„1915. január 23-án, egy sötét téli éjjelen hagytuk el mi, a „Seydlitz”, „Derfflinger”, „Moltke” és „Blücher” csatacirkálók számos kiscirkáló és torpedónaszád kíséretében Wilhelmshavent, hogy előretörést hajtsunk végre nyugati irányban az angol vizekre, és különösen, hogy a Dogger-pad környékén az ott lévő, tudomásunk szerint kémkedési feladatokat ellátó angol halászhajók tevékenységét zavarjuk.
A szokásos északi tengeri téli időjárás volt, minden szürke, az ég beborult, könnyű szél és hullámzás nyugati irányból. Nyomvonalban, ami azt jelenti, hogy egymás után, siklottak a csatacirkálók fekete szörnyekként, mint kísértetek az éjszakán át. Nem hallatszott más hang, mint a ventilátorok surrogása, amik vastag fekete füstöt tereltek ki a kéményekből. Közel s távol semmilyen fény, körbe a sötét éj. A lövegek lövésre készen meredtek a sötétségbe, az őrszemek éles szemmel kémleltek.
Január 24-én hajnali 4 órakor halászcsónakok fényei tűnnek fel. Ezek talán fényjelzések, amik minket árulnak el? Holland halászok, békén hagyjuk őket, és továbbmegyünk.
Röviddel reggeli 8 óra után, mikor épp kiadták a parancsot, hogy keleti irányra állva visszatérjünk Wilhelmshavenbe, nyugaton füstfelhőket észleltek, melyek gyorsan közeledtek, és melyek között angol cirkálókat és rombolókat ismertünk fel. Tisztességes távolságot tartottak tőlünk mígnem csatlakoztak hozzájuk a nagy testvéreik, a csatacirkálók, melyeket mi „Lion”, Prinzeß Royal”, „Tiger”, „Indefatigable” és „New Zealand” névvel azonosítottunk. Az idő ritkán volt tiszta, a távolságot körülbelül 20 kilométernek mértük, mikor már az ellenséges hajók megnyitották a tüzet. Sokat írtak a mi sajtónkban is arról, hogy az angol hajók messzebbre el tudtak lőni, mint a mieink, azaz hogy a mi lövegtalpjaink nem lennének megfelelőek; és épp a doggerbanki ütközet kapcsán állították azt, hogy, hogy az angolok olyan távolságból vettek minket tűz alá, amilyen távolságra a mi lövegeink egyáltalán nem tudtak ellőni. Itt egy dolgot akarok megállapítani: az angol hajók lőttek ránk akkor, mikor a távolság körülbelül 20 kilométer volt, de találatot nem értek el, a lövedékek sokkal inkább kb. 2 kilométerrel röviden leérkezve csapódtak a vízbe, és csak a távolság csökkenésével kerültek a lövedékbecsapódások a közelünkbe. De ekkor már, kb. 18 kilométerről megkezdve mi is erőteljesen viszonoztuk a tüzet.
Az kötelékünk vezetője, Hipper tengernagy számára világos volt, hogy meg kellett próbálnia az ellenséget délkeleti irányra kényszeríteni, hogy a támaszpontunk, és ezzel a közeledő csatahajóink felé vezetni. Még ha vonzónak is tűnt számára, hogy az ellenség irányába fordulva csökkentse a távolságot, és ezzel a tüzérségünk hatékonyságát növelje, és talán a torpedókat bevesse, a beérkező jelentések miatt erről le kellett mondania azért, hogy az ellenséges cirkálók mögött nagy sebességgel haladó ellenséges zöm karjai közé ne fusson. Az amúgy élénk és mozgékony férfi, akit a szívélyes barátságossága, és személyes igénytelensége miatt mindenki kedvelt és tisztelt, az elülső parancsnoki toronyban lévő szűk parancsnoki állásban volt acélos nyugalommal és határozott akarattal. A páncélfalon lévő szűk kémlelőnyíláson át figyelte csaknem egyedüliként az ellenséges hajók mozgását; kizárólag az ő saját megfigyeléseire és benyomásaira alapozva kellett meghoznia a gyors döntéseit, amit a törzsének vezetőjével, Erich Raeder sorhajókapitánnyal folytatott rövid megbeszélés után jelzésekkel közöltek az alájuk beosztott hajókkal.
Mintegy ¾-ed órával azután, hogy megnyitottuk a tüzet, kaptam a következő jelentést: „D torony nem válaszol”, majd röviddel rá „C torony nem válaszol”.
A jelentésből, miszerint a két torony nem válaszol – az ütközet során minden harcálláspontot időről időre felhívnak, hogy ellenőrizzék a folyamatos készenlétüket – egyértelmű lett számomra, hogy lőportűz kellett keletkezett ezekben a tornyokban és a lőszerraktáraikban. Ezért kiadtam a parancsot: „III-as részleg – ez az a részlege a hajónak, ahol a két torony és a lőszerraktáraik voltak –, elárasztás”, azaz víz alá helyezni. Ezután vetettem egy pillantást – a célpontomat, a „Lion”-t túl hosszú ideig nem veszíthettem szem elől – a parancsnoki állásból hátra, a C és D tornyok irányába. Rettenetes látvány volt; az egész tat kékesvöröses lángba volt borulva, mely mozdulatlanul ért fel az árbóccsúcsok magasságáig. Szóval a két torony lőszerkamrái lángokban álltak, és csak másodperceken múlhatott, mire a lövedékek detonációra érettekké válnak, és akkor a hajó is elkerülhetetlenül a levegőbe repül. Nem volt egy szép gondolat; ezért aztán el vele, és vissza valami értelmesebbhez! Most már csak egy valami adatott meg nekünk: lőni, olyan gyorsan ahogy csak tudtunk, hogy lehetőség szerint még az utolsó pillanatokban is elérhessünk valamit. Ezért kiadtam a parancsot a gyorstüzelésre, és 10 másodperces időközönként repültek a nehéz- és közepes kaliberű lövedékek sortüzei a lövegcsövekből. A mögöttünk haladó hajó parancsnoka később elmesélte nekem, hogy szívszorító látvány volt, mikor a szép hajónkból hirtelen hatalmas tűzoszlop csapott fel, és a parancsnoki állásban az embereinek meg is jegyezte: „Nézzétek meg még egyszer a mi jó ’Seydlitz’-ünket, hamarosan vége.” És ekkor ebből a tűzoszlopból süvítettek ki a sortüzek, egy, kettő, három, az élet- és harcvágy jeleként, még a biztos halál láttára is. Ekkor [a Derfflinger parancsnoka] lerántotta a sapkáját a fejéről, és így szólt az embereihez: „Háromszoros hurrá a bátor, múlhatatlan ’Seydlitz”-ünkre!”
Időközben az első tisztünk, Hagedorn korvettkapitány a[z egyik] tűzoltóval és a pumpamesterrel behatolt a III-as részlegbe, oda, ahol a részleg elárasztásához szükséges szelepek voltak. Nehéz feladat volt, mivel a lángoló lőszerraktárokból a mérgező füst a részleg minden helyiségébe bejutott, és borzasztó volt ott a hőmérséklet. De most a hajó és legénysége megmentéséről volt szó, a füst és a hőmérséklet mellékes volt. Halálmegvetéssel hatolt be ez a három ember a részlegbe az elárasztó szelepekhez; álmukból felébresztve is megtalálták volna őket, a hadgyakorlatok közben olyannyira bevésték a helyzetüket és használatukat. Nagy igyekezettel nyitották meg egyik szelepet a másik után, miközben a kézi kerekek izzottak, a bőr rájuk ragadt, de kit érdekel! A hajót meg kell menteni. Félájultan jönnek elő ismét a részlegből; sikerült, a lőszerraktárak víz alatt vannak, a hajó aljában lévő tűz – a legveszedelmesebb tűz – el van oltva. De fent a tornyokból még világos lángok csapnak ki, a fedélzet faburkolata a tornyoknál már lángra kapott és ég, minden átláthatatlan füstbe borult. E tűz oltásának is nekilátnak. A szomszédos E toronyból Walter sorhajóhadnagy vezetésével egy osztag érkezik; tűzoltótömlőkkel oltják felülről a tornyot, és rövid idő alatt ott is mindent eloltanak, így már nem fenyeget további veszély. Pár nappal később, mikor a császár Walter sorhajóhadnagynak a Vaskeresztet átadta, barátságosan a következőt mondta neki: „Na, biztos nagyon meleg volt ott a toronyban?”, akkor Walter egyből így válaszolt: „Igenis, felség, több ezer fok.”
Pár perc alatt több, mint 6000 kg lőpor égett el; és ez csak egy kis része volt a két lövegtorony teljes készletének. A mi lőporcsomagolási és -tárolási módunk, ami gondosan át volt gondolva, és számos lőgyakorlat révén behatóan ki volt próbálva, akadályozta meg, hogy a tartóedényekben tárolt lőszer meggyulladjon; a tűz csak a szállítás alatt lévő és készenlétben tartott lőportartókra (Packgefäß) terjedt át. Ha a teljes készlet lángra kapott volna, akkor éppúgy, mint némelyik angol hajó hasonló helyzetben, a levegőbe repültünk volna.
Mi volt az oka ennek a szomorú eseménynek? Mindjárt az ütközet után lemásztam a kiégett, félig még vízben álló termekbe, hogy a pusztítás keletkezésének okát és mértékét megállapítsam. Egy ellenséges gránát találta el a hátsó D torony páncélzatát közvetlenül a felső fedélzet alatt, szerencsétlen módon egy olyan helyen, ahol két páncéllemez találkozott. A gránát a páncélon széthullott, és az ottani lakóhelyiségeket teljesen elpusztította; a becsapódás erejétől azonban [a páncéllemez belső falának] egy darabja, kisebb darabokra széttöredezve szerterepült a toronynak abban a termében, ahol egy sor lőportartó (Pulverkartusche) volt előkészítve. Ezeket az izzóan forró páncéldarabok lángra lobbantották, és a lőportűz viharos sebességgel tovaterjedt felfelé és lefelé, és eközben lent a szomszédos C toronyra is átterjedt. A kezelőszemélyzetből csaknem mindenki azonnal meghalt, megfojtva az égő lőpor izzó gőzeitől. Az egyik helyiségben láttam egy matrózt egy ajtófélfának támaszkodva, keresztbe rakott lábakkal a kezében egy könyvet tartva, akit a halál olyan hirtelen ért el, hogy még a testhelyzetét sem változtatta meg. Csak néhányaknak, akiknek a helye közvetlenül a búvónyílások közelében volt, sikerült kijutnia teljesen összeégve a toronyból; majdnem mindannyian belehaltak ezt követően a borzasztó égési sérüléseikbe, és a belélegzett mérgező lőporgázok utóhatásaiba.
Itt röviden meg kell emlékezzek egy emberről, aki ebben a tűzben veszítette az életét, ő pedig a C torony parancsnoka, Horl ágyúmester. Horl nagyszerű katona volt, acélos kötelességtudattal, jóakaratú szigorral a beosztottjaival szemben, egészséges becsvággyal és izzó hazaszeretettel megáldva. Számára a kezdetektől egyértelmű volt: a háborút mi nyerjük. Az első háborús hónapokban nem engedett magának pihenést; az ő tornyának kell a legjobbnak lennie, ez rajta nem múlhatott. A téli őrségek során túl sokat vállalt a viharos, jeges és havas időben; 1915 januárjában súlyosan megbetegedett ízületi reumával, és a hajóorvosunk, Dr. Fischer egyik nap azt mondta nekem, hogy Horlt ki kell hajózni. Nagyon sajnáltam egyrészt maga az ember miatt, aki csak egyet akart és remélt: „Neki az ellenségnek”, másrészt a hajó miatt, amiért elveszítette az egyik legjobb fedélzeti tisztjét. De mit segít ez komoly betegség esetén, mikor a legfőbb dolog az egészség mielőbbi visszanyerése, hogy minél előbb [harc]kész legyen, és ez a szárazföldön inkább volt lehetséges, mint a fedélzeten. Január 22-én, mikor ennek a vállalkozásnak az előkészületei folytak, a többi beteggel Horlt is szárazföldi kórházba kellett volna szállítani; de ő megtudta, hogy az angol vizekre terveznek előretörést végrehajtani, és számára biztos volt: ott kell lennie. „Főorvos úr”, mondotta, „tudom, hogy ebben a háborúban el fogok esni; a fedélzeten kell maradnom, mikor a hajó kifut; egészen nyugton akarok lenni, és a kabinomban feküdni.” Megtették neki a szívességet, a fedélzeten maradhatott a kabinjában. Mikor január 24-én kiadták a „Hajót felkészíteni az ütközetre!” („Klar Schiff zum Gefecht!”) parancsot, és mindenki a helyére sietett, akkor Horl is a függőágyát a C toronyba vitette, hogy az ütközet alatt az embereivel lehessen. A toronyban felcsapó lángok őt is elragadták a bátor embereivel együtt. Később holtan találtuk a függőágyában fekve, a C torony egyik lentebbi helyiségében; olyannyira beteg és gyenge lehetett, hogy nyilvánvalóan a lelki kívánságával szemben nem tudhatott az ütközet kezdetén a célzóberendezéseihez menni, de legalább hallotta az emberei munkálkodását és a torony által leadott lövéseket, és meg volt teljesen győződve arról, hogy „Meg fogják csinálni.” A gyors halál talán egy hosszas betegeskedést előzött meg. E hű ember elvesztését szívből meggyászoltam.
Ebben az ütközetben sajnos elveszítettük az egyik csatacirkálónkat, a „Blücher”-t. Az ütközet elején egy végzetes találat a teljes hajtóművét manőverképtelenné tette. Eleinte még tudta tartani a sebességet, de lassan lemaradozott, és több angol hajó kis távolságból leadott koncentrált tüzének lett kitéve. Nem tudtunk neki segíteni, mert ha visszafordultunk volna, akkor azt tettük volna, amit az ellenség akart, belebotlottunk volna a csatacirkálók mögött közeledő zömükbe, mellyel közel sem voltunk egy súlycsoportban. Át kellett engedjük a hajót a sorsának; az elvesztését ellensúlyozták [sic!] a súlyos károk, amiket az ellenségnek okoztunk. A „Lion” harcképtelenné lett téve, és roncsként kellett bevontatni a kikötőbe, és a „Tiger”-en egy hatalmas lőszerrobbanás volt észlelhető, így ennek a hajónak a kiesésével számolni lehetett. A zavarodottság olyan nagy volt az angolok oldalán, hogy az ütközetet megszakították és visszavonultak.””
.svg){kind=small}
Német Császári Haditengerészet
_0232.jpg)
.jpg)
_-_btv1b532141537.jpg)
.png){kind=small}