Otto Jespersen

A nyelvoktatás elmélete

A 19. század végén a modern idegen nyelvek dániai oktatása rendkívül elavult volt, annak ellenére, hogy korábban Comenius, majd évtizedekkel Jespersenék előtt Niels Matthias Petersen(wd) is azt vallotta: a diákokat arra kell ösztönözni, hogy az idegen nyelveket úgy sajátítsák el, ahogyan az anyanyelvüket is. 1886-ban Jespersen, August Western(wd) és Johan August Lundell(wd) skandináv munkacsoportot alapított a nyelvoktatás megújítására. A csoport a „Quousque Tandem” nevet vette fel (Wilhelm Viëtor(wd) egy 1882-es, nagy hatású nyelvpedagógiai pamfletjének szerzői álneve után). Élesen ellenezték a hagyományos elméleti nyelvtani-fordító módszert(wd), és ehelyett a szóbeli kommunikációra épülő direkt módszert(wd) szorgalmazták, amely a nyelvet annak beszélt, élő formájában tanítja. Bár Jespersent professzorként a mérséklet és a józan ész jellemezte, a nyelvoktatás reformjának kérdésében Louis Hjelmslev szerint radikális volt, szabályos „jakobinus” hévvel küzdött.

Jespersen legelső könyve (1884) a német Felix Franke nyelvtanulásról szóló művének (Die praktische Spracherlernung, ’A gyakorlati nyelvtanulás’) dán fordítása volt. Frankéval annak 1886-os, tuberkulózis miatti korai haláláig élénk és termékeny levelezést folytatott a modern nyelvoktatásról és a fonetikus írásról.

Egy 1886-os cikkében, majd részletesebben az 1901-ben kiadott Sprogundervisning (’Nyelvoktatás’), angolul 1904-ben How to Teach a Foreign Language címmel megjelent könyvében Jespersen a következő nyelvoktatási alapelveket fektette le:

1. Az oktatásnak az írott helyett a beszélt nyelven kell alapulnia. A kezdeti szakaszban csak fonetikus átírást szabad használni, amelynek világosnak és precíznek kell lennie.
2. Az olvasmányok nem állhatnak összefüggéstelen mondatokból. Helyettük koherens szövegekre van szükség, méghozzá úgy megszerkesztve, hogy az ismeretlen szavak jelentése a kontextusból kikövetkeztethető legyen.
3. A kezdeti szakaszban a nyelvtan tanítását minimálisra kell csökkenteni, és a diákokat arra kell ösztönözni, hogy maguk fedezzék fel a nyelvtani szabályszerűségeket. A nyelvtan később részletesebben is gyakorolható, de nem szabad időt vesztegetni a nyelvtani ritkaságokra, és a formát nem szabad elválasztani a funkciójától, azaz a nyelvtani szabályokat nem életszerűtlen képletként, hanem a valós kommunikációs céljukkal együtt kell tanítani.
4. A célnyelvről az anyanyelvre történő fordítást nem szabad túlerőltetni; az anyanyelvről a célnyelvre történő fordítási gyakorlatok pedig kifejezetten haszontalannak tekinthetők, hiszen épp a célnyelven való közvetlen gondolkodás kialakulását akadályozzák.

Az elméletet a gyakorlat követte: Jespersen több, a direkt módszeren alapuló tankönyvet és olvasókönyvet írt (például az 1895-ös Engelsk begynderbog (’Angol könyv kezdőknek’) című munkát Christian Sarauw-val), amelyekben kora megszokott gyakorlatával ellentétben fonetikus átírást és angol mondókákat is alkalmazott. Heves vitákat követően a direkt módszert alkalmazó könyvek kiszorították a korábbi elavult anyagokat, a reform sikerét pedig a dán középiskolákról szóló 1903-as törvény hivatalosan is szentesítette.

Fonetika

Jespersen érdeklődését a fonetika iránt Henry Sweet és Vilhelm Thomsen keltette fel. Az 1880-as években brit fonetikusok hatására kidolgozott egy úgynevezett „analfabetikus” (későbbi, a gúnyolódást elkerülő nevén „antalfabetikus”, azaz nem betűalapú) rendszert a beszédhangok lejegyzésére. Rendszere három változót használt: kis latin betűket a passzív, kis görög betűket az aktív artikulációs szervekre, valamint számokat a szűkület mértékére és alakjára. Igyekezett elkerülni a merev anatómiai címkéket, és inkább a funkcióra fókuszált (például a nyelvcsap szerepét aszerint írta le, hogy aktív vagy passzív résztvevője-e a hangképzésnek).

1886-ban csatlakozott a Fonetikai Tanárok Egyesületéhez, a későbbi Nemzetközi Fonetikai Szövetség(wd) (IPA) elődjéhez. Ő vetette fel először egy minden nyelvre alkalmazható fonetikai ábécé ötletét a Paul Passy(wd) francia nyelvésznek írt levelében. Bár 1890-ben megalkotta a dán nyelv fonetikus átírására máig használt Dania rendszert(wd), és az angolhoz is készített saját átírást (amely megelőzte és nagyon hasonlított Daniel Jones(wd) későbbi rendszerére), szkeptikus maradt egyetlen univerzális rendszer tökéletességével kapcsolatban, és ő maga nem használta az IPA nemzetközi fonetikai ábécéjét.

E tárgyban írt fő műve, az 1897 és 1899 között megjelent Fonetik (’Fonetika’) a dán fonetikai szakirodalom mérföldköve lett. A metaforikus és szubjektív benyomásokon alapuló kifejezések (lágy, kemény, éles, tompa) helyett az artikulációs szervek pontos leírására törekedett, megfigyeléseit pedig anyanyelvi beszélőkön végzett kutatásokra alapozta. A mű dán részét 1906-ban Modersmålets fonetik (’Az anyanyelv fonetikája’) címmel tankönyvként is kiadták. Ez a dán beszédhangok mellett a prozódiával is foglalkozott, amely területen Jespersen úttörőnek számított.

Jelentős, eredeti hozzájárulása a tudományághoz a szótagelmélete: felismerte, hogy a beszédhangoknak saját hangzósságuk (szonoritásuk) van, ennek alapján rangsorolhatók, a szótagok pedig a szonoritási csúcsokhoz (magánhangzókhoz) kapcsolódnak. Mivel hangsúlyozta a hangok jelentésmegkülönböztető szerepét, a fonémaelmélet egyik előfutárának is tekinthető. Bár ő maga nem volt fonológus, a nyelvészet történetében ő tett először javaslatot a fonetika (általános hangtan) és a fonológia (egy adott nyelvre jellemző hangrendszer) fogalmi megkülönböztetésére, amelyet ma is széles körben alkalmaznak.

Terepmunka-módszertana nagy hatással volt a korai dán, feröeri és grönlandi dialektológiai kutatásokra. Kiemelkedő eredményeket ért el a dán stød(wd) (gégehangú, laringalizált hangszín) szinkrón vizsgálatában, valamint annak a norvég és svéd zenei hangsúlyokkal(wd) (tónusokkal) való összevetésében. Hans Basbøll szerint Jespersen igazi úttörő volt a hangsúlyelemzésben is, részletesen kidolgozta a különböző hangsúlytípusok rendszerét (szintaktikai, összetételi, nyomatékosító hangsúlyok).

Anglisztika

Bár eleinte inkább romanistának, mintsem anglistának tartotta magát, 1885-ben Jespersen kiadta angol nyelvtanát Kortfattet engelsk grammatik for tale- og skriftsproget (’A beszélt és írott nyelv rövidített angol nyelvtana’) címmel. A könyv rendhagyó módon fonetikus átírást alkalmazott. Inge Kabell szerint a következő évtizedekben az összes Dániában kiadott angol nyelvtan ezt a művet tekintette mintának, és a dánok generációi tanultak meg angolul az ebben lefektetett elvek alapján.

Henry Sweet nézetei a fonetikáról, a nyelvtanról és a történeti nyelvészetről, valamint a tény, hogy kutatásai középpontjába az angol nyelvet állította, nagy hatással voltak rá. Szintén szerepet játszhatott doktori témaválasztásában – az angol nyelv esetrendszerét kutatta – Vilhelm Thomsen tanácsa, miszerint érdemes felkészülnie a Koppenhágai Egyetemen hamarosan megüresedő angol professzori szék elfoglalására. Disszertációját 1891-ben védte meg, majd kinevezése után energiáinak nagy részét az angol nyelv kutatásának és oktatásának szentelte, bár tágabb nyelvészeti érdeklődését is megőrizte. Jespersen volt az első igazán nagy formátumú nyelvész a koppenhágai egyetem angol tanszékének élén.

Jespersen munkássága olyan mélyrehatóan befolyásolta az angol nyelv kutatását, hogy számos általa bevezetett szakkifejezés ma is széles körben használatos a nyelvészetben. Ilyen például a hasított mondat(wd) (cleft sentence), a tartalmi tagmondat(wd) (content clause, a magyar nyelvtanban inkább kiegészítő vagy tárgyi alárendelő tagmondat), a könnyűige(wd) (light verb), az anyagnév(wd) (mass noun), a kvantifikátor (quantifier), és az eldöntendő kérdés(wd) (yes-no question). Ugyancsak hatással volt a létezést kifejező mondatok(wd) mai nyelvészeti felfogására is (ezek azok a szerkezetek, amelyek egy dolog puszta létezését vagy jelenlétét fejezik ki, mint például az angolban a there is / there are kezdetű mondatok).

James D. McCawley(wd) 1988-as, az angol nyelv szintaktikai jelenségeit tárgyaló művében (The Syntactic Phenomena of English) számos modern elemzést egyenesen Jespersen felismeréseire vezetett vissza. Ilyen például a mondattani emelés(wd) (raising) koncepciója; a hagyományos szófaji rendszerek éleslátó kritikája; az az elmélete, mely szerint az angol nyelv alárendelő kötőszavai valójában olyan elöljárószók, amelyek egy teljes tagmondatot vonzanak; valamint a vonatkozói mellékmondatokban szereplő that szócska komplementizerként (mondatbevezető kötőszóként) és nem vonatkozó névmásként történő elemzése. Robert I. Binnick szerint Jespersen „az angol nyelv egyik legnagyobb kutatója […], egyszerre az utolsó hagyományos grammatikus és az első modern nyelvész-grammatikus.”

Legismertebb és legkiterjedtebb műve a hétékötetes A Modern English Grammar on Historical Principles (’A modern angol nyelv történeti alapú nyelvtana’), amelynek első hat kötete életében (1909–1942), a hetedik pedig posztumusz (1949-ben) jelent meg. Az első kötet a (főként történeti) fonetikával, a hatodik a szóalkotó és ragozó alaktannal foglalkozik. A többi öt kötetet a mondattannak szentelte, mivel ezt a területet élvezte a leginkább. Louis Hjelmslev a nekrológjában „monumentális műnek” nevezte, amely „gazdag tényanyagának köszönhetően beláthatatlan ideig megőrzi majd hatalmas értékét”.

Az angol nyelv átfogó történetét bemutató, 1905-ös Growth and Structure of the English Language (’Az angol nyelv fejlődése és szerkezete’) című könyvéért elnyerte a rangos Volney-díjat(wd). Egyetemi oktatásra szánt, 1933-ban kiadott, javarészt szinkrón szemléletű Essentials of English Grammar (’Az angol nyelvtan alapjai) című munkáját W. Nelson Francis Jespersen „legismertebb és legnépszerűbb könyvének” nevezte.

Mondattan

Két tanulmányában dolgozta ki a szintaktikai hierarchiaelméletét (Sprogets logik, ’A nyelv logikája’, 1913; De to hovedarter af grammatiske forbindelser, ’A grammatikai kapcsolatok két fő típusa’, 1921), az utóbbiban pedig bevezette a junkció és nexus fogalompárját(wd) is. Hierarchiaelméletében eltávolította a hagyományos szófajokat a mondattanból, és helyettük primer, szekunder és tercier elemeket különböztetett meg (például a „nagyon jól megfogalmazott mondat” szerkezetben a mondat a primer, amelyet a szekunder „megfogalmazott”, ezt pedig a tercier „nagyon jól” módosítja). A junkció alatt az olyan alárendelő szerkezeteket értette, ahol az elemek egyetlen közös fogalmat alkotnak (pl. „az ugató kutya”), míg a nexus olyan szerkezet, amelyben két egymástól független fogalom egyetlen állítássá kapcsolódik össze (pl. „a kutya ugat”). A junkció és nexus elméletének fogadtatása vegyes volt. Hjelmslev például zavarosnak találta a kettő közötti különbségtételt, sokkal letisztultabbnak értékelte viszont azt, ahogyan Jespersen egy 1914-es tanulmányában (Tid og tempus) finomította Henry Sweet megkülönböztetését a nyelvtani idő (dánul tempus) és a fizikai idő (dánul tid) között. Jespersen elmélete volt a modern mondattanok – mind a dependencia-nyelvtan, mind a generatív(wd) X-vonás elmélet(wd) – „fej-bővítmény” vagy „alaptag-vonzat” fogalmának egyik legfontosabb előfutára.

A tagadásról írt 1917-es műve (Negation in English and Other Languages, ’Tagadás az angol és egyéb nyelvekben’) Hjelmslev szerint rengeteg értékes megfigyelést tartalmazott, de nem adott átfogó, általános képet a jelenségről, mivel szinte kizárólag nyugat-európai indoeurópai nyelvekből merítette példáit. Jespersen alkotta meg a parataktikus tagadás és a reszumptív tagadás kifejezéseket, és jelentősen hozzájárult a „negatív egyeztetés” (többszörös tagadás) megértéséhez is. A parataktikus tagadást a mai magyar nyelvészet gyakrabban hívja expletív (vagy pleonasztikus, látszólagos) tagadásnak. Ez az a jelenség, amikor egy nyelvtani szempontból tagadó elem jelentéstani szempontból valójában éppen nem tagadást fejez ki (pl. a „Fél, nehogy elessen” mondatban a „nehogy” önmagában tagadó értelmű, a mondatnak mégsem tagadó a jelentése). A reszumptív (visszautaló) tagadás azt az esetet jelöli, amikor egy mondat végére vagy későbbi pontjára betoldott tagadó elem csak megismétli, „újra felveszi” a mondat eleve tagadó jelentését, hogy nyomatékosítsa azt anélkül, hogy kettős tagadásként logikailag feloldaná, és állítássá változtatná (pl. „Soha életemben nem láttam még ilyet, de soha!”).

Legismertebb elméleti munkájában, a The Philosophy of Grammar (’A nyelvtan filozófiája’, 1924) című könyvében megkérdőjelezte a hagyományos nyelvtani fogalmakat, és módosításokat javasolt többek között az eset, a névmás, a tárgy és az igenem alapvető definícióira, továbbfejlesztve hierarchia- és nexuselméletét. Noam Chomsky 1975-ben épp a The Philosophy of Grammar kapcsán jegyezte meg: „Úgy gondolom, joggal mondhatjuk, hogy az utóbbi évek munkái általában véve alátámasztják azokat az alapvető elképzeléseket, amelyeket Jespersen 50 évvel ezelőtt vázolt fel, és kiterjesztik, illetve továbbfejlesztik az általa megfogalmazott programot.”

Élete vége felé megjelent Analytic Syntax (’Analitikus szintaxis’, 1937) című művében egy sajátos, gyorsírásszerű jelölésrendszerrel mutatta be a szintaktikai szerkezetekről vallott nézeteit. Jespersen fő érdeklődése sosem a „parole”(wd) (a megnyilatkozás) mögött meghúzódó absztrakt, rendszerszerű „langue”(wd) (a nyelv) mintázatainak és magyarázatainak keresése volt, hanem épp ellenkezőleg: fiatalkori fonetikai és szemantikai érdeklődésének megfelelően a „parole pszichofiziológiai valósága” foglalkoztatta.

A nyelvek fejlődése

Az óangol nyelv esetrendszerének eltűnéséről írt 1891-es doktori értekezésétől kezdve Jespersen azt vallotta, hogy a nyelv az idők során nem csupán változik, hanem fejlődik. Ezt a koncepciót eredetileg Herbert Spencer elképzelései ihlették. A disszertáció 1894-es angol nyelvű kiadásakor alcímét főcímmé emelte: Progress in language (’A nyelv fejlődése’). A műben úgy fogalmazott: „Az a nyelv áll a legmagasabb szinten, amely a legmesszebbre jut abban a művészetben, hogy kevés eszközzel sokat érjen el, vagy más szóval: amely a legnagyobb mennyiségű jelentést a legegyszerűbb mechanizmussal képes kifejezni.”

Nézete éles reakció volt a 19. századi nyelvészek, különösen August és Friedrich von Schlegel, Wilhelm von Humboldt és a biológiai analógiákban gondolkodó August Schleicher uralkodó álláspontjára. Utóbbiak úgy vélték, hogy a régi flektáló szintetikus nyelvek (mint a latin vagy az ógörög) képviselték az „aranykort”, és a belőlük származó modern, analitikus nyelvek a nyelvi leépülés, degradáció termékei. Jespersen ezt a nézetet megfordította: szerinte a szintetikus nyelvtani bonyolultság felesleges nyűg, a ragozás elvesztése pedig egy letisztultabb, hatékonyabb rendszer felé vezető út. Úgy vélte, a klasszikus nyelvek „gazdag” formái valójában nem szépek, hanem „torzak”, csodálatuk pedig csak a klasszikus irodalom reneszánsz kultuszából fakad.

Jespersen szerint a nyelv fejlődésének mozgatórugója a két fő igény közötti egyensúlyozás: a beszélő gondolatkifejezésének könnyedsége és a hallgató dolgát megkönnyítendő a mondandó érthetősége. A nyelvi hatékonyság elvét később a mesterséges nemzetközi segédnyelvekre is kiterjesztette – olyan tudósok támogatásával, mint Wilhelm Ostwald –, mivel hitt abban, hogy a kommunikációs hatékonyság elérése mesterséges nyelvtervezéssel is elősegíthető.

Bár nézeteit – különösen kínai értelmiségiek és olyan nyelvészek körében, mint Karl Brugmann – nagy lelkesedéssel fogadták, később sok kritikát is kapott. Louis Hjelmslev túl homályosnak tartotta a „hatékonyság” és az „erőfeszítés” fogalmát, míg a stilisztikával foglalkozó Charles Bally az affektív (érzelmi) dimenziók miatt elutasította, hogy a nyelv pusztán „hatékonyság” szempontjából értékelhető lenne. Bernard Bloch(wd) amerikai strukturalista nyelvész egyenesen úgy vélte: a nyelvészek feladata nem a nyelvek utilitarista megítélése. Szintén kritizálták Jespersen következetlenségeit, aki például dicsérte az angol nyelv új, körülírásos igeszemléleti formáinak kialakulását a jelentésárnyalatok miatt (pl. I am walking; He was reading), miközben üdvözölte a hasonlóan finom árnyalatokat lehetővé tevő kötőmód eltűnését.

Jespersen elutasította azt a korabeli tudományos dogmát – amelyet a Párizsi Nyelvészeti Társaság(wd) egy 1866-os határozattal hivatalosan is szentesített –, hogy a nyelvészetből teljesen száműzni kell a nyelvek eredetét érintő elméleteket és találgatásokat. Úgy gondolta, a korabeli hangutánzó és indulatszó alapú eredetelméletek részben igazak lehetnek, bár egyik sem magyarázza meg a nyelv egészét. Továbbvitte azt a – még Giambattista Vico és Humboldt idejéből származó, és mára meghaladott – romantikus elképzelést, hogy a nyelv eredetileg énekből és játékból született. Kifejezetten problémás és a mai tudományosság számára elfogadhatatlan az az állítása is, miszerint az „ősnyelvről” az afrikai és amerikai bennszülöttek nyelvei adhatnak képet, mivel azok bonyolult morfológiájukkal és csettintő vagy tónusos hangjaikkal az „ősnyelv” szenvedélyes, éneklő és költői jellegét tükrözik.

Jelentős és időtálló eredménye viszont, hogy úttörő szerepet játszott a nagy magánhangzócsúszás jelenségének kutatásában. Ő volt az első, aki diagramon ábrázolta a folyamatot, és a kifejezést is ő alkotta meg az angol nyelvészet számára (great vowel shift).

Gyermeknyelv

Jespersen legkiterjedtebben az 1916-os Nutidssprog hos børn og voxne (’A gyermekek és felnőttek mai nyelve’) és annak átdolgozott, Børnesprog: En bog for forældre (’Gyermeknyelv: Könyv szülőknek’) című 1923-as kiadásában foglalkozott az anyanyelv elsajátításának kérdéskörével. Ezeknek, valamint egy 1941-es művének (Sproget: Barnet, kvinden, slægten [’A nyelv: A gyermek, a nő, a generációk’]) az eredményeit az 1922-es Language: Its Nature, Development, and Origin (’A nyelv: Természete, fejlődése és eredete) című alapvető monográfiájában is összegezte. Nyelvészként módszertanilag élesen elhatárolódott a korszak olyan pszichológusaitól és pedagógusaitól, mint Wilhelm Wundt, William Stern és Vilhelm Rasmussen(wd). Bírálta őket a gyermeki szókincs méretének pontatlan, rosszul definiált egységekre épülő becslései miatt, Wundtot pedig különösen azért, mert úgy vélte, a gyermek csak passzív befogadója a környezet nyelvteremtő hatásainak.

Jespersen az anyanyelv elsajátításában három fő szakaszt különböztetett meg: a sírást, kiabálást (amelyet a hallgató környezet már nyelvszerűnek érzékel, még ha a gyermek nem is annak szánja), a gagyogást és a tényleges beszédet. Magát a beszédet további két fázisra bontotta: a gyermek saját, egyéni nyelvére, majd a normatív, közös nyelv elsajátítására. Megfigyelte, hogy a beszéd megértése megelőzi a beszédprodukciót. A lexikális szemantikát, azaz a szavak jelentésvilágát vizsgálva megállapította, hogy a nyelvelsajátítás „általában véve találgatások, feltételezések és invenciók (kitalációk) összetett folyamata, nemcsak a nyelv, hanem a valóság és a fogalomalkotás terén is.”. Ez a gyermeki kreativitás és találékonyság olyan jelenségekben is tetten érhető, mint a szófajváltás és a szóvegyülés. A mondattani szerkezetek elsajátítását elemezve rámutatott, hogy a gyerekek a nyelvtani viszonyító elemeket, morfémákat (pl.elöljárószó vagy toldalék) kezdetben rögzült, felbonthatatlan nyelvi panelként használják, és csak később válnak produktív nyelvi elemekké, miután a gyermek felismerte nyelvtani funkciójukat és már képes saját maga alkotta szerkezetekben is használni (pl. az „ágyba” először rögzült formula, -ba/-be irányjelző toldalék jelentése csak később világosodik meg).

Kiemelte a kisgyermekek nyelvi tudatosságának fontosságát is: bár még nem rendelkeznek metanyelvi képességekkel (nem tudnak a nyelvről mint olyanról beszélni), tudatosságuk egyértelműen megmutatkozik abban, ahogyan mások nyelvi hibáira reagálnak, a beszéd közbeni hezitálásaikban, vagy éppen a szándékos nyelvi játékokban.

Jespersen vizsgálta továbbá a gyermeknyelvi szójelentések és a gyermekek fogalmi gondolkodása közötti összefüggéseket is, arra a következtetésre jutva, hogy a kettő kölcsönösen hathat egymásra: a gyermek egyrészt a saját, még elnagyolt fogalmaihoz igazítja a hallott szavakat (például minden négylábú, szőrös állatra a „vau-vau” szót használja), másrészt a felnőttektől hallott új szavak visszahatnak a gondolkodására, és segítenek neki új kategóriákat, finomabb fogalmi különbségeket kialakítani a világról.

Női nyelvhasználat

Jespersent a női nyelvhasználat kutatásának úttörőjeként tartják számon, noha a biológiai meghatározottságot hangsúlyozó nézeteit ma már egyértelműen saját kora elavult termékének tekintik. Az 1922-es Language: Its nature, development and origin című könyvének nőkről szóló 13. fejezetében azt vizsgálta, miként járul hozzá a női beszéd a nyelvi változásokhoz. Bár kortársai a könyvet kedvezően fogadták, ez a fejezet alig kapott figyelmet; az egyetlen érdemi korabeli kritika is csupán pontatlannak és túlzónak minősítette az állításait, de nem támadta a módszertanát.

A téma lényegében ötven évig elszigetelt maradt, és csak az 1970-es évek közepén, a feminista nyelvészet, többek között Robin Lakoff(wd), Kira Hall(wd), Cheris Kramarae(wd) és Jennifer Coates(wd) munkásságának térnyerésével került újra a figyelem középpontjába. A modern nyelvészet ekkor vette össztűz alá a szöveget: hírhedtnek, sovinisztának és nőgyűlölőnek nevezték a fejezetet, amely a korszak túlzó sztereotípiáinak lenyomata, és a női nyelvet a férfiakéhoz képest eredendően hiányosnak tekinti.

Margaret Thomas(wd) ugyanakkor árnyalta ezt a sokszor leegyszerűsítő és torzító újraértékelést. Rámutatott, hogy Jespersen stílusa nem kifejezetten gúnyos vagy megvető, inkább csak „elnéző és leereszkedő” volt, de nem tartotta a női beszédet a férfi nyelv deformált változatának. Ahogy azt a szöveget alaposan elemző Deborah Cameron(wd) is megállapította: a sztereotípiák ellenére Jespersen nyelvi ideálja végső soron egy olyan nyelv volt, amely tökéletes egyensúlyt teremt a „férfias” és a „nőies” elemek között.

Nemzetközi segédnyelvek

Jespersen nyelvtani elméleteit és a nyelvi hatékonyságról szóló elképzeléseit a nemzetközi segédnyelvek kutatásában is kamatoztatta. Bár élete vége felé voltak fenntartásai az erre fordított idő és energia kapcsán, a téma egész életében foglalkoztatta: egyetemistaként még elutasította a volapük nyelvet, halála előtt néhány évvel azonban már saját nyelvtervezetét, a novialt finomította.

1907-ben Louis Couturat összehívta a Nemzetközi Segédnyelvi Delegációt, hogy válasszanak ki egyetlen nyelvet nemzetközi használatra. Anglistaként elvárható lett volna, hogy Jespersen az angolt támogassa, ő azonban ezt elvetette, mondván: egy nemzeti nyelv kiválasztása leküzdhetetlen nemzetközi féltékenységet szülne, ráadásul ezek a nyelvek többszörösen bonyolultabbak egy jól megszerkesztett mesterséges nyelvnél. A delegáció esélyesei a szabályos alaktanú, újlatin alapokon nyugvó eszperantó, illetve a főbb európai nyelvek közös szókincsére építő Idiom Neutral(wd) voltak (a korábban népszerű, de kevésbé felismerhető gyökökből építkező volapük ekkorra már visszaszorult). A két nyelv közül Jespersen az utóbbival szimpatizált.

Egy zavaros folyamat során egy „Ido” álnéven bejelentkező alkotó hirtelen benyújtotta a delegációnak az eszperantó egy átdolgozott változatát. Bár Jespersent felháborította a megtévesztés, tisztán szakmai alapon úgy ítélte meg, hogy a tervezet jelentős előrelépés az eszperantó akkori állapotához képest. Mivel Lazar Markovics Zamenhof, az eszperantó atyja és a nyelvi bizottság is elutasította a reformokat, az új tervezet (a későbbi ido) az eszperantó riválisává vált. Jespersen az ido akadémia elnöke lett, és társszerzője volt az elfogadását sürgető International Language and Science (1910) című könyvnek.

1925-ben Jespersen megismerkedett Alice Vanderbilt Morrisszal, a Nemzetközi Segédnyelv Egyesület (IALA) társalapítójával és fő finanszírozójával. Az IALA mentes volt az európai eszperantó mozgalmat gyakran kísérő fanatizmustól és miszticizmustól. Az egyesület révén Jespersen találkozott Edgar de Wahllal, az occidental alkotójával is.

Jespersen csatlakozása – olyan neves amerikai és európai tudósokkal együtt, mint Edward Sapir vagy William E. Collinson – hatalmas presztízst és tudományos legitimitást kölcsönzött az IALA erőfeszítéseinek, amelyeket az akadémiai szféra addig gyakran időpocsékolásnak tartott. A korabeli mesterségesnyelv-alkotók és nyelvészek – Morris és Jespersen egyetértésével – szinte kizárólag a szókincsre és a szóalkotó alaktanra fókuszáltak, feltételezve, hogy a mondattan (szintaxis) önmagától, „természetes módon” kialakul majd.

Bővebben: Novial nyelv

Jespersen végül úgy vélte, hogy a meglévő mesterséges nyelvek (még az ido is) a kelleténél jobban eltérnek a nagy nemzeti nyelvektől és indokolatlanul bonyolultak, ezért kidolgozta saját, továbbfejlesztett segédnyelvét, a novialt (a név a nov [’új’] és az IAL [International Auxiliary Language] rövidítéséből ered). Ezzel kapcsolatos főbb művei az An international language (’Egy nemzetközi nyelv’, 1928), a Novial lexike (Novial szótár, 1930) című szótár, valamint az interlingvisztikát mint új tudományágat bemutató tanulmányai voltak.

A novial fogadtatása vegyes volt, a neves eszperantista Gaston Waringhien például kifejezetten elégtelennek találta. Jespersen számára folyamatos küzdelmet jelentett a szabályosság és a természetesség összeegyeztetése, ráadásul a nyelvből hiányoztak épp azok a vonások (például a mássalhangzóra végződő egyszótagú szavak vagy a ragozás nélküli szófajváltás), amelyeket az angol nyelvben oly nagyra értékelt. Életrajzírója, Jørgen Larsen szerint azonban a novialt ma már nem a sikertelensége felől érdemes megítélni, hanem mint Jespersen nyelvészeti gondolkodásának rendkívül beszédes gyakorlati lenyomatát.