélyi agyagformációkkal és agyagásványokkal, a lösz szedimentológiai vizsgálatával, illetve a bazalt, az andezit, a trachit és az amfibolit általános kőzettani sajátosságaival.
Őslénytani munkásságának homlokterében szintén az Erdélyben feltárt kövületek álltak. Tanulmányozta a nagytáj ősemlős- és ősembermaradványait, kihalt tengerisün-faunáját (Echinoidea), valamint a Zilah környékéről előkerült Hippurites tengerikagyló-nemzetséget. Magyarország egyéb területeiről származó leleteket is leírt, így például a belcsényi halkövületeket, a tarnóci és felsőesztergályi cápafogakat, a Törökbálint mellett felszínre került felső oligocénkori maradványokat. Áttekintés szintjén foglalkozott a Kárpát-medencében gyakori ősmaradványokkal is (nummuliteszek, Congeria kagylónem, Cerithium csiganem).
Tudományos érdeklődése kiterjedt a szpeleológiára, a szeizmológiára és a kozmológiára is. Feltárta több pilisi barlang szpeleológiai és hidrológiai viszonyait. Negyedszázadon keresztül figyelemmel kísérte az erdélyi földrengéseket, megfigyelte és leírta az 1866. június 9-ei knyahinyai, valamint az 1883. február 3-ai mócsi meteorjelenséget, összegyűjtötte és elemezte a földfelszínre hullott meteoritokat.
Négy évtizeden átívelő egyetemi tanári pályája során tanítványai közé tartozott az őt követő geológusgenerációk több jeles alakja, például Pálfy Móric, Gaál István, Noszky Jenő, Mauritz Béla, Prinz Gyula, Schréter Zoltán, Vadász Elemér, Pávai Vajna Ferenc, Vendl Aladár és Telegdi-Roth Károly. Kolozsvári évei során ő irányította az Erdélyi Múzeum-Egyesület ásvány-, kőzet- és őslénytani gyűjteményének rendezését. Mintegy háromszáz tudományos dolgozata jelent meg, főként a Természettudományi Közlöny, a Matematikai és Természettudományi Értesítő, a Földtani Közlöny, az Orvos-Természettudományi Értesítő és az Erdélyi Múzeum folyóiratokban, emellett 1871–1873-ban részt vett a Földtani Közlöny, 1879 és 1895 között a kolozsvári Orvos-Természettudományi Értesítő szerkesztésében.
