A B–52 Stratofortress a világ egyik legismertebb nehézbombázója (a Stratofortess név egyrészt a sztratoszféra meghódítására utal, a fortress pedig erődöt jelent, utalás a korábbi amerikai nehézbombázók, a B–17 Flying Fortress és a B–29 Superfortress neveire). A gép 1955-ben állt hadrendbe, a szolgálatban tartását eredetileg 2000-ig tervezték, de a szűkös költségvetés miatt a típus korszerűsítése mellett döntöttek, így a gép egészen 2045-ig állhat hadrendben. A típus első változata 1952-ben B–52A néven állt szolgálatba, majd ezt 1962-ben a B–52H jelű típus követte. Jelenleg csak a H jelű típusok állnak szolgálatban.
A repülőgép kifejlesztésének célja a Szovjetunió elleni nukleáris csapás volt, a gépet úgy tervezték, hogy amerikai bázisokról felszállva a Szovjetunióra atomcsapást mérjen. Az oroszok válaszul kifejlesztették a Tupoljev Tu–95-öst, ez azonban teljesítményben és technikailag is alulmaradt a Stratofortess-szel szemben. A gép egyaránt alkalmas hagyományos és nukleáris bombák szállítására. Csekély fegyverzete ellenére (faroklövész) elterjedt bombázó, a világ számos pontján bevetették már: öbölháború, Afganisztán, Vietnám, Szerbia. A pilóták egymás között a gépet kissé nehézkes repülési tulajdonságai miatt csak BUFF-nak hívták (Big Ugly Fat Fucker/Fellow).
Jellemzők
A gép 8 hajtóművel rendelkezik, amelyek 4 gondolában foglalnak helyet. A nagy fesztáv miatt a szárnyak végén oldalfutókat találunk, ezek akadályozzák meg a szárnyak leérését. A gép elektronikája egy forgatható toronyban van elhelyezve az orr alatt. Fel van szerelve radar-érzékelő, radar-zavaró és hamis radarjeleket kibocsátó berendezésekkel. Katapultálható ülésekkel rendelkezik (bombázóknál ritkán alkalmazott megoldás). A világon egyedül az USA rendelkezik B-52 típusú gépekkel.
Fegyverzet
Bombavetés
Saját védelmét mindössze egy forgócsövű gépágyú, (a korábbi változatoknál géppuskák) látja el. Különböző robotrepülőgépekkel is felszerelhető, nukleáris bombák szállítására is alkalmas (8 darab a bombakamrában és a szárnyak alatt), AGM–84 Harpoon hajók elleni rakétákkal és AGM–142 Have Nap rakétákkal is felszerelhető.
51 db 227kg-os,
30 db 454kg-os,
20 db 907kg-os JDAM, gravitációs bomba
Egyéb gravitációs és nukleáris bombák is bevethetők a szárnyak alá függesztve, illetve a törzsben szállítva.
Lőfegyverek: 1× 20 mm-es(en)M61 Vulcan gépágyú, a H-modelleken eredetileg a távirányítású faroktoronyba szerelve; 1991-ben az összes jelenleg üzemben tartott repülőgépből eltávolították
Bombák: Közel 31 500kg (70 000 font) vegyes bombateher; bombák, aknák, rakéták, különböző konfigurációkban.
1961. január 24-én a goldsborói Seymour Johnson légibázisról felszállt B–52g Stratofortress bombázó megszakította a légi utántöltését üzemanyag-szivárgás miatt. Először azt tervezték, hogy a tenger felett várakoznak addig, míg az üzemanyaguk annyira kifogy, hogy megkezdhessék a leszállást, de a helyzet rosszabbodott, és végül a parancsnok elrendelte a gép elhagyását.
A nyolcfős személyzetből öten túlélték a balesetet. A pörgő és zuhanó roncsból a fedélzeten tárolt két Mark 39-es atombomba kihullott. Az egyik egy fára zuhant, a másik mocsárba.
Az eset után a Pentagon kijelentette, hogy nem volt robbanásveszély, a honvédelmi minisztérium szerint pedig robbanóanyag sem volt a bombában. Ehhez képest Parker F. Jones, a nukleáris biztonsággal foglalkozó Sandia National Laboratories vezetője egy 1969-es jelentésben azt hozta ki, hogy a bomba robbanását megakadályozni hivatott 4 rendszerből három tönkrement a zuhanás során, és voltaképpen csak egy relé akadályozta meg a robbanást.
A 3,8 megatonnás bomba, a hirosimai 15 kilotonnás bombának a 250-szeresét jelentette volna. A becsapódás helyétől 19 kilométerre található az akkor 29 ezres lakosságú Goldsboro városa.
Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje
NASA
