|
Hadronütköztetők: Múlt, jelen és jövő | |
| Keresztező tárológyűrűk (ISR) | CERN, 1971–1984 |
| ISABELLE | Brookhaven, 1993-ban leállították az építést |
| Szuper protonszinkrotron (SPS) | CERN, 1976–1984 |
| Tevatron | Fermilab, 1987–2009 |
| Szupravezető szuperütköztető (SSC) | 1993-ban leállították az építést |
| Relativisztikus nehézion-ütköztető (RHIC) | Brookhaven, 2000– |
| Nagy Hadronütköztető (LHC) | CERN, 2007– |
| Nagyon nagy hadronütköztető (VLHC) | 21. század közepe |
A Szuper protonszinkrotron (SPS: Super Proton Synchrotron) a CERN szinkrotron típusú részecskegyorsítója. Eredetileg 300 GeV-es protongyorsítónak építették, de az SPS valójában képes volt 400 GeV elérésére, amelyet el is ért 1976. június 17-én, amikor elindították. Ekkorra az amerikai Fermilab túlszárnyalta a május 14-én elért 500 GeV-es energiájával.
Az SPS-t az akkori főigazgató, John Adams által vezetett csoport tervezte.[forrás?] A CERN tanácsa 1971. február 10-én kezdeményezte az SPS építését. A 7 km kerületű alagút – amelyik áthalad a francia-svájci határon – fúrása 1974. július 31-én fejeződött be. Az alagút átlagos mélysége 40 m.
A gyűrűben ma 1317 konvencionális (szobahőmérsékletű) mágnes, közöttük 744 dipólmágnes működik és tartja körpályán a részecskéket.
Az SPS-t antiprotonok és nehézionok gyorsítására is használják vagy használták, valamint elektronok és pozitronok gyorsítására a CERN LEP nevű elektron-pozitron ütköztetőgyűrűjének előgyorsítójaként. A legkiemelkedőbb időszaka kétségtelenül az volt, amikor proton–antiproton ütköztetőgyűrűként () működött 1981 és 1984 között, és szolgáltatta a nyalábokat az UA1 és UA2 kísérletek részére, melyekkel a W- és Z-bozonokat felfedezték, Carlo Rubbia és Simon van der Meer számára fizikai Nobel-díjat hozva 1984-ben.


Jelenleg az SPS-t a 2007-ben üzembe lépő nagy hadronütköztető gyűrű, az LHC végső előgyorsítójaként (injektoraként) fogják használni nagy intenzitású protonnyalábok gyorsítására 26 GeV-ről 450 GeV-re. Az SPS másik feladata lesz, hogy neutrínónyalábot hozzon létre a CERN-től 730 km-re lévő, az olasz Gran Sasso hegy alatti alagútban elhelyezkedő laboratórium számára. (A neutrínók olyan gyengén hatnak kölcsön, hagy nagy részük nem fog elnyelődni a hosszú út alatt a földben.)