Basso continuo

A basso continuo a régi hangszeres kíséretnek egy típusa, a barokk korban olyan meghatározó volt, hogy az 1600 és 1750 közé eső időszakot continuo-korának is nevezik. A szó szoros értelmében folytonos basszusvonalat jelent, egy megszakítatlan mélyszólamot képvisel, viszont a hangzó zenében ennél sokkal többet, megszabja az egész korabeli hangzást. Lejegyzésmódjában – számozott basszus – a legmélyebb szólam felett feltüntetett számokkal, vagy más jelekkel a basszushoz viszonyított akkordokat határozzák meg. A korabeli billentyűs hangszereken játszók ebből a „kódolt” zenei lejegyzésmódból folyékonyan, improvizálva tudták kísérni a szólóénekest vagy a dallamhangszert.

Continuo csoport

A 17. és 18. században szinte általános volt, hogy a szerző nem határozta meg az előadó-apparátust. A basszusregiszterben szóló hangszer(ek) – cselló, nagybőgő, viola da gamba vagy fagott – felett az akkordokat megszólaltató hangszereken – billentyűs hangszeren, például csembalón, orgonán, vagy lanton, gitáron, hárfán – játszották a harmóniafűzést gyakorlatilag improvizálva, akár a többi hangszeres szólamban hallható motívumot, díszítéseket is beépítve az akkordkíséretbe. A continuo szólamot játszó fogta össze az előadókat, szerepe egyre nőtt, idővel akár a hangszere mellől irányította az együttest.

A basso continuo jelölésmódja

G. F. Händel Szonáta op. 1, no. 11, III. tétel (Siciliano), fuvolára vagy oboára vagy hegedűre és generálbasszusra komponált kétszólamú lejegyzésű (számozott basszussal) művének kottaképe

A basso continuo alapja a számozott basszus lejegyzésmód: egy basszus szólam (például csembalószólam balkeze) alá vagy fölé számokkal, vagy módosítójelekkel (kereszt, bé) adja meg a szerző a basszus hang fölött megszólaltatandó akkordot. Így gyakorlatilag egy szólam (billentyűs hangszernél a jobb kéz) kidolgozásának terhét az előadóra rója, miközben ő maga tintát és helyet spórol meg.

A jelölésmód a barokk kor folyamán távolról sem mondható egységesnek. A 17. században keletkezett művek sokkal kevesebb számot tartalmaznak, a szerzőik nem írtak számot a basszus szólam minden hangja fölé, ha úgy gondolták, hogy a harmóniasor minden korabeli előadó számára nyilvánvaló. A későbbiekben ez a gyakorlat megváltozott, és a számozást általában az egész művön végigvitték. A basso continuo nem tünteti fel a szólamvezetést, ennek helyes, akár rögtönzött kivitelezése a mindenkori előadó feladata volt.

Története

A 17. század elején áll elő, hogy a legmélyebb szólamnak nem pusztán egy-egy hangját jelölték számokkal, hanem folyamatosan. A túlburjánzó polifónia ellentételezésére megjelenő monódia elterjedésével kap ebben a században rendkívüli jelentőséget a basso continuo, mely pl. az operákban a recitativo secco, a da capo ária, a hangszeres szólók harmóniai vázát adja. A 18. század végén a számozott basszus gyakorlatával felhagytak, a basso continuo játékmód és általában az akkordhangszer kiszorul a zenekarokból is.

Jegyzetek

  1. ↑ Szabolcsi Bence – Tóth Aladár: Zenei lexikon I. (A–F). Főszerk. Bartha Dénes. Átd. kiadás. Budapest: Zeneműkiadó. 1965. 401. o.
  2. ↑ Sadie, Stanley. The New Grove Dictionary of Music and Musicians. 6. kötet (2. kiadás ed.). 346. o. ISBN isbn=0-333-60800-3. {{cite book}}: Check |isbn= value: invalid character (súgó); Cite has empty unknown parameter: |coauthors= (súgó); Missing pipe in: |isbn= (súgó)