Vazul vagy Vászoly (990 körül – 1037 vagy 1038) magyar herceg, Taksony fejedelem unokája, Mihály fia, I. István unokatestvére.
Imre herceg 1031-es halálát követően a szeniorátus elve alapján ő tarthatott volna igényt a trónra. István király azonban – a keresztény állam folytonosságát szem előtt tartva – Orseolo Pétert jelölte utódjának. A mellőzött és feltehetően lázadást szövő Vazult István elfogatta és megvakíttatta, három fiát (Leventét, Andrást és Bélát) pedig száműzte az országból. A későbbi krónikás hagyomány, hogy az államalapító szent királyt felmentse a dinasztia ősének megcsonkítása alól, a történteket tendenciózusan átírta, és a vakítást hamisan Gizella királyné ármánykodásának tulajdonította.
Bár Vazul a kínzásokba vélhetően belehalt, Aba Sámuel és Péter uralkodása után az ő leszármazottai ültek a magyar trónon egészen az Árpád-ház 1301-es kihalásáig.
Családja
A modern kutatások szerint Vazul Mihály herceg fia, Géza fejedelem unokaöccse, így I. István unokatestvére volt. Györffy György kutatásai szerint feltehetően a Tátony nemzetségből nősült, házasságukat pedig valószínűleg pogány rítus szerint kötötték meg, nem pedig keresztény egyházi szentségként. Három fia született: Levente, valamint a két későbbi uralkodó, András és Béla.
A trónöröklési vonal utólagos krónikás megítélése kettős. Míg a korai források, az ősgeszta, a Zágrábi krónika és a Váradi rövid krónika még helyesen Vazul fiainak nevezik a három herceget, a későbbi szerzők, Anonymus, Kézai Simon és a 14. századi krónikakompozíció apjukként tendenciózusan már Vazul testvérét, Szár Lászlót jelölték meg. A történettudomány egyöntetű álláspontja szerint a módosítás legitimációs célokat szolgált: a későbbi királyok ezzel akarták megtisztítani a dinasztia vérvonalát a lázadó, pogány rítusokat követő és megvakított Vazul örökségétől. Szár Lászlónak a valóságban egyetlen ismert fia volt, Bogyiszló (más forrásokban Domoszláv vagy Bonuzló).
Élete
Imre herceg 1031-es halálával a trónutódlás kérdése nyitottá vált. A nomád öröklési rend, a szeniorátus alapján az Árpád-ház legidősebb cselekvőképes férfitagjaként a feltehetően a nyitrai dukátust birtokló Vazul tarthatott volna igényt a trónra. I. István azonban a keresztény állam fennmaradása érdekében az idoneitás (alkalmasság) elvét tartotta szem előtt, és a pogány hagyományokhoz ragaszkodó herceg helyett a királyi sereg vezéreként már bizonyító unokaöccsét, a velencei Orseolo Pétert jelölte utódjának. A későbbi krónikás hagyomány, például Kézai Simon ezt a döntést tévesen Gizella királyné befolyásának tulajdonítja; ezt megcáfolja az a tény, hogy Péter trónra lépve nyíltan ellenséges viszonyba került Gizellával, és megfosztotta őt özvegyi javaitól.
Mellőzését követően Vazul összeesküvést szőhetett a király ellen. István 11. század végi kisebbik legendája beszámol egy meghiúsult merényletről, amelynek szervezőit a király elfogatta, kezüket levágatta és megvakíttatta. Bár a legenda név szerint nem említi Vazult, a történettudomány vele azonosítja a lázadót. Vazulról a forrásokból többé nem tesznek említést, vélhetően belehalt a csonkítás szövődményeibe. A 12–14. századi krónikák, köztük Anonymus Gesta Hungaroruma már merőben eltérően, a szent királyt mentegetve beszélik el az eseményeket. Eszerint a nagybeteg István a „valamely ifjúkori könnyelműség és ostobaság” miatt börtönben sínylődő Vazult akarta utódjává tenni, ám Gizella királyné megelőzte a követeket, és Sebes ispánnal megvakíttatta a herceget, fülébe pedig forró ólmot öntetett. Ezt követően éppen István volt az, aki külföldre menekítette unokatestvére gyerekeit. A modern történettudomány (Györffy György, Kristó Gyula) egybehangzó álláspontja szerint a királyné bűnbakká tétele tudatos krónikás kitaláció: célja az volt, hogy a Vazul-ágból származó későbbi királyok ősének megcsonkításáért ne az államalapító, szentté avatott István királyt tegyék felelőssé, hanem az idegen származású királynét.
