Kritikusi fogadtatás
.jpg)
Az Is That Alright? kedvező kritikákat kapott az újságíróktól, akik elsősorban Lady Gaga énekteljesítményét dicsérték, és érzelmileg megindítónak találták a dalt. A Vulture egyik cikke úgy fogalmazott, hogy a szám „inkább emlékeztet Adele-re, mint Lady Gagára”, amit a The Guardian is megerősített, hozzátéve, hogy ez a dal akár „évek óta szerepelhetne Elton John vagy Adele repertoárjában is”. Wren Graves, a Consequence kritikusa „nagyívű Broadway-balladának” nevezte a dalt, amely a Wicked című musical Defying Gravity (2003) című betétdalát, illetve az Evita klasszikusát, a Don't Cry for Me Argentina (1976) című számot idézi. A Bustle újságírója, Tatiana Tenreyro szerint a dal Gaga saját korábbi balladáira – például a Speechless (2009) és a Million Reasons (2016) – hasonlít, ám hozzátette: „ennek a dalnak a szövege még sebezhetőbbnek hat, és világosan megmutatja, mennyire vágyik Ally Jackson szerelmére, és mennyire hisz benne, hogy ő az igazi.” Chris DeVille a Stereogumtól úgy vélte, hogy „az érzelmes zongorás balladák, mint az Is That Alright? vagy az Always Remember Us This Way simán elférnének Gaga Joanne című albumának bónusz számai között, és legalább olyan jók, mint a Million Reasons, amely arról az albumról az egyetlen igazi sláger lett.”
Joey Morona, a The Plain Dealer munkatársa „megható” szerelmes dalnak nevezte a számot, amelyben Gaga „jól ismert érzelmi töltete és hangereje” érvényesül. Szerinte a dal egy szinten áll az album többi kiemelkedő szerzeményével, a Shallow-val és az I’ll Never Love Againnel, és szerinte ez a három dal száll majd versenybe a Legjobb eredeti betétdal Oscar-díjáért. Natalie Walker a Vulture-nél úgy vélte, az Is That Alright? a filmzene legjobb száma. Úgy fogalmazott: „a dal énektechnikailag és érzelmileg is szélsőséges, éppen ez teszi annyira hatásossá.” Hozzátette: „a magas hangok lenyűgözőek, a középtartományban erőteljes a hangképzés, a légies falzett részek pedig szépek; a versszakok hangterjedelme megfosztja Gagát a szokásos hangtechnikai trükköktől, így a figyelem csak a vágyakozó szöveg és az intimitás utáni sóvárgás részleteire irányul.” Walker szerint Gaga alsó hangtartományú éneklése Beyoncé Halo (2009) című dalára emlékeztet. Ugyancsak a Vulture-től, Hunter Harris is dicsérte a dalt, „talán a Csillag születik legjobb dalának” nevezve, és megjegyezte, hogy rendezőként Bradley Cooper „jóvátette” korábbi döntését azzal, hogy az Encore változatban végül valóban bekerült a dal a filmbe. Paris Close az iHeartnál úgy jellemezte a számot, mint egy „melegséggel teli, sebezhető és bátor szerelmi vallomás, amelyben az énekes-dalszerző teljes szívéből énekel kedveséhez”. Daniel Megarry, a Gay Times kritikusa szerint a dal „könnyeket csal a szemekbe”, míg Mike Neid az Idolatortól Gaga „szárnyaló” énekhangját emelte ki, amit „érzelemgazdag hangszerelés” kísér.
Ben Beaumont-Thomas (The Guardian) úgy vélte, hogy a dalszöveg „leírva már-már nevetségesnek tűnhet, de felvételen szíven ragadja a hallgatót”. Szerinte Gaga teljes őszinteséggel adja át az érzelmeket, és úgy gondolja, hogy a dal könnyen népszerű lehet esküvői fogadásokon is. A The Ringer kritikusa, Alyssa Bereznak az „érzelmi szerkezetet” méltatta: szerinte a dal „egy gyengéd, öntudatlan érzelmi kiáradásként indul, amit egy erőteljes, követelő refrén követ, amely szemkontaktust és örök házasságot kíván, majd mindezt egy kedves, vágyakozó kérdés zárja le”. Neil McCormick, a The Daily Telegraph újságírója úgy fogalmazott, hogy bár a dal „egy kiszámítható felépítésű, kissé szappanoperaszerű zongorás ballada”, a film cselekményében – ahol egy reménytelen szerelembe kapaszkodó nő utolsó boldogságmorzsáit mutatja be – „senkinek sem marad száraz a szeme”. Bethonie Butler (The Washington Post) a dalt „kedves, de kissé giccses balladának” nevezte. Adam White, a The Independenttől a filmzene egyik feledhetőbb darabjának tartotta, ugyanakkor kiemelte, hogy „Gaga úgy énekel ki magából mindent a zongorakíséret mellett, mintha az élete múlna rajta”.
