Artemis II

Az Artemis-program céljainak kialakulása

Az Egyesült Államok által vezetett űrprogramok válságba kerültek, amikor a Columbia űrrepülőgép katasztrófát szenvedett és ennek nyomán az űrrepülőgép-flotta kivonásáról született kényszerű döntés. A rövidtávú kárelhárítás mellett az űrprogramról hosszabb távon is ítélet született, miszerint a NASA-nak irányt kell váltania és más prioritásokat kell követnie. Ezek a prioritások a Holdhoz való visszatérés, majd tovább lépés a Mars és az aszteroidák meghódítása felé. George W. Bush elnök életre hívta a Constellation-programot, amelyben egy új űrhajóval, az Orionnal és új hordozórakéták – az Ares I és az Ares V – fejlesztésével tekintettek az új kihívások felé.

Az Obama adminisztráció érkeztével 2010-ben felülvizsgálták ezeket az elképzeléseket és egyrészt a magánvállalatok bevonásáról döntöttek, másrészt a hordozórakéták terén is változásokat jelentettek be, miszerint egyetlen óriásrakéta fejlesztése marad a NASA feladata, a Space Shuttle rakétarendszerének továbbfejlesztésével születő Space Launch Systemé (SLS), leváltva a tervekben szereplő Ares V-öt. Emellett minden, nem az Orionnal kapcsolatos fejlesztési munkát leállítottak, valamint a Föld körüli pályára irányuló feladatokat a magánszektorba szervezték ki, hogy a NASA inkább csak a távolabbi térségek elérésére, így az eredeti tervekben szereplő Hold-, Mars- és aszteroida repülésekre koncentráljon. 2013-ban egy újabb elképzelés is napvilágot látott és a NASA feladatai közé került: az ún. Aszteroida Eltérítés Expedíció. Ebben egy ún. földsúroló kisbolygó felszínéről egy űreszköz egy nagyobb sziklát emelt volna fel és állított volna Hold körüli pályára.

2017-ben újabb fordulat következett be, amikor a Donald Trump adott ki elnöki utasítást a National Space Council (Nemzeti Űrtanács) – a korábbi Space Task Group reinkarnálódását jelentő szervezet – felállítására, akik lényegében újradefiniálták az USA és benne a NASA űrtevékenységét. Ennek hatására született meg az új program, amely a Holdra való visszatérést, az első Marsraszállást, majd távolabbi célokat állított fel, lényegében megismételve a Constellation célkitűzéseit, a belső tartalom újraalkotása mentén. Az elképzelésrendszer holdi szegmense önálló programként kelt életre Artemis-program néven. Egyben egyesítette a korábban törölt Constellation- és Aszteroida Eltérítés Expedíció programokat.

A program repüléseinek felépítése

Az Artemis-program a végletekig leegyszerűsítve akár lehetne SLS-program is, mivel a repüléseit egytől-egyig az újonnan összeállított SLS rakétarendszerre alapozták a tervek szerint. Tekintve azonban, hogy az SLS paramétereiben a legendás Saturn V kvalitásaival rendelkezik, így logikus, hogy a végcélok végén a Hold áll.

SLS repülési tervek a program során

• Artemis I: az SLS, az Orion és az ESM első pilóta nélküli tesztrepülése. A repülés során az Orion körülbelül hat napig poláris, távoli retrográd Hold-pályára áll, mielőtt visszatér a Földre, ahol a kapszula visszatér a légkörbe, és ejtőernyőkkel landol a Csendes-óceánban. A tesztre 2022 novemberében került végül sor.
• Artemis II: az SLS és az Orion első, legénységgel végrehajtott tesztrepülése. A négytagú személyzet átfogó tesztelést végez az űrhajón Föld körüli pályán, mielőtt az Oriont az ún. szabad visszatérés pályájára állítják, amelyen megkerülik a Holdat, majd visszatérnek a Földre. A küldetés tervei nagyjából összevethetőek voltak azzal, mintha az Apollo–7 és az Apollo–8 küldetéseit vonták volna össze azzal, hogy az Artemis II-nek nem terveztek Hold körüli keringést és távolabbi holdmenti repülést terveztek számára, mint az Apollo-küldetéseknél megszokott volt.
• Artemis III: a tervek szerint a második emberes Artemis-küldetés feladatát kapta. A legénység az SLS—Orion fedélzetén indul, és Föld körüli pályán fog találkozási és dokkolási teszteket végrehajtani egy vagy mindkét, külön felbocsátott, kereskedelmi forgalomban előállított holdkomppal – a SpaceX Starship HLS-ével, vagy a Blue Origin Blue Moonjával –, valamint teszteli az Axiom Extravehicular Mobility Unit (AxEMU) űrruhát. A küldetés nagy vonalakban összehasonlítható az Apollo–9-cel.
• Artemis IV: a tervek szerint az első amerikai emberes holdraszállás lesz az 1972 decemberi Apollo–17 óta. A repülés egy korábbi támogató repüléstől függ, amely egy leszállóegységet juttat holdpályára az SLS/Orion felbocsátása előtt. Érkezés után az űrhajósok átszállnak a leszállóegységre a Hold felszínére való leszálláshoz, legalább két extravehikuláris tevékenységet (EVA) hajtanak végre, majd visszatérnek holdpályára az Orionnal való találkozáshoz. Az Orion ezt követően visszaviszi a négy űrhajóst a Földre.
• Artemis V: a tervek szerint a második emberes holdraszállás lesz. A NASA várhatóan ekkor kezdi meg holdbázisának építését.

A repülés tervezése

2017-ben az Exploration Mission–2-t úgy jelentették be, mint egy küldetést a Space Launch System Block 1B-vel, az Exploration Upper Stage és az Orion használatával, 50,7 tonnás rakománnyal. A terv az volt, hogy az űrhajó találkozna egy Hold körüli pályára helyezett aszteroidával, amit korábban az Asteroid Redirect Mission elfogott és rajta űrsétákat végeztek volna az űrhajósok, mintákat gyűjtve. Az ARM 2017. április lemondását követően a legújabb terv egy nyolc napos küldetés volt, négy űrhajóssal. Egy másik 2017-es javaslat szerint az űrhajósok leszállították volna a Lunar Gateway első részeit, egy 8–21 napos repülés részeként. 2018 márciusában végül úgy döntöttek, hogy felküldik az első Gateway modult egy kereskedelmi hordozórakétával, mivel a még fejlesztés alatt álló Mobile Launcherre szükség volt az Exploration Upper Stage használatához. A döntés a Falcon Heavy rakétára esett.

Fejlesztés, integráció

2023. február 11-én az SLS hordozórakéta elérte az egyik első fontos mérföldkövet a rakéta gyártása során: függőlegesbe állították a rakéta középső szegmensének hajtómű szekcióját. Ezzel átléphetett a gyártás az űrhajóval való integráció fázisába. Március 20-án New Orleans-ban a Michoud Összeszerelő Üzemben aztán beszerelték a hajtóműveket a központi szekcióba, amellyel az késszé vált arra, hogy átszállítsák Cape Canaveralre. A NASA eredeti tervei szerint 2023 nyarán szállították volna az összeszerelt darabot a Kennedy Űrközpontba, de májusban ezt őszig elhalasztották.

Az E2047, E2059, E2062 és E2063 sorozatszámú RS–25 hajtóműveket 2023. szeptember 25-én szerelték be a központi szekció szerkezetében kialakított helyükre. Később, 2025 áprilisában az E2063-at lecserélték az E2061-re, miután felfedeztek egy szivárgást rajta. 2024 júniusában a NASA bejelentette, hogy a teljesen összeszerelt szekciót júliusban fogják a Kennedy Űrközpontba szállítani, ami aztán 16–25. között sikeresen meg is történt. Az indítórakéta összeszereléséhez szükséges segédeszközöket, az illesztő adaptereket 2024 júniusában jelentették készre, de csak hosszas szállítás után, szeptemberben érkeztek meg a floridai űrközpontba, amellyel elhárult az utolsó akadály is a végszerelés elől.

A NASA eredetileg 2024 szeptemberére tervezte a rakéta végső összeszerelésének megkezdését, ám addigra problémákat fedeztek fel az Orion életfenntartó rendszereivel kapcsolatban, illetve meglepően sokat károsodott az űrhajó hőpajzsa az Artemis I során, amit egy kéthónapos elemzés követett. Az összeszerelés így végül 2024. november 20-án kezdődött meg és 2025. október 20-án fejeződött be az Orion, az ESM, illetve a mentőrakéta felszerelésével.

2026. január 18-án nagyjából fél nap alatt a hernyótalpas szállítójármű segítségével az indítótoronnyal együtt az LC–39B indítóállomásra mozgatták a rakétát és az űrhajót.

Artemis I

Bővebben: Artemis I

A program fontos mérföldköve és az embervezette repülés előfeltétele volt, hogy egy ember nélküli teszten az űrhajórendszer bizonyítsa kvalitásait. Erre a feladatra az Artemis I repülést, egy automata holdkerülő repülést jelölték ki a tervezők, amelyben először próbálták ki az SLS hordozórakétát éles indítással és az Orion űrhajó is csak második útjára készült a legelső, még nem is teljes értékű Föld körüli pályás tesztjét követően. Emellett ez a teszt volt az első olyan, amelyben az SLS és az Orion együtt repült. Ezzel a repüléssel egyszerre szakítottak és követték is az Apollo-program folyamatát. Követték, mivel az Apollo-program is korábban úgy indult, hogy először automata repülésen kell kipróbálni az űrhajót, de szakítottak is vele, mivel ez annak idején Föld körüli pályán történt, az Artemis I viszont azonnal a Holdhoz indult.

Az űrszerelvény összeszerelése 2020 novemberében kezdődött, majd több probléma is felmerült a tesztek során, így a startra csak 2022. november 16-án kerülhetett sor, a Kennedy Űrközpont 39B indítóállásáról. Elérve a Föld körüli pályát, levált az SLS legfelső fokozata, rajta az Orionnal és a szerelvény egy holdirányú hajtóműindítást követően holdi pályára állt. A manőver végén az Orion és néhány cubesat műhold levált a rakétafokozatról és önállóan folytatta tovább a repülését.

Az Orion 2022. november 21-én érte el a Holdat és elrepült mellette és hat napra egy távoli retrográd keringésbe állt körülötte. December 1-jén aztán újra gyorsítómanőverbe fogott az űrhajó és elhagyta a Hold körüli pályát amely művelet végül 4 napig tartott és az Orion december 5-én szakadt ki teljesen a Hold körüli pályáról és indult haza a Föld felé. A hazafelé vezető út 6 napja után az űrhajó 2022. december 11-én, helyi idő szerint 9:40-kor (17:40 UTC) csobbant a Csendes-óceánba a mexikói Kaliforniai-félsziget közelében fekvő Guadaloupe-sziget mellett.

Az Orion az útra három, műszerekkel teletömött bábut – vagy tréfás elnevezéssel fantom űrhajóst – vitt magával. A parancsnoki ülésbe „Captain Moonikin Campost” ültették, egy olyan bábut, „aki” az új fejlesztésű Orion Crew Survival System (Orion Legénységi Túlélő Rendszer) nevű űrruhát viselte, amilyet a későbbi embervezette utakra terveztek, hogy a startnál, a leszállásnál és más, az utazás ún. dinamikus fázisaiban viseljék majd az űrhajósok. A bábu testén még két sugárzásmérő szenzort is elhelyeztek, míg magába a parancsnoki ülésbe is beszereltek két sebességérzékelő szenzort, amelyek a repülés során fellépő gyorsulásokat és lassulásokat érzékelték és rögzítették. Moonikin mellett még két másik részleges bábut (lényegében egy felsőtestre emlékeztető torzót) ültettek a mérnökök a másik két ülésbe, akik a NASA, valamint a Német Űrrepülési Központ és az Izraeli Űrügynökség közös programjához, a Matroshka AstroRad Radiation Experimenthez (MARE) szolgáltattak adatokat, amely a repülés során felmerülő sugárzási kockázatokat mérte fel. Az egyik bábu Helga, a másik Zohar névre hallgatott. A két tesztalanyban elhelyezett érzékelők részletes képet adtak arról, hogy a test mely részét milyen sugárzás éri. A kísérlet része volt még, hogy Zohar egy Astrorad nevű sugárzásvédő mellényt viselt, míg Helga afféle kontrollcsoportként nem, így a mellény okozta védelem is tesztelhető volt.

A repülést sikeresnek jelentette be a NASA, ám problémák is támadtak a hardverrel: az Orion hőpajzsán váratlanul nagy sérüléseket találtak, miután kihalászták az űrhajót az óceánból.

A hőpajzzsal kapcsolatos problémák

A 2022 novemberi, automata Artemis I küldetés után a NASA mérnökei a légkörbe való visszatérést követően az Orion űrszonda ablatív hővédő pajzsának váratlanul nagy erózióját észlelték. A repülés utáni ellenőrzések során az AVCOAT ablatív hővédő anyagában elszenesedett területeket találtak, ahol az anyag egyes részei jobban erodálódtak, mint azt a repülés előtti modellek előre jelezték. A NASA jelentése szerint a legénységi kabinon belüli hőmérséklet a tervezési határértékeken belül maradt, de az anyag váratlan viselkedése további vizsgálatot indított el. A kárról készült közeli képeket csak 2024 májusában hozták nyilvánosságra, amikor is a NASA Főfelügyelői Hivatala által kiadott jelentésben jelent meg.

2024 áprilisában a NASA független kivizsgáló csoportot hozott létre a hővédő pajzs teljesítményének és az Artemis II repüléshez javasolt paraméterek értékelésére. A felülvizsgálat 2024 decemberében zárult le, ezt követően a NASA bejelentette, hogy a meglévő hővédő pajzs használatával folytatja az Artemis II expedíciót. A NASA sajtótájékoztatót tartott a megállapításai ismertetésére, de a kivizsgáló csoport jelentésének nyilvánosan közzétett változata erősen szerkesztett volt, ami néhány korábbi NASA-mérnök és űrhajós részéről kritikát váltott ki az átláthatósággal kapcsolatban.

A NASA mérnökei megállapították, hogy az Artemis I során megfigyelt elszenesedési veszteséget az AVCOAT anyagába beszorult forró gázok okozták, amelyek lepattogzáshoz, repedéshez és fokozott lokalizált anyagveszteséghez vezettek a visszatérés során. Az Artemis II hővédő pajzsának cseréje helyett a NASA módosította a visszatérési pályát az ereszkedési szög növelésével, csökkentve ezzel azt az időt, amelyet az űrhajó a sérüléssel összefüggő termikus környezetben tölt. A NASA szerint a modellezés és a földi tesztelés azt mutatta, hogy ez a változás korlátozza a további elszenesedési veszteséget, miközben az Orion szerkezeti és termikus határain belül marad.

Az Artemis II tanúsítási folyamatának részeként a NASA további teszteket és elemzéseket végzett, beleértve a hővédő pajzs nagyobb mértékű sérülésével járó forgatókönyvek értékelését is. A NASA kijelentette, hogy ezek az elemzések azt mutatták, hogy az Orion kapszula mögöttes szerkezete sértetlen marad, és képes megvédeni a legénységet a küldetés visszatérése során várhatónál jóval kedvezőtlenebb körülmények között is.

2026 januárjában Jared Isaacman, a NASA igazgatója kijelentette, hogy támogatja az Artemis II-nek a meglévő hővédő pajzzsal való indítását és az eszköz használatának további folytatását, miután áttekintette az ügynökség elemzését, valamint találkozott mérnökökkel és külső szakértőkkel. Néhány résztvevő, aki korábban aggodalmát fejezte ki, jelezte, hogy a további adatok megválaszolták kérdéseiket, míg mások továbbra is ellenezték a küldetés újratervezett hővédő pajzs nélküli repülését. A NASA kijelentette, hogy az Artemis III-hoz tervezett hővédő AVCOAT-áteresztőképességet érintő tervezési változtatásokat terveznek.

A repülés halasztásai

Az eredeti, 2011-es ütemtervekben az első emberes start dátumát 2019 és 2021 közé helyezték, igaz akkor még Exploration Mission és nem Artemis néven. Aztán a program átalakulásával ezek a dátumok képlékennyé váltak és egészen 2023-ig csúsztak. Aztán 2024 októberében a NASA Főfelügyelői Hivatala (NASA Office of Inspector General) egy vizsgálatában megállapította, hogy az Alapkutatási Rendszerek csapata már kimerítette az előre nem látható problémák megoldására szánt időkeretet, bár problémák még mindig maradtak így a Hivatal egy olyan megállapítást tett, hogy az addigra 2025 szeptemberére prognosztizált indítás tovább késik majd. 2024-es leköszönésekor Bill Nelson NASA főigazgató megjelölte a késések okait is: az életfenntartó rendszerekkel, valamint a hővédő rendszerrel jelentkeztek olyan problémák, amelyek még hónapokig tartó mérnöki munkát igényelnek a teljes és megnyugtató megoldások megszületéséig. Ugyanakkor egy szilárd célt is kitűzött Nelson: 2026 áprilisában fel kell szállnia az Artemis II-nek.

Aztán 2025 márciusában az AmericaSpace arról számolt be, hogy a felbocsátás dátumát két hónappal, 2026 februárjára talán előre lehet hozni. A NASA erre a sajtóhíresztelésre egy közleményt adott ki, amelyben azt mondta, hogy nem tudja megerősíteni az előrehozott dátumot, de megjegyezte: „Keresünk módokat egy korábbi felbocsátásra, ha lehetséges, potenciálisan már 2026 februárjában. A februári célkitűzés lehetővé teszi az ügynökség számára, hogy kihasználja a műveletek szervezésének hatékonyságjavulását az SLS rakéta, az Orion űrhajó és a támogató földi rendszerek integrálása érdekében, miközben a legénység biztonsága továbbra is elsődleges prioritás.” Ennek hatására később Eric Berger újságíró és Mark Kelly amerikai szenátor és volt űrhajós is arról számoltak be, hogy a küldetést 2026 februárjára ütemezik át, majd 2025 szeptemberében az űrügynökség tisztviselői bejelentették, hogy egy 2026. február 5-én megnyíló felbocsátási ablakot keresnek. Ezen munka során figyelembe kellett venni, hogy a holdrepülések indításához minden holdhónapban vannak néhány napos havi időszakok, „ablakok” és néhány órás napi ablakok a havi ablakokon belüli napokon. A felülvizsgált Artemis II terv, amely az Orion számára egy lerövidített, meredek visszatérést írt elő, tovább korlátozta a havi ablakon belüli napok számát, amelyek alatt egy indítás végrehajtható volt.

Az Artemis II legkorábbi indítási időpontját eredetileg így 2026 február elejére tervezték, de az indítási előkészületek a 2026 januári észak-amerikai téli viharszezon miatt késtek. 2026. január 18-án az összeszerelt SLS rakétát, az Orion űrhajót az indítótoronnyal kigördítették a VAB Csarnokból a 39B Indítókomplexumba. A visszaszámlálás főpróbájára február 2-án került sor. A teszt után a NASA bejelentette, hogy az indítást márciusra halasztották a szimulált visszaszámlálás során bekövetkezett folyékony hidrogén szivárgás miatt. A szivárgás mellett az Orion legénységi moduljának nyílásának nyomástartásával kapcsolatos szelepet is újra kellett kalibrálni és így a lezárási műveletek a tervezettnél tovább tartottak. A második főpróba február 19-én történt, és sikeres volt.

Február 21-én aztán ismét egy héliumáramlási problémát észleltek, ami miatt vissza kellett gördíteni a rakétát az Összeszerelő Csarnokba és a repülést áprilisra halasztani. A visszagurítás február 25-én 9:38-kor (EST) kezdődött és az SLS rakéta körülbelül este 8 órakor ért vissza a VAB-ba. Jared Isaacman, a NASA igazgatója elmondta, hogy a tényleges indítási dátumot csak a sikeres főpróba befejezése és az eredmények elemzése után erősítik meg.

Az indítás dátuma

2011-ben az indítást először 2019 és 2021 közé helyezték, majd később 2023-ig halasztották a Space Launch System elkészülésére várva. 2023 januárjában a tervezett indítási időpont 2024 májusa volt, de bejelentették, hogy az Artemis I részeként repülő Orion felújítása miatt ez akár 2024 utolsó három hónapjára, vagy a következő év első negyedére is tolódhat. 2023 márciusában jelentette be a NASA, hogy novemberre halasztották az indítást. 2024 januárjában ezt tovább tolták 2025 szeptemberére. 2024 decemberében a NASA távozó igazgatója Bill Nelson azt nyilatkozta, hogy az űrhajóval kapcsolatos problémák miatt az indítás 2026 áprilisáig nem valószínű.

2025 márciusában az AmericaSpace egyik cikkében megírta, hogy az új dátum két hónappal előre lett hozva. A NASA hivatalosan közzétett egy választ, azt nyilatkozva, hogy ezt nem tudják megerősíteni, de megpróbálják minél hamarabb véghez vinni a küldetést. 2025 augusztusára több másik űrkutatással foglalkozó magazin, illetve Mark Kelly szenátor is megosztotta, hogy februárra helyezték át az indítást. A szervezet 2025. szeptemberben erősítette meg a híreket. Az első lehetséges indítási ablak február 5–11. között volt, de egy meghibásodás következtében vissza kellett szállítaniuk a hangárba az indítórakétát, legalább április 1-ig halasztották az indítást. Végül április 1-jén, 22:35:12-kor (UTC) indult el a repülés.

SLS hordozórakéta

Bővebben: Space Launch System

Az Artemis-program, annak elindításakor egy saját hordozórakétát kapott, a Space Launch Systemet (SLS). Ez egy kétfokozatú, szupernehéz, egyszer használatos hordozórakéta, amelyet a NASA fejlesztett és használ. Az új hordozóeszköz fejlesztése 2011-ben kezdődött – a korábbi tervekkel ellentétben nem egy vadonatúj rakétaként, az Ares V létrehozatalával, hanem – a nyugdíjba vonuló Space Shuttle Program technológiai örökségének bázisán, lényegében az STS-rendszer modulrendszerű rakétája egységeinek újraillesztésével és dimenzióinak kisebb változtatásával.

A fejlesztéssel egy központi fokozat és két oldalsó gyorsító fokozat jött létre. A központi fokozatot a Boeing gyártja és ez foglalja magába az űrrepülőgép régi óriási külső tartályát és az RS–25 főhajtóművéből 4 db-ot (amelyek immár nem a tartály oldalára szerelt űrsiklóban, hanem a tartály alsó végére a szerkezet integráns egységeként került beszerelésre). A cseppfolyós hidrogén és oxigén égetésével működő 4 hajtómű 7,4 MN tolóerőt képes létrehozni. Az RS–25-öt az Aerojet Rocketdyne gyártja. Emellett az Ares V dizájnjából átvett, de eredetileg szintén at STS-rendszerhez fejlesztett szilárd hajtóanyagú oldalsó gyorsítórakétákkal egészült ki a teljes szerkezet, amelyet az egykori Space Shuttle egységeihez hasonlóan a Thiokol gyárt. Az űrsikló gyorsítófokozatainak 4 szegmenses kialakításával szemben az Ares V és így az SLS oldalsó gyorsítórakétái öt szegmensből épültek fel. Ahogy annak idején az űrsiklók felbocsátása idején a felszálláskor a teljes rendszerteljesítmény 85%-át ez a részegység adta – igaz csak a felszállás első két percében – úgy a két rakéta 14,6 MN tolóerejével ennél a hordozóeszköznél is jelentős, mintegy 2/3-nyi tolóerőt fejt ki a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta. A gyorsítórakéták hajtóanyaga a polibutadién akrilonitril üzemanyag és a főként alumíniumpor alapú ammónium-perklorát kompozit oxidálóanyag.

Az alap kiépítésű SLS még egy végfokozatot is kapott, amelyet a kezdeti holdrepülésekhez tervez használni a NASA, ez a Ideiglenes Kriogén Hajtásfokozat (ICPS – Interim Cryogenic Propulsion Stage). Ez a fokozat a korábban használt, japán tervezésű Delta Kriogén Második Fokozat továbbfejlesztésével és átalakításával alakult ki és meghajtásáról 1 db RL-10 hajtómű gondoskodik, 110,1 kN tolóerőt biztosítva. Az ősöreg hajtóművet még annak idején az Apollo-program legelején a Saturn I rakéták S-IV fokozatában is használták és egy mai, korszerűbb változata került volna az Ares V-be, ahonnan aztán az SLS is örökölte. Az ICPS-t a Föld körüli pályán végzett repülésekhez használták, majd a holdrepülések első szakaszában a holdirányú gyújtást végzik velük egészen addig, amíg az Artemis IV immár még nagyobb hasznos tömeget nem visz a Holdra, amihez ennek a fokozatnak a teljesítménye már nem elég. Az RL–10, az RS–25-höz hasonlóan szintén az Aerojet Rocketdyne gyártmánya.

A rakéta először 2022 novemberében indult, a pilóta nélküli Artemis I küldetést hordozva. Az egyetlen emberrel járó indítása az Artemis II holdrepülésére volt 2026 áprilisában, ezzel ez lett a második hordozórakéta, amely embereket juttatott az alacsony Föld körüli pályán (LEO) túlra, a NASA Apollo-programjának Saturn V űrhajója után. A 2025-ös adatok szerint 31,6 milliárd dollárba kerülő projektet kritizálták a rossz irányítás, a költségvetés-túllépések és a késedelmek miatt, de végül 2026-ban sikeresen végrehajtotta az emberes űrrepülést.

Míg az SLS rendelkezik a valaha embert szállító rakéták közül a legnagyobb felszálláskori tolóerővel, 39 MN-nal, addig a 27 tonnás transzlunáris, azaz holdirányú teherbírása csak körülbelül a fele a Saturn V 48,6 tonnás hasznos teherének. Így az Artemis holdraszállásaihoz, kezdve a 2028 elejére tervezett Artemis IV-gyel, az Orion a tervek szerint Hold körüli pályán vagy alacsony Föld körüli pályán dokkol az Emberi Leszálló Rendszerrel (HLS), amit külön, de nem SLS rakétával indítanak. A SpaceX Starship HLS és a Blue Origin Blue Moon űrhajói holdkompként még fejlesztés alatt állnak.

A következő tervezett repülése az Artemis III lesz, egy alacsony Föld körüli pályára indított dokkolási teszt az Orion és a HLS űrhajók között 2027-ben. Az Artemis V-tel kezdődően a NASA az SLS üzemeltetését a Deep Space Transport LLC- nek, a Boeing és a Northrop Grumman kereskedelmi indítóberendezés-szolgáltató konzorciumának adja át.

Orion űrhajó

Bővebben: Orion (űrhajó)

Az Orion, vagy teljes nevén az Orion Többcélú Legénységi Űrjármű (MPCV – Multi-purpose Crew Vehicle) egy részben újrafelhasználható, embervezette űrhajó, amelyet a NASA az Artemis holdkutatási programban használ a tervek szerint. Az űrhajó tervezési filozófiájában az űrrepülőgép kudarcát követően az Apollo űrhajók filozófiájához való visszatérést jelentette: az eszközt inkább az űrrepülési paraméterekre optimalizálva és nem a többször felhasználhatóság csalóka célját üldözve kell egy űreszközt a NASA rendelkezésére bocsátani. Az Orion elképzelés eredetileg a 2000-es évek elején-közepén, még a Constellation program idején született, amikor is a NASA-nak és a politikai döntéshozóknak ajánlott koncepció egy kúp alakú, az Apollo űrhajókra emlékeztető űrkabint és egy hengeres, szintén az első holdprogram amerikai űrhajójánál alkalmazott műszaki egységet vetített előre a jövő űrhajójaként.

Az Orion így lett végül egy legénységi modulból (CM – Crew Module), vagyis egy Lockheed Martin által épített űrkapszulából, valamint az Európai Űrügynökség (ESA) által biztosított és az Airbus Defence and Space által gyártott Európai Műszaki Modulból (ESM – European Service Module) álló egység. Az űrhajó négyfős legénységet képes ellátni alacsony Föld körüli pályán és azon túl is, 21 napig dokkolatlanul, vagy akár hat hónapig más önellátó és önfenntartó űreszközhöz dokkolva. Az Oriont a NASA által használt dokkolórendszerrel és -nyílással látták el, valamint olyan digitális műszerfallal (ún. glass cockpittel) látták el, amilyeneket a Boeing 787 Dreamliner utasszállító repülőgépeken is alkalmaznak. A tervek szerint jelenleg kizárólag a Space Launch System (SLS) rakéta tetejére szerelve, valamint egy mentőtoronynak az egész űrhajórendszer csúcsán tervezik az indítását, más rakétával nem kompatibilis.

Az Oriont a Lockheed Martin tervezte a 2000-es évek elején, akkor még a NASA Constellation programjában használandó Crew Exploration Vehicle (CEV) űrhajóra adott megoldásként, majd a NASA 2006-ban választotta ki, mint győztes pályázat. A Constellation program 2010-es lemondása után az Orion űrhajót jelentősen áttervezték a NASA Mars-utazás terveiben való használatra, ami később a Holdtól Marsig nevet kapta. Eredetileg összesen három repülésre alkalmas járművet építettek, számos sablonnak, vagy tesztekre használt példány mellett. Emellett további három repülésre alkalmas jármű van építés alatt.

2025 májusában Trump elnök második elnöki periódusában azt javasolta, hogy az Artemis III után fejezzék be az Orion űrhajóprogramot. Aztán a 2025 elfogadott aláírt One Big Beautiful Bill (Egy Nagy, Szép Törvény) rendelkezést tartalmazott az Orion Artemis IV-hez való beszerzésének és a jövőbeli küldetésekben való újrafelhasználásának finanszírozásáról.

Start

Az Artemis II repülésének közvetlen előkészületei a legénység Kennedy Űrközpontba érkezésével kezdődtek, 4 nappal a start előtt 2026. március 27-én. A visszaszámlálás folyamata pedig 2026. március 30-án vette kezdetét. Magára a startra aztán 2026. április 1-jén helyi idő szerint 18:35:12-kor (22:35:12 UTC) került sor a Kennedy Űrközpont 39B indítóállásáról. Ezzel az indítással tértek vissza az embervezette űrrepülések az LC39B-re, mivel ez lett 20 év után az első emberekkel a fedélzeten végzett űrrepülés indítóhelye az STS–116 2006-os startja óta.

Az SLS óriásrakéta legelső startja tökéletesre sikerült. Az indításhoz a központi fokozat négy RS–25-ös hajtóművét a tényleges startot megelőzően hét másodperccel indították be, majd ezen idő alatt kellett felépülnie a teljes tolóerőnek. Amikor a hét másodperc végén a rendszer visszaigazolta a teljes tolóerő rendelkezésre állását, beindították a szilárd hajtóanyagú oldalsó gyorsítórakétákat is. Ezek a beindítás után már nem állíthatók le és a tolóerő felépülésére sem kell várakozni. T-0-nál a rakéta elemelkedett az indítóasztalról és két percig a nagyobbrészt az oldalsó gyorsítórakéták termelte tolóerőre támaszkodva gyorsult, elérve a kb. 48 km magasságot és az 5000 km/h sebességet. A gyorsulás során ennél a rendszernél is figyelembe vették a Max Q – a legnagyobb dinamikus nyomás, azaz amikor a sebesség és a légellenállás egymásnak feszülő ellentétes erői a legnagyobb hatást gyakorolják a rakétatestre – tartományt, amelyben mind az RS-25-ösök teljesítményét visszaveszik, mind a szilárd hajtóanyag rétegzésében olyan rétegbe ér a gyorsítórakétákban az égés, amelyben kisebb tolóerő ébred az anyagösszetétel finom változása miatt. Két perc elteltével az oldalsó gyorsítórakéták leálltak, majd leváltak, de az űrsikló repüléseivel ellentétben, amikor a magasból az óceánba aláhulló rakétatesteket kihalászták, hogy újra felhasználják, az SLS egységei hat perccel a startot követően csobbantak a tengerbe, ám nem gyűjtötték be őket, hanem hagyták elsüllyedni.

A repülés teljesen automatizált üzemmódban zajlott le, Wiseman parancsnok csak rendszerfelügyelőként figyelte a paramétereket a start során azzal, hogy lehetősége lett volna a repülés manuális megszakítására. A gyorsító fokozatok két percig működtek, majd a központi fokozat további hat percig – összesen nyolc percig gyorsítva az űrszerelvényt – a leválasztás pillanatáig, amellyel egy erősen elliptikus pályára állította az Oriont, amelynek földtávolpontja nagyjából 2300 km magasan volt (a Nemzetközi Űrállomás pályájának ötszörös magasságon), míg a földközelpont már szuborbitális magasságra, azaz a légkörön belülre került. A központi fokozat visszahullott a légkörön át a Földre, zuhanás közben azonban elégett a Csendes-óceán felett, nagyjából két órával a start után. Az ICPS végfokozat a start ezen kezdeti szakaszában még nem lépett működésbe.

Nagy magasságú Föld körüli pálya és a rendszerellenőrzések

A főhajtómű leállásakor és a hordozórakéta leválasztásakor azonnal megkezdődött a rendszerellenőrzések sora. Koch és Hansen űrhajósok kicsatolták magukat az ülésből és azonnal nekiláttak az életfenntartó rendszer tesztjéhez, amely a vízelosztórendszer, a tűzoltó maszkok és a WC tesztjéből állt elsősorban. Bár apró rendellenességek jelentkeztek a WC-vel és a vízelosztóval kapcsolatban, de ezt a legénység megjavította és az összes rendszer pozitív tesztje után a repülésvezetők bizonyosságot szereztek arról, hogy indítható az ICPS fokozat rakétája. 50 perccel a start után ezzel a művelettel emelték meg az Orion földközelpontját, hogy az immár ne a légkörön belül legyen a Föld felett. Eredetileg azért volt szükség a nagyon alacsony földközelpontra, hogyha valamilyen probléma támad, akkor az űrhajó simán visszatérjen a Földre, mindenféle további hajtóműindítás nélkül. Az ICPS gyújtása aztán rendben megemelte a földközelpontot és stabil Föld körüli pályára helyezte az űrhajót.

Miután az Artemis II elérte az újonnan beállított földközelpontját az első keringése végén, egy újabb 5 perces hajtóműindítás következett, ami 71 000 km magasra emelte a földtávolpontot és így egy 23,5 óra periódusú keringésbe állt az űrhajó. Az űrhajózás-történetben így az Artemis II lett a csúcstartó a legnagyobb Föld feletti magassággal olyan keringésben, amely nem hagyta el a Föld gravitációs mezejét és lépett át a Hold ugyanilyen vonzáskörébe.

Ez utóbbi hajtóműindítás lényegében teljesen kifogyasztotta az ICPS fokozat hajtóanyagát, így feleslegessé válva az Orion (és a annak műszaki egysége) levált a fokozatról. Ezt követően hasonlóan a történelmi Apollo–8 repüléshez, a legénység végrehajtott egy ún. megközelítési műveletet, amelyben demonstrálták, hogy az űrhajóval hogyan lehet megközelíteni a leválasztott rakétafokozatot, amellyel más a fokozatban elhelyezhető űrhajóegységek, mint dokkolási célpontokkal való összekapcsolódást szimulálták. Ebben a műveletben Victor Glover pilóta ült a parancsnoki ülésben és 70 percen át kézi irányítással hajtott végre egy sor manővert, amellyel felmérhették az űrhajó kezelhetőségét és a jövőbeli dokkolások lehetőségeit is kipróbálhatták.

A szimuláció végeztével az Oriont ismét automata üzemmódra állították, miközben az ICPS egy fékező manővert hajtott végre, amelynek eredményeképpen később visszazuhanhatott a Földre, ahol a Csendes-óceán felett ez is elégett, valamint ebben a fázisban bocsátották belőle szabadon a magukkal vitt cubesat műholdakat.

A holdirányra állás és az orientációs manőver után a legénység nekilátott, hogy kissé átalakítsa a kabint az odafelé vezető út kívánalmai szerint. Ebben a tevékenységsorban felállították például a lendkerekes izomgyakorlatok edzőgépét (egy evezőpadra emlékeztető, de állva használható eszközt), amit arra használtak, hogy a létfenntartó rendszert egyfajta stressztesztnek tegyék ki a fizikai aktivitásukkal. Ezt követően vacsorázni tértek. A vacsorát követően pedig sor került az első alvási periódusra, amit két négyórás szegmensre választottak, mert egy 43 másodperces pályaközi korrekciót kellett végrehajtani a műszaki egység főhajtóművével, amellyel a pálya földközelpontját kellett finomhangolni a végső, holdirányú gyújtás előtt.

Hold irányú manőver és az odafelé vezető út

A repülés második napján, miután a nagymagasságú Föld körüli pályán végrehajtandó rendszerellenőrzési feladatok mindegyike pozitív eredményt hozott, az Artemis II megkapta az engedélyt a holdirányú hajtóműindításra (TLI – Translunar Injection). Az engedély birtokában az űrhajósok egy 5 perc 49 másodperces hajtóműindítást végeztek el az ESM műszaki modul AJ10-es főhajtóművével. Ezen a repülésen aztán ez volt ennek a hajtóműnek az egyetlen használata, később már csak az R-4D manőverező hajtóművekkel került sor pályakorrekciókra. A hajtóműindítás 450 kg-nyi hipergol hajtóanyagot használt fel és az űrhajót a Hold körüli szabad visszatérés pályájára helyezte úgy, hogy a későbbiekben csak egyetlen apró pályaközi korrekcióra volt szükség.

A harmadik repülési napon előbb elmaradt a három tervezett pályaközi korrekció közül azt első, annyira pontosan a kijelölt pályán repült az Orion. Ezzel szemben a legénység egy problémába ütközött a fedélzeti WC-vel kapcsolatban: a vizelet belefagyott az azt a szabadba engedő ürítőcsőbe és így használhatatlanná vált. A legénység felkapcsolt egy beépített fűtőszálat, valamint az űrhajót úgy pozicionálták, hogy a Nap a cső kilépési pontjának környékét süsse, felmelegítve azt. Ennek hatására a vizeletdugó elolvadt és a probléma elhárult.

A negyedik repülési nap Christina Koch és Jeremy Hansen manuális irányítási manővereit hozta el, amelyekkel kipróbálhatták, hogy hogyan reagál az űrhajó a nyílt világűrben, távol a Föld gravitációjától a kormányparancsokra. A két űrhajós több mint 41 percen át tesztelte a két kormányhajtóműves rendszer üzemmódjait (hat és három szabadságfok között), hogy elegendő adatot szolgáltassanak a földi mérnököknek az űrhajó kezelhetőségének paramétereiről.

Az ötödik repülési napon aztán végre kellett hajtani egy 17+1⁄2 másodperces pályaközi korrekciót, amellyel a Hold felé vezető irányt finomhangolták és amely az egyetlen volt az odaút során. Ezen a napon a legénység tesztelte az új Orion Legénységi Túlélő Rendszer (Orion Crew Survival System) űrruhákat is, majd tanácskozást tartottak az irányítással, hogy áttekintsék a holdfelszínen kijelölt célpontokat, amelyeket majd megfigyelhettek, illetve fotókat készíthettek róluk. Végül a Hold megkerülésének technikáját, valamint a megfigyelési technikákat véglegesítették.

A Hold megkerülése

Az Orion a hatodik napon lépett át a Hold vonzáskörzetébe, ahol immár a Hold vonzása válik dominánssá és alakítja az űrhajó további pályáját. Az űrhajó végül április 6-án 23:00 UTC-kor repült a legközelebb a holdfelszín fölé 6545 km-es magasságon. Ezzel a Földtől legtávolabb járt embervezette űrhajó lett a történelemben, mivel 406 771 km-es messzeségben járt a Földtől és átvette az Apollo–13-tól annak nemhivatalos rekordját, amely 400 171 km volt. Ahogy berepültek a Hold takarásába, az űrhajó utasai is megtapasztalhatták a rádióadás tervezett elnémulását, amely 22:46-kor következett be, hogy a Földről 23:24-kor ismét vehessék az űrhajó adását.

A Hold melletti elrepülése során felszíni megfigyeléseket végeztek, fényképeket készítettek az űrhajósok. Két, korábban nevet nem kapott krátert is megfigyeltek, amelyekre névjavaslatot tettek: az egyiket az űrhajójuk után Integrity-nek, a másikat pedig Wiseman parancsnok 2020-ban rákbetegségben elhunyt néhai felesége után Carrollnak keresztelték.

A rádiócsendből való kibukkanást követően az Orion utasai egy napfogyatkozást éltek át, a Hold kitakarta a Napot előlük. A fogyatkozás 57 percig – 01:35 UTC és 02:32 UTC között – tartott, amelynek ideje alatt a legénység egy speciális „napfogyatkozás szemüveget” viselt, amellyel megfigyelhették úgy a napkoronát, mint a meteoroidok becsapódási villanásait, ahogy a kisebb darabok a Hold testének ütközve fel-felvillantak. A csillagok és a bolygók, mint a Vénusz, a Mars, a Szaturnusz és a Merkúr a napkoronán keresztül voltak láthatóak, miközben a Föld fénye világította meg a Holdat.

Visszafelé út

A hazafelé vezető út a hetedik napon kezdődött. Az Orion kilépett a Hold vonzáskörzetéből és a szabad visszatérés pályáján hazafelé vette az útirányt a Föld felé. Ekkor a legénység tagjai egy csak hangkapcsolattal járó beszélgetést folytattak a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó Jessica Meir, Jack Hathaway, Chris Williams és Sophie Adenot (utóbbi az ESA részéről) űrhajósokkal, tréfásan megjegyezve, hogy ők lettek a történelem egymástól legjobban eltávolodott űrhajósai. Ennek utána a NASA tudományos munkatársaival tartottak egy megfigyelési rögzítő beszélgetést a holdi megfigyeléseikről, mivel ekkor voltak a legfrissebbek és élénkebbek az emlékeik az eseményről. Ezt követően a nap nagy részében nem volt teendőjük az űrhajósoknak, készülődtek a földi visszatérésre. Ezen a napon még egy 15 másodperces pályaközi korrekciót is végre kellett hajtani, a három tervezett ilyenből az elsőt.

A nyolcadik nap manuális irányítási tesztekkel telt, Gregory Wiseman parancsnok és Victor Glover pilóta aktiválta a kormányrendszert, majd megszakította azt, ezzel is további tesztadatokat juttatva az irányítókat az Orion meghajtási rendszeréről. Ezek során a mérnökök izolálni tudtak egy apró héliumszivárgást az ESM-en belül és jobban meg tudták határozni a hiba viselkedését a repülés során. Maga a szivárgás nem volt hatással a repülésbiztonságra, azonban az így nyert adatokat fel lehetett használni a jövőbeli Artemis repülések tervezésénél. Az űrhajó sugárzási árnyékolásának tervezett demonstrációját viszont ekkor megszakították.

A kilencedik napon az Orion a második pályaközi korrekcióját hajtotta végre egy 9 másodperces gyújtással, hogy ismét finomhangolja a Föld felé vezető pályáját. A nap hátralevő részét a kabin leszállási felkészítésére szánták, elpakolva a felszereléseket, beállítva az üléseiket és újra áttekintve a leszállási procedúrát a vízreérkezést megelőzően.

A tizedik, utolsó napon a legénység egy utolsó, 8 másodperces pályaközi korrekciót hajtott végre az ESM kormányhajtóműveinek utolsó használatával, mielőtt leválasztották magát az ESM-et. A NASA későbbi kiértékelése szerint kevesebb, mint az ESM-ben rendelkezésre álló hajtóanyag felét használták el. A két űrhajórész szétválását követően a legénységi modul kis kormányhajtóműveit 190 másodpercig működtetve a két űrhajóegységet eltávolították egymástól, majd a kabint a légkörbelépéshez megfelelő szögbe állították.

Légkörbelépés és leszállás

Amint az Orion felkészült a Föld légkörébe való belépésre, az Integrity 39 693 km/h maximális sebességgel érte el a légkör legfelső foszlányait, hogy aztán elkezdjen lassulni. Ekkora maximális sebességgel az Apollo-program óta nem tért vissza embert szállító űrhajó (az alacsony Föld körüli pályáról visszatérő űrhajók, pl. az űrsiklók messze nem ekkora sebességgel kezdtek belesüllyedni az atmoszférába. A tervek szerint a visszatérés előtti maximum sebesség elérte volna a 40 000 km/h-t, amellyel megdőlt volna az Apollo–10 39897 km/h-s rekordsebessége, ám a rekorddöntés ezúttal elmaradt.

A repülés eredeti terveiben egy lépcsőzetes légkörbelépés szerepelt, amelyben az űrhajó rövid süllyedés után a légerők hatására megbillent, ezzel felhajtóerő keletkezett rajta és lassult a süllyedése, amitől ismét visszabillent, gyorsan továbbsüllyedve, a sebesség ismét megbillentette, ismét nagyobb felhajtóerő keletkezett és így tovább, lépcsőzetesen ereszkedve lefelé. Ehelyett azonban az Artemis I hőpajzsán keletkezett sérülések megváltoztatták ezt a tervet. Az új elképzelés szerint az egész leszállási folyamat hosszán kellett változtatni, hogy az űrhajó minél kevesebb időt töltsön a magas hőmérsékleti tartományban. Ezért egy sokkal meredekebb, közvetlen leszállóívet terveztek be az Orionnak, így csökkentve a hőpajzs sérülésének kockázatát.

Az Integrity vízreérkezése 2026. április 11-én 00:07:27 UTC-kor (helyi idő szerint április 10. 17:07:27-kor)n került sor a Csendes-óceánon, San Diegotól délnyugatra, ahol a U.S. Navy USS John P. Murtha (LPD 26) mentőhajó emelte ki az óceánból a legénységet és az űrhajót.

A vízreérkezést követően a NASA jelentette, hogy az Orion és a mentőcsapatok között kommunikációs probléma lépett fel, ami akadályozta a mentőcsapatokat az űrhajó elérésében. Mikor a kommunikációt végül helyreállították, a NASA és a Navy búvárai gumicsónakokon megközelíthették az űrhajót. A búvárok végül egy horgonnyal stabilizálták az Oriont és aktiválták rajta a felfújható gallért, ami kiegyensúlyozta a vízen hánykolódó űrhajót. Rácsatlakoztatták a gumicsónakot az oldalajtóra és egy ellenőrzést hajtottak végre a legénység kiszállása előtt. Aztán a legénység egyesével kiszállt a kabinajtón, ahol egy helikopter által leeresztett emelőkosár várta őket, amivel a helikopter fedélzetére emelték őket. A helikopter aztán a USS John P. Murtha-ra szállította őket, ahol a hajó gyengélkedőjén egy gyors orvosi vizsgálaton estek át.

Ezt követően a búvárok egy vontatókötelet csatlakoztattak az űrhajóra, hogy a hajóhoz vontassák egy bölcsőbe, amelyet a hajó elárasztható fedélzetéhez szereltek, így emelve a fedélzetre a dolgavégzett űrhajót, miután leeresztették a vizet. Innen az Oriont a san diego-i haditengerészeti bázisra szállították, ahonnan később a Kennedy Űrközpontba vitték átvizsgálásra, az adatok kinyerésére és a repülés utáni folyamatokhoz.

Áttekintés

A repülés összességében 10 napig tartott.

Az Artemis II pályájának animációja

Föld-középpontú inerciarendszer

Föld-középpontú Holddal egyező forgó vonatkoztatási rendszer

      Föld ·       Artemis II ·       Hold

Indítás

• Hordozórakéta: Space Launch System (SLS) Block 1
• Starthely: Kennedy Űrközpont, LC–39B
• Idő: 8 perc a kezdeti pályamagasság eléréséhez
• Pálya: Az SLS az Oriont alacsony Föld körüli pályára fogja helyezni rövid ideig, majd egy 24 órás periódusú magas excentricitású pályára küldi.
• Maximum pályamagasság: 2200 km

Ébresztők

A személyzetet a repülés során naponta más dalokkal ébresztette fel a NASA.

Az ötödik és hatodik napon megszólaltak korábbi űrhajósok is a személyzet felkeltése közben, név szerint Charles Duke, illetve Jim Lovell.

A repülés jelvénye

Az Artemis II űrrepülés jelvényét Gregory Manchess tervezte és sokan az Apollo 8 jelképére asszociáltak tőle. Azon egy függőlegesen elhelyezett végtelen szimbólum látható, amely egyben a 8-as számra utal és az űrhajó holdpályáját jelképezi. Hasonlóképpen az Artemis II dizájnja is egy stilizált röppályát tartalmaz, annak is inkább csak a fél periódusára hasonlít, finoman a 2-es számot jelenítve meg, és a Földtől a Hold felé tartó küldetés első szakaszának felel meg. A Föld ábrázolását a Hold túlsó oldalán túlról nézve, az Apollo 8 „Földkelte” fényképéhez hasonló perspektívából látjuk, ezzel megjeleníti a holdutazás Földtől megtett távolságát. Ezek a közös tervezési elemek együttesen mutatják a két küldetés közötti párhuzamot, és alátámasztják az Artemis II szerepét, mint az Apollo program óta az első emberes holdutazás.

A küldetés során aztán az is kiderült, hogy az űrhajósok kétoldalas változatot is készíttettek a logójukból. A hátoldalon, amelyet a Földre való visszatérés során mutattak be, egy fordított minta látható, amelyen a Föld nagyobbnak tűnik, a Hold pedig a távolban látható, miközben a két égitestet a röppálya másik fél periódusának vörös sávja köti össze.

Másodlagos rakomány

A NASA CubeSat Launch Initiative (CSLI) programja CubeSat műholdakat rendelt meg az amerikai intézményektől és vállalatoktól, hogy ezeket másodlagos rakományként küldjék a Holdra. A NASA maximum 12 kilogrammos CubeSatokat műholdakat fogad el. Az Artemis 1 küldetéséhez hasonlóan az Artemis 2-n repülő CubeSatokat az SLS utolsó fokozata és az Orion űrhajó közti adapter gyűrűjének belsejére szerelték fel, és az Orion leválasztása után léptek működésbe.

A CubeSatokat a repülés második napján állította pályára az űrhajó.

Az emberi szervezet működésére vonatkozó kutatások a Föld körüli pályán túli térségben

A tervezéskor a repülésre felküldték a Nemzetközi Űrállomáson már kipróbált AVATAR (A Virtual Astronaut Tissue Analog Response – Virtuális űrhajósszövet-analóg érzékelő) berendezést, amely képes utánozni az egyes űrhajósok szerveit és mérni az azokat érő hatásokat és amelynek használatával először tudtak adatokat nyerni az emberi testet érő kozmikus hatásokról a Föld körüli pálya ISS által bejárt térségein, valamint a Van Allen-övön kívülről. A legénység egészségi állapota kritikus fontosságú a jövőbeli bolygóközi térségbe vezetett repülések szempontjából, ezért az ezekről való ismeretek bővítése is prioritást élvező feladat. Másik ilyen kísérletként egy másik, új berendezést is telepítettek, az ARCHeR-t (Artemis Research for Crew Health & Readiness – Artemis Kutatás a legénység egészségéért és felkészültségéért). Az ARCHeR esetében a legénység tagjai mozgás- és alvásfigyelőket viseltek a küldetés előtt, alatt és után, hogy valós idejű egészségügyi és viselkedési információkat vizsgáljanak a legénység tagjairól, így a tudósok tanulmányozhatták az alvási szokásokat és az általános egészségi teljesítményt.

A tudósok immunitás biomarkerek tesztelését is tervezték, ezért a legénység a repülés előtt, alatt és után nyálmintákat szolgáltatott az immunrendszerük tesztelésére, valamint arra vonatkozólag, hogyan hatott rájuk a sugárzás, az elszigeteltség és a Földtől való távolság a holdközi repülés során. A repülés célja az is volt, hogy az űrhajósok és a tudósok megértsék az űridőjárást, amellyel a jövőbeli küldetések során szembe kell nézniük, valamint azt, hogy az emberek hogyan tudnak túlélni és fenntartani magukat az űrben.

Optikai kommunikáció

Az Artemis II az Orion Artemis II Optikai Kommunikációs Rendszer (O2O) segítségével tesztelte és demonstrálta a Földdel való optikai kommunikációt, amely lézersugarakat használ. Egy ilyen optikai rendszer kisebb és könnyebb, mint a hagyományos rádió, és kevesebb energiát fogyaszt, miközben növeli az átviteli sebességet. Az O2O hardverét integrálták az Orion űrhajóba, és tartalmaz egy optikai modult (egy 100 mm-es teleszkópot és két stabilizálót), egy modemet és vezérlőelektronikát. Az O2O kaliforniai és új-mexikói földi állomásokkal kommunikált a repülés során. A tesztkészülék akár 260 megabit/másodperces letöltési sebességgel is képes volt adatokat küldeni a Földre.

CubeSat műholdak

A NASA még 2019 augusztusában indította útjára CubeSat Launch Initiative (CSLI – CubeSat indítási kezdeményezés) nevű pályázatát, amelyeken amerikai intézmények és vállalatok indulhattak, hogy az Artemis II-re olyan mikroműholdakat javasoljanak másodlagos rakományként, amelyekkel további kutatásokat lehet folytatni. Az eredeti tervben a NASA 6 darab 12 kg-os, valamint 12 darab 20 kg-os tömeghatárú kis műholdnak szánt volna helyet az SLS felső fokozata és az Orion űrhajó közötti adaptergyűrű belsejébe szerelve, hogy majd az Orion extrém magas Föld körüli pályájának megfelelő pontján engedje őket keringésbe. 2020 februárjára jelezte a NASA, hogy a kiválasztást véglegesíti, ehelyett azonban 2021 októberében az egész elképzelést törölték a tervekből.

A következő fordulat az volt, amikor 2024 szeptemberében a NASA bejelentette, hogy öt, nemzetközi partnerektől származó CubeSat műholdat küld az Artemis II fedélzetére, majd ezt később négyre csökkentették. Az Artemis-egyezményeket aláíró nemzetek ajánlotta projektekből kiválasztott hasznos rakományok célja a globális tudományos és technológiai kutatás előmozdítása, valamint a mélyűrhöz való nemzetközi hozzáférés szélesítése lett.

Az első kiválasztott CubeSat a német TACHELES volt, amelynek céljaként tűzték ki, hogy megvizsgálja az űrviszonyok hatását a holdjárókban használt elektromos alkatrészekre. Következőként a NASA 2025 májusában jelentette be, hogy kiválasztotta az Argentin Nemzeti Űrtevékenységi Bizottság ATENEA műholdját a sugárzásárnyékolás tanulmányozására, a környező sugárzási környezet feltérképezésére, GPS adatok gyűjtésére a küldetéstervezéshez, valamint egy nagy távolságú kommunikációs rendszer tesztelésére. A harmadik és negyedik műhold a Koreai Űrügynökség K-RadCube műholdja volt, amely egy emberi szövetet szimuláló anyagot vizsgált az űr sugárzási hatásai szempontjából, valamint a Szaúdi Űrügynökség SHAMS műholdja (vagy SHMS más néven Space Weather CubeSat-1), amely arabul "Nap"-ot jelent, a Föld körüli pályán az űridőjárás jellemzőinek mérésére. Az ötödik CubeSat indítóhelyet egy avionikai egység foglalta el.

A kibocsátott mikroműholdak közül az ATENEA, amelyet nem arra terveztek, hogy önmagát felpörgesse, egyetlen keringés után leégett, miután teljesítette küldetésének céljait. A másik három cubesatnak különböző meghajtási rendszereket kellett volna beindítania, hogy megemeljék a perigeumukat és pályán maradjanak. Ezt azonban csak a SHAMS tudta sikeresen megtenni, a többi a légkörben égett el.

Kulturális utalások

A legénység hazatérve egy interjúban fogalmazta meg, hogy az Apolló 13 című film jól ábrázolta az általuk végrehajtott űrrepülést, leszámítva az Apollo–13 űrhajójának technikai problémáit. ​​A karantén alatt a legénység megnézte a Project Hail Mary (2026) című filmet, amelyet a média pont az Artemishez hasonló, embervezette űrrepülésekhez hasonlított. Ryan Gosling, aki a film főszereplőjét alakította, a NASA élő közvetítésében az indításkor egy előre felvett üzenetben kívánt a repülés személyzetének minden jót, csatlakozva Scarlett Johanssonhoz, Stanley Tuccihoz, Victor Wembanyamához, Isaac Mattsonhoz és Roy Wood Jr.-hoz hasonlóan, akik szintén üdvözletüket küldték.

A közösségi médiában a NASA élő közvetítésének közönsége felfigyelt egy fehér plüssmacskára, amely a Kennedy Űrközpontban látható Sailor Moon karakterét, Artemist ábrázolja. Úgy vélik, hogy a plüssállat Stanley G. Love tulajdona.

Téves információ

A közösségi médiában számos összeesküvés-elmélet hívő osztott meg mesterséges intelligencia által generált videókat az Artemis II-ről, mások pedig azt állították, hogy a küldetés hamis volt.

Egy feljavított fénykép egy „színes Holdról” (amely felerősíti a holdfelszín vas- és titánlerakódások okozta enyhe színváltozásait) terjedt el az interneten és tévesen az Artemis II legénységének tulajdonították, de valójában 2025 augusztusában készítette az ukrán amatőr asztrofotós, Ildar Ibatullin.

A Földön

Az úton