Szentháromság

A Scutum Fidei vagy „hit pajzsa” a nyugati kereszténységben elterjedt középkori ábra: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem azonos egymással, de mindhárom Isten; Isten pedig nem három isten, hanem egy.
Andrej Rubljov: Szentháromság ikon, kb. 1411. A Mamrénál vendégül látott három angyal a keleti keresztény ikonográfiában a Szentháromság előképeként is értelmezhető.

A Szentháromság (latinul Trinitas, Sancta Trinitas; görögül Τριάς, Triász) a főáramú kereszténység központi hittétele, amely szerint az egyetlen Isten öröktől fogva három valóságosan különböző isteni személyben létezik: az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. A klasszikus keresztény megfogalmazás szerint e három személy nem három külön isten, nem az egy Isten három része, és nem is Isten három „szerepe” vagy időbeli megjelenési módja, hanem egyetlen isteni lényegben vagy természetben fennálló három személy. A „személy” szó itt nem a modern pszichológiai személyiségfogalmat jelenti, hanem a görög hüposztaszisz és a latin persona teológiai értelmét: a személyek valóságosan különböznek egymástól, de nem rangban, istenségben, örökkévalóságban vagy hatalomban térnek el.

A klasszikus formula: egy lényeg, három személy (görögül: μία οὐσία, τρεῖς ὑποστάσεις, mia ouszia, treisz hüposztaszeisz; latinul: una substantia, tres personae). A keresztény tanítás szigorúan monoteista: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem osztja fel az istenséget, hanem mindegyik személy ugyanazt az egy, oszthatatlan isteni természetet birtokolja. A tan szerint az Atya nem születik és nem származik senkitől, a Fiú öröktől fogva születik az Atyától, a Szentlélek pedig öröktől fogva származik. A nyugati kereszténység tanítása szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik; a keleti ortodox megfogalmazás az Atyát nevezi a Szentlélek személyes forrásának, miközben több keleti teológiai szöveg használja az „Atyától a Fiú által” formulát is.

A hittétel bibliai alapjait a keresztény hagyomány mindenekelőtt az Újszövetség triadikus formuláiban, Jézusnak az Atyához fűződő viszonyában, a Fiú istenségéről szóló újszövetségi tanúságban és a Szentlélek isteni működésében látja. A dogma nem kész filozófiai terminológiaként jelenik meg a bibliai szövegekben. A keresztény értelmezés szerint azonban a későbbi zsinati nyelv az újszövetségi hit, a keresztségi gyakorlat, az istentisztelet és az üdvtörténeti tapasztalat pontosításából nőtt ki. A Máté evangéliuma végén szereplő keresztségi formula az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében való keresztelést írja elő (Mt 28,19), Pál apostol egyik áldása pedig együtt említi „az Úr Jézus Krisztus kegyelmét”, „Isten szeretetét” és „a Szentlélek közösségét” (2Kor 13,13).

A Szentháromság dogmatikai nyelve fokozatosan alakult ki. A 2–3. századi keresztény íróknál már megjelennek az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre vonatkozó összekapcsolt hitvallási és liturgikus formulák; a 3–4. század vitái pedig arra késztették az egyházat, hogy pontosabb fogalmi nyelvet használjon Isten egységéről és a személyek különbségéről. A tan klasszikus zsinati megfogalmazása az első nikaiai zsinaton (325) és az első konstantinápolyi zsinaton (381) nyerte el alapvető formáját. A katolikus egyház, a keleti ortodox egyházak, az orientális ortodox egyházak, az Asszír Keleti Egyház, valamint a történelmi protestantizmus fő irányai a Szentháromság hitét a keresztény hit alapvető tartalmának tekintik. A keleti és nyugati hagyomány között a Szentlélek származásának megfogalmazása, különösen a Filioque kapcsán, máig teológiai és ökumenikus vita tárgya.

Rövid áttekintés

Kérdés Rövid válasz a főáramú keresztény tanítás szerint
Hány Isten van?Egyetlen Isten van.
Ki az Atya, a Fiú és a Szentlélek?Három valóságosan különböző isteni személy, akik ugyanazt az egy isteni természetet birtokolják.
A Szentháromság háromistenhit?Nem. A tan nem három isteni lényt, hanem egyetlen isteni lényegben fennálló három személyt vall.
A három személy csak Isten három szerepe?Nem. Ez a modalizmusnak nevezett értelmezés, amelyet a főáramú kereszténység elutasít.
Miért alakult ki külön dogmatikai nyelv?A bibliai, liturgikus és hitvallási állítások pontosítására, különösen az ariánus, modalista és pneumatomakhosz viták összefüggésében.
Miben tér el Kelet és Nyugat?Mindkettő vallja a Szentháromságot, de eltérő hangsúlyokat használ a Szentlélek származásának leírására, főként a Filioque kérdésében.

A tan lényege egyszerűen úgy foglalható össze, hogy a keresztények egy Istent imádnak, de a főáramú keresztény hagyomány ezt az egy Istent nem magányos isteni egyedként, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök közösségeként érti. Az Atya az, akitől a Fiú öröktől fogva születik, és akitől a Szentlélek származik; a Fiú Jézus Krisztusban lett emberré; a Szentlélek pedig a főáramú keresztény tanítás szerint Isten éltető és megszentelő Lelke. A Szentháromság tana ezért nem matematikai paradoxonként, hanem a keresztény istenhit, krisztológia, pneumatológia, liturgia és üdvösségtan összefüggő magyarázataként működik.

Időpont Esemény vagy fejlemény
1. századA későbbi dogmatikai terminológia még nem alakult ki; ugyanakkor megjelennek az újszövetségi triadikus formulák, a keresztségi és doxológiai gyakorlat, valamint az Atya, a Fiú és a Szentlélek összekapcsolása a keresztény istentiszteletben.
2. századA későbbi szentháromságtani terminológia első nyomai; apologéták, Logosz-teológia, Antiochiai Theophilosz Triász-használata.
3. századTertullianus latin terminológiája; modalista, szubordinacianus és más viták.
325Az első nikaiai zsinat a Fiút az Atyával egylényegűnek vallja.
381Az első konstantinápolyi zsinat megszilárdítja a Szentlélekről szóló hitvallási tanítást.
431Az efézusi zsinat Máriát Theotokosznak vallja; a döntés közvetve a Fiú személyének egységét és isteni mivoltát is védi.
451A khalkédóni zsinat Krisztus két természetéről tanít; a krisztológiai pontosítás szorosan kapcsolódik a nikaiai hithez.
553A második konstantinápolyi zsinat az origenista viták utóéletének és a krisztológiai vitáknak egyik állomása.
5–6. századAz Athanasziosz-féle hitvallás latin nyelvű megfogalmazása.
589A Filioque megjelenése a toledói III. zsinat hitvallási szövegében.
1014A Filioque római liturgikus használatba vétele a mise hitvallásában VIII. Benedek pápa idején, II. Henrik császár koronázásának összefüggésében.
1054A nagy egyházszakadás; a Filioque a keleti és nyugati kereszténység egyik teológiai vitapontja.
1274A II. lyoni zsinat uniós kísérlete a Filioque elfogadásával.
1334XXII. János pápa a Szentháromság vasárnapját az egész latin egyházra kiterjeszti.
1438–1445A ferrara–firenzei zsinat újabb uniós kísérlete; a Szentlélek származása központi tárgyalási téma.
16. századReformáció, antitrinitárius mozgalmak, Erdélyben unitárius hagyomány.

Név és alapfogalmak

A magyar „Szentháromság” szó a háromságra és Isten szentségére utal, de nem puszta számviszonyt jelöl. A keresztény teológia szerint Isten nem három egymás mellé rendelt isteni lény, hanem egyetlen isteni valóság, amelyben az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyesen különbözik egymástól. A latin trinitas szó a trinus („hármas”) kifejezésből ered.

A görög Triász szót a 2. században Antiochiai Theophilosz használta Isten, az ő Igéje és az ő Bölcsessége összefüggésében. Theophilosz szóhasználata az Ad Autolycum II. könyvének 15. fejezetében található, ahol a triászt így írja körül: „Isten, az ő Logosza és az ő Bölcsessége” (görögül: τριάδος, τοῦ θεοῦ καὶ τοῦ λόγου αὐτοῦ καὶ τῆς σοφίας αὐτοῦ). Ez fontos előzmény, de még nem azonos a későbbi, Atya–Fiú–Szentlélek formulával kidolgozott klasszikus Szentháromság-tannal. A latin trinitas különösen Tertullianus írásaiban vált jelentőssé, bár nála a trinitas, persona és substantia kifejezések még nem minden tekintetben a későbbi zsinati és skolasztikus pontossággal szerepelnek.

A tan kulcsfogalmai közé tartozik az ouszia (οὐσία), amelyet többnyire „lényegnek”, „valóságnak” vagy „szubsztanciának” fordítanak, valamint a hüposztaszisz (ὑπόστασις), amely a 4. századi teológiai nyelvben a személyes fennállást jelölte. A latin teológiában a substantia vagy essentia az egy isteni lényegre, a persona pedig az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre vonatkozik. A fogalmak jelentése nem volt kezdettől fogva egységes; a 4. századi viták egyik fontos eredménye éppen az lett, hogy az egyház teológiai nyelvében az „egy lényeg” és a „három hüposztaszisz/személy” kifejezések elkülönültek.

Az első nikaiai zsinat kulcsszava a görög homoousziosz (ὁμοούσιος) volt, amely azt fejezte ki, hogy a Fiú „egylényegű” az Atyával. Ezt meg kell különböztetni a homoiousziosz (ὁμοιούσιος, „hasonló lényegű”) kifejezéstől, amely a 4. század közepének vitáiban más teológiai irányoknál jelent meg. A nikaiai formula célja nem új istenfogalom megalkotása volt, hanem annak kizárása, hogy a Fiút teremtménynek vagy az Atyánál alacsonyabb rendű isteni lénynek lehessen tekinteni. A nikaiai teológusok tudatában voltak annak, hogy a homoousziosz nem újszövetségi szó; éppen ezért is vált vitatottá. A kifejezés használatát az tette szükségessé, hogy a bibliai idézeteket eltérő módon értelmező irányzatok között egyértelműen meg lehessen nevezni a Fiú istenségének tartalmát.

A Szentháromság-tan négy alapvető állítása a főáramú keresztény hagyományban: (1) az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböznek egymástól; (2) mindhárom személy valóságos Isten; (3) mégsem három istenről, hanem egy Istenről van szó; (4) a személyek különbsége nem az isteni lényeg megosztásából, hanem az egymáshoz való örök viszonyaikból ered.

Fogalom Jelentés a szentháromságtanban
ousziaLényeg, valóság, szubsztancia; az egy isteni természet megnevezése.
hüposztasziszSzemélyes fennállás; a 4. századi görög teológiában az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyes különbségének jelölése.
personaLatin „személy”; a Szentháromságban az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre alkalmazott teológiai fogalom.
homoouszioszEgylényegű; a nikaiai hitvallás kifejezése a Fiú Atyával való teljes istenségének kifejezésére.
homoiouszioszHasonló lényegű; a 4. századi vitákban használt formula, amely nem azonos a nikaiai homoousziosz kifejezéssel.
perichorésziszKölcsönös egymásban-lét; az isteni személyek elválaszthatatlan, egymást átható közössége.
FilioqueLatinul „és a Fiútól”; a Szentlélek származására vonatkozó nyugati hitvallási kiegészítés.
appropriációSzemélyi tulajdonítás: egy közös isteni cselekvés sajátos kapcsolása valamely személyhez, például a teremtés az Atyához vagy a megszentelés a Szentlélekhez.
immanens SzentháromságIsten örök élete önmagában, a teremtéstől és az üdvtörténeti megnyilvánulásoktól függetlenül.
ökonómiai SzentháromságIsten kinyilatkoztatott üdvözítő működése a teremtésben, megtestesülésben, megváltásban és megszentelésben.

Bibliai alapok

Ószövetség

Az Ószövetségben nem található meg a keresztény Szentháromság későbbi, kifejezett dogmatikai tanítása. A zsidó monoteizmus Isten kizárólagos egyetlenségét hangsúlyozza, különösen a Semá szavaiban: „Halld, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” (MTörv 6,4). A keresztény hagyomány ezért nem úgy értelmezi az Ószövetséget, mintha az közvetlenül és fogalmilag kifejtve tartalmazná a Szentháromság dogmáját, hanem úgy, hogy benne előkészítő nyelvezet, előkép és később trinitárius módon olvasott motívum található.

Ilyen motívum Isten Igéje, amely által teremt és cselekszik, például a 33. zsoltárban: „Az Úr szavára lettek az egek”. Ilyen Isten Bölcsessége is, különösen a Példabeszédek könyve 8. fejezetében, amely a patrisztikus korban fontos szerepet kapott a Fiú örök születéséről és a teremtéshez való viszonyáról szóló vitákban. A Lélek nyelvezete már a teremtés elbeszélésében megjelenik: „Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,2). Ezek az ószövetségi szövegek önmagukban nem azonosak a későbbi Szentháromság-tannal, de a keresztény értelmezésben előkészítették annak bibliai nyelvét.

A Teremtés könyvének többes számai – például „Teremtsünk embert képmásunkra” (Ter 1,26) – a keresztény hagyományban gyakran kaptak trinitárius értelmezést. A modern bibliatudomány azonban óvatosabban fogalmaz: az ilyen többes számok magyarázhatók a mennyei udvartartás nyelvével, tanácskozó többessel vagy más sémi nyelvi jelenségekkel is. A héber echad („egy”) szó szintén nem önmagában bizonyítja a Szentháromságot; jelentéstartománya lehet egyszerű numerikus egység vagy összetett egység is, de a keresztény dogma nem pusztán e szó jelentésére épül. A Szentháromság keresztény értelmezése az Ószövetséget az Újszövetség fényében, a kinyilatkoztatás fokozatos kibontakozásának keretében olvassa.

A Mamrénál vendégül látott három férfi vagy angyal története (Ter 18) a keresztény művészetben és liturgikus képzeletben különös jelentőségre tett szert. A keleti ikonográfiában a jelenet nem egyszerűen illusztratív elbeszélés, hanem a Szentháromság előképeként is megjelenik, legismertebb formában Andrej Rubljov ikonján. A Zsolt 110,1 – „Így szól az Úr az én Uramhoz” – szintén jelentős szerepet játszott az újszövetségi és patrisztikus krisztológiai értelmezésben, mert a korai keresztények ezt a Messiásnak az Atyához való sajátos viszonyára alkalmazták.

Újszövetség

Az Újszövetségben a „Szentháromság” kifejezés sem szerepel, és a későbbi ouszia, hüposztaszisz és homoousziosz terminológia sem található meg. Ugyanakkor több olyan szöveg van, amely az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egymással összekapcsolva említi, és amelyet a keresztény egyházak a Szentháromság tanának bibliai alapjaként értelmeznek. Különösen fontos a keresztségi parancs: „kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). A mondatban a „név” egyes száma és a három megnevezés együttese a keresztény értelmezésben az egy isteni tekintély és a három személy összekapcsolására utal.

Pál leveleiben több triadikus formula található. A 2Kor 13,13 áldása az Úr Jézus Krisztus kegyelmét, Isten szeretetét és a Szentlélek közösségét említi. Az 1Kor 12-ben a kegyelmi adományokat ugyanazon Lélekhez, Úrhoz és Istenhez kapcsolja; az Ef 4,4–6 egy testet, egy Lelket, egy Urat, egy hitet, egy keresztséget és egy Istent említ. Ezek a szövegek nem dogmatikai definíciók, hanem istentiszteleti, egyházi és üdvtörténeti formulák, amelyekben a háromságos szerkezet már a keresztény hitgyakorlat része.

A Fiú istenségéről szóló újszövetségi tanúság egyik legfontosabb szövege János evangéliumának prológusa: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). A görög szövegben az Ige egyszerre különbözik Istentől, akivel „volt”, és mégis isteni természetűként jelenik meg. A klasszikus trinitárius értelmezés szerint a vers nem azt állítja, hogy az Ige egy alacsonyabb rendű isteni lény lenne, hanem azt, hogy az Ige ugyanazt az isteni valóságot birtokolja, miközben személyesen megkülönböztethető az Atyától. A Jn 1,14 a Logosz megtestesülését mondja ki: „az Ige testté lett”.

A János-evangéliumban Jézus az Atyával való sajátos egységről beszél: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ugyanakkor imádkozik az Atyához, és különbséget tesz önmaga és az Atya között. A trinitárius értelmezés ebből nem személyazonosságot, nem is pusztán szándékbeli egységet, hanem egylényegűséget és személyes különbséget olvas ki. A búcsúbeszédekben (Jn 14–16) a Paraklétosz vagy Vigasztaló elküldése a Szentlélek személyes működését állítja előtérbe: a Lélek tanít, emlékeztet, tanúságot tesz, elvezet az igazságra és megdicsőíti Krisztust. Az Apostolok cselekedeteiben a Szentlélek az egyház életét irányító isteni cselekvőként jelenik meg; az ApCsel 5,3–4 Ananiás történetében a Szentléleknek való hazugság Istennek való hazugsággal kapcsolódik össze.

Az Újszövetség szöveghagyományában található egy későbbi, kifejezetten trinitárius olvasatként ismert kiegészítés is: a János első leveléhez kapcsolódó Comma Johanneum (wd) (1Jn 5,7–8). A Károli-fordításban ez így olvasható: „Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz és a vér; és ez a három [is] egy.” A szövegkritikai kutatás szerint a mennyei tanúkról szóló betoldás nem szerepel a legkorábbi és legfontosabb görög kéziratokban, így például a Codex Sinaiticusban és a Codex Vaticanusban. Emiatt a modern kritikai kiadások és számos mai bibliafordítás nem tekinti az 1Jn eredeti szövegéhez tartozónak; a főáramú szentháromságtani érvelés sem erre az egy szövegváltozatra épül.

A trinitárius értelmezés az újszövetségi tanúságot nem egyetlen bizonyító mondatra építi, hanem több szövegcsoport összefüggésére: az egyistenhitre, Jézus isteni méltóságára, az Atyától való megkülönböztetésére, a Szentlélek személyes és isteni működésére, valamint a keresztségi és liturgikus formulákra. Antitrinitárius értelmezések ugyanakkor vitatják, hogy e szövegek szükségszerűen a későbbi nikaiai dogmához vezetnének; szerintük a későbbi terminológia túlmegy a bibliai nyelven. A főáramú keresztény válasz szerint a terminológia valóban későbbi, de a fogalmi pontosítás a bibliai állítások értelmének védelmét szolgálta.

A tan történeti kialakulása

A keresztény hit a judaizmus vallási környezetéből nőtt ki, amelyre Isten kizárólagos egyetlenségének hangsúlyozása jellemző. Ennek klasszikus megfogalmazása a „Semá”, amely Izrael Istenének egyetlenségét és oszthatatlan uralmát vallja meg. A dogma fogalmi megfogalmazása fokozatosan, több évszázad alatt és számos teológiai vita során alakult ki, miközben a keresztény szerzők Jézus Krisztusnak az Atyához való viszonyát és a Szentlélek isteni működését igyekeztek pontosabban meghatározni.

A 4. század előtt a későbbi, technikai értelemben vett szentháromságtani dogma terminológiája még nem szilárdult meg. A New Catholic Encyclopedia szerint az „egy Isten három személyben” formula „nem volt szilárdan megalapozva” és „nem épült be teljesen” a keresztény hitvallási nyelvbe a 4. század vége előtt; ugyanakkor ugyanott az is olvasható, hogy „az Atya, a Fiú és a Szentlélek megvallása — és így egy elemi trinitarizmus — a keresztény eredet koráig nyúlt vissza”. Hasonlóan, az Encyclopedia Americana a tan fejlődését nem egyszerű pogány vagy filozófiai átvételként írja le, hanem úgy fogalmaz, hogy „valószínűleg tévedés” azt a görög metafizika betöréséből levezetni, mivel „az adatok, amelyeken a tan nyugszik”, régebbiek ennél, és a korai keresztény hitben Jézus isteni méltóságának megvallása „teisztikus nyelv” használatát követelte meg. A 4. századi dogmafejlődés ezért inkább a korábbi bibliai, liturgikus és hitvallási anyag fogalmi pontosításaként értelmezhető, nem pedig a korai keresztény hittől független új tanításként.

Időszak / Évszám Esemény vagy Forrás Jelentősége a Szentháromság-tanban
1. század Újszövetségi iratok (pl. Mt 28,19; 2Kor 13,13) Tartalmazzák a hármas formulákat, de a teológiai magyarázat még hiányzik.
180 körül Teofil antiochiai pátriárka írása Először használja a görög triasz (hármasság) szót az Istenségre.
200 körül Tertullianus: Adversus Praxean Először használja a latin Trinitas (Szentháromság) és persona (személy) kifejezéseket.
325 I. nikaiai zsinat Elítélik az arianizmust. Kimondja, hogy a Fiú „egylényegű” (homousziosz) az Atyával.
381 I. konstantinápolyi zsinat Lezárja a vitát. Kimondja a Szentlélek istenségét is. Megszületik a Nikaia–konstantinápolyi hitvallás.
4. század vége Kappadókiai atyák munkássága Tisztázzák a fogalmakat: Isten egy lényeg (uszia) és három személy (hüposztaszisz).
5. század Athanasiusi hitvallás (Quicumque) Részletes, végleges nyugati összefoglalás a Háromság egyenlőségéről és mindegyik személy teljes istenségéről.

Apostoli és posztapostoli kor

Évszám / Időszak Forrás / Szerző Konkrét szöveg vagy fogalom Jelentősége a teológia fejlődésében
50–100 körül Újszövetségi levelek és evangéliumok Keresztelési formula (Mt 28,19), apostoli áldás (2Kor 13,13). Nem elméleti kifejtések, de liturgikus keretbe foglalják az Atya, a Fiú és a Szentlélek összetartozását.
95 körül Római Szent Kelemen levele a korinthusiakhoz „Hát nem egy Istenünk van-e, és egy Krisztusunk, és a kegyelemnek egy Lelke...?” Az első század legvégén már egyértelműen megjelenik a három név egymás melletti, egyenrangú említése.
100–110 körül Antiochiai Szent Ignác levelei Jézust „testben megjelent Istennek” nevezi, és említi az Atya, Fiú és Lélek hármasát. Megalapozza Krisztus teljes istenségének hitét még a nagy dogmatikus viták előtt.
100–150 között Didakhé (A tizenkét apostol tanítása) Keresztelés parancsa: „az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevébe”. Bizonyítja, hogy az őskeresztény közösségek gyakorlatában a hármas formula a mindennapi liturgia része volt.
150 körül Szent Jusztinosz Apologia (Védőbeszéd) Filozófiai nyelven (a platóni Logosz fogalommal) kezdi magyarázni Jézus és az Atya kapcsolatát.
170 körül Meliton szárdiszi püspök Húsvéti homília Nyíltan és határozottan kijelenti, hogy Krisztus „természete szerint Isten és ember”.
180 körül Antiochiai Szent Teofil Autolükosznak írt műve Használja a triasz (hármasság) szót: „Isten, az Ő Szava (Logosz) és az Ő Bölcsessége”.
180–190 körül Szent Iréneusz lyoni püspök Az eretnekségek ellen (Adversus haereses) Isten „két kezének” nevezi a Fiút és a Szentlelket, akik által az Atya a világban munkálkodik.

A legkorábbi keresztény közösségek a zsidó monoteizmus örökségét vették át, miközben Jézus Krisztust az üdvösség központi alakjaként, feltámadott Úrként és isteni tisztelet címzettjeként vallották. A keresztény istentiszteletben a keresztség, az eucharisztia, a doxológiák és a Krisztushoz intézett imádságok olyan gyakorlatot alakítottak ki, amelyben Jézus és a Szentlélek helye nem pusztán mellékes volt. A dogmatikai nyelv még nem volt készen, de a későbbi Szentháromság-tan alapját adó hitgyakorlat már jelen volt.

A Szentháromság vagy Trinitas kifejezés előzményei a 2. századtól mutathatók ki; a görög Triász használatát Antiochiai Theophilosznál, a latin trinitas kifejezést pedig különösen Tertullianusnál szokás említeni. A tan fogalmi nyelve az egyházatyák írásaiban és az óegyházi vitákban formálódott meg.

A 2. századi gnosztikus tanító, Valentinius és a hozzá kapcsolódó valentinianus hagyomány szintén használt háromelemű vagy triadikus teológiai sémákat, például A három természetről címen ismert töredékes hagyományban. Ezek a gnosztikus spekulációk azonban nem azonosak a későbbi nikaiai Szentháromság-tannal; legfeljebb a 2. századi teológiai nyelv sokféleségének példái.

Az apostoli atyák és a 2. századi apologéták írásaiban gyakran megjelenik az Atya, a Fiú és a Lélek összekapcsolása. Ignác antiochiai püspök levelei magas krisztológiát tükröznek; Jusztinosz vértanú a Logosz-teológia segítségével próbálta megmagyarázni Krisztus isteni eredetét és teremtéshez való viszonyát. Athénagorasz a keresztények védelmében azt állította, hogy a keresztények nem ateisták, hanem az Atyát, a Fiút és a Szentlelket vallják, miközben megőrzik az egyistenhitet.

A 2. századi Logosz-teológia egyszerre szolgálta a keresztény hitvédelmet a pogány többistenhit és a filozófiai kritika ellen, valamint a keresztény monoteizmus belső magyarázatát. E nyelvezet nem minden eleme azonos a későbbi nikaiai teológiával: egyes apologétáknál szubordináciánus hangok is megjelenhetnek, vagyis a Fiú és az Atya viszonyát hierarchikusan fogalmazzák meg. A 4. századi viták éppen azt a kérdést tették élessé, hogy a Fiú alárendeltségének ilyen nyelve hogyan egyeztethető össze a keresztény istentisztelettel és üdvösségtannal.

A 3. századi viták és terminológia

A 3. században két, a későbbi ortodoxia szempontjából problematikus irányzat vált különösen fontossá. Az egyik a modalizmus, illetve szabellianizmus, amely szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem örök személyes különbségek, hanem az egy Isten különböző megjelenési módjai. Ez a felfogás megőrizni kívánta Isten egységét, de a főáramú keresztény értelmezés szerint elmosta az Atya és a Fiú közötti valós különbséget, és nehezen tudta értelmezni Jézus imádságát, engedelmességét és az Atyával való kapcsolatát.

A másik vitatott irány a szubordinacianizmus volt, amely a Fiú és a Szentlélek Atyához való viszonyát alárendelő módon értelmezte. A probléma abból fakadt, hogy a keresztény hit egyszerre ragaszkodott Isten egyetlenségéhez, Krisztus isteni méltóságához és a Fiú Atyától való különbségéhez. A 3. századi teológusok, különösen Tertullianus és Órigenész, jelentősen hozzájárultak a fogalmi nyelv fejlődéséhez, de megfogalmazásaik nem minden részlete vált a későbbi ortodoxia részévé.

Tertullianus az Adversus Praxean című művében a trinitas, persona és substantia latin terminológiát használta. Formula szerint egy szubsztanciáról és három személyről beszélt, de nyelve még jogi, retorikai és apologetikai jellegű volt. Órigenész különösen a Fiú örök születésének gondolatát dolgozta ki: a Fiú nem időbeli teremtmény, hanem örök módon származik az Atyától. Ugyanakkor Órigenész egyes megfogalmazásai a későbbi teológiai vitákban vitatottá váltak, mivel a Fiúnak az Atyához való viszonyát néha alárendelőbb nyelven írta le.

Arius és a nikaiai zsinat

A 4. század elején Arius (kb. 260–336), az alexandriai Baukalisz-egyház presbitere azt tanította, hogy a Fiú nem öröktől fogva Isten ugyanabban az értelemben, mint az Atya, hanem az Atya első és legkiválóbb teremtménye. Arius érvelésében fontos szerepet kapott Isten egyedülálló, születetlen voltának hangsúlyozása; ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Fiú nem lehet az Atyával azonos értelemben örök és nem lehet vele egylényegű.

Arius álláspontját gyakran a mondat foglalja össze: „volt, amikor nem volt” (görögül: ἦν ποτε ὅτε οὐκ ἦν, én pote hote ouk én). Arius szerint a Fiú a világ teremtése előtt létezett, de nem örök és nem egylényegű az Atyával. Ellenfelei szerint ez az állítás aláásta a keresztény üdvösségtant, mert ha Krisztus nem valóságos Isten, akkor nem maga Isten cselekszik benne üdvözítő módon.

Constantinus császár 325-ben összehívta az első nikaiai zsinatot, részben a birodalmi és egyházi egység helyreállítása érdekében. A zsinat politikai összefüggése nem jelenti azt, hogy a döntés pusztán császári diktátum lett volna. A vita teológiai, bibliaértelmezési és liturgikus természetű volt, és a zsinat után évtizedekig folytatódott. Constantinus a zsinat idején még nem volt megkeresztelve; a hagyomány szerint 337-ben, közvetlenül halála előtt, Nikomédiában részesült keresztségben, Euszebiosz nikomédiai püspöktől.

A nikaiai hitvallás rögzítette, hogy a Fiú „született, de nem teremtmény”, és „egylényegű az Atyával”. A homoousziosz kifejezés célja az volt, hogy kizárja a Fiú teremtett voltának ariánus értelmezését. A nikaiai döntés után nem szűntek meg a viták: a 4. század közepén különböző anti-nikaiai, homoiousziánus, homoiánus és más irányzatok kísérelték meg újrafogalmazni a hitet. A dogmatörténeti kutatás ezért a nikaiai zsinatot nem lezárt pillanatként, hanem egy hosszabb teológiai tisztázódási folyamat kulcsállomásaként tárgyalja.

Alexandiai Szent Atanáz, a kappadókiai atyák és Konstantinápoly

Alexandriai Szent Atanáz a nikaiai hit egyik legismertebb védelmezője volt. Teológiájának központi érve szerint a Fiú csak akkor lehet valóságosan üdvözítő, ha nem teremtmény, hanem maga Isten Igéje. Ha a Fiú teremtmény lenne, akkor az ember nem Isten saját életében részesedne Krisztus által, hanem csupán egy magasabb rendű teremtmény közvetítésében. Atanáz ezért a megváltásból kiindulva védte a Fiú teljes istenségét.

A 4. század második felében a kappadókiai atyák – Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Nüsszai Szent Gergely – döntő szerepet játszottak a nikaiai hit fogalmi megszilárdításában. Hozzájárultak ahhoz, hogy a görög teológiai nyelvben világosabbá váljon az egy ouszia és a három hüposztaszisz megkülönböztetése. A Szentlélek istenségének védelmében különösen fontos volt Nagy Szent Vazul A Szentlélekről című műve, valamint Nazianzi Gergely teológiai beszédei.

A Szentlélek istensége körüli vitákban jelentős ellenfélnek számítottak a pneumatomakhoszok vagy makedoniánusok, akik a Szentlélek isteni méltóságát nem fogadták el a nikaiai értelemben. Az első konstantinápolyi zsinat 381-ben a Szentlelket „Úrnak és éltetőnek” vallotta, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek. Ezzel a nikaiai hitvallás szentháromsági szerkezete teljesebb formát kapott.

Az 5. századi krisztológiai zsinatok – Efezus 431-ben és Khalkédón 451-ben – elsősorban Krisztus személyének és természetének kérdéseire válaszoltak, de szorosan kapcsolódtak a Szentháromság-tanhoz. Ha a Fiú valóságos Isten és valóságos ember, akkor meg kell magyarázni, hogyan beszélhet az egyház Krisztus egy személyéről két természetben. A krisztológiai és trinitárius dogmafejlődés ezért az óegyházban nem két elszigetelt témakör, hanem egymást feltételező folyamat volt.

A nyugati hagyomány: Ágoston, Boethius és a skolasztika

Szent Ágoston De Trinitate című műve a latin szentháromságtan egyik legnagyobb hatású alkotása. Ágoston a Szentháromság megértésére több analógiát használt, különösen az emberi elme működéséből. A mens–notitia–amor (elme, önismeret, szeretet) analógia a De Trinitate IX. könyvében, a memoria–intelligentia–voluntas (emlékezet, értelem, akarat) analógia a X. könyvben kap fontos szerepet. Ágoston nem azt állította, hogy ezek az analógiák kimerítően magyarázzák Istent, hanem azt, hogy az emberi lélekben halvány képmások találhatók az isteni életre.

Boëthius a Contra Eutychen et Nestorium című írásában adta a középkori teológia egyik legbefolyásosabb személydefinícióját: persona est rationalis naturae individua substantia, vagyis „a személy értelmes természetű egyedi szubsztancia”. A definíció elsősorban krisztológiai vitákban született, de a skolasztikus szentháromságtan személyfogalmára is nagy hatással volt. A Szentháromságra alkalmazva a keresztény teológia ezt a meghatározást módosítva és pontosítva használta, mert az isteni személyek nem három külön isteni egyedet alkotnak, hanem egyetlen isteni lényegben fennálló relációk.

A középkori nyugati teológia több irányban dolgozta tovább Ágoston örökségét. Szentviktori Richárd De Trinitate című művében a szeretet közösségi logikáját hangsúlyozta: a legteljesebb szeretet nem zárulhat be két személy kölcsönösségébe, hanem a közölt szeretet harmadik személyt is feltételez. Ez a gondolat később a közösségi vagy szociális trinitárius modellek egyik előzményévé vált, bár Richárd teológiája középkori metafizikai keretben áll.

Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae első részében részletesen tárgyalta a szentháromsági eredéseket, relációkat és személyeket. Tamás szerint az isteni személyek nem az isteni lényeg részei, hanem a személyalkotó relációk révén különböznek: az Atya az atyaság, a Fiú a fiúság, a Szentlélek a származás relációja szerint. A pontosabb skolasztikus elemzés négy relációt különböztet meg: paternitas (atyaság), filiatio (fiúság), spiratio activa (aktív lehelés) és processio vagy spiratio passiva (származás). Ezek közül három konstituál önálló személyt; az aktív lehelés közös az Atyának és a Fiúnak, ezért nem alkot negyedik személyt.

Filioque, középkor és kelet–nyugati viszony

A Filioque („és a Fiútól”) a nikaiai–konstantinápolyi hitvallás latin nyugati kiegészítése, amely szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. A kiegészítés először a 6. század végén, Hispániában jelent meg hitvallási szövegben, a toledói III. zsinaton (589), részben az ariánus vizigótok katolikus hitre térésének összefüggésében. A 8–9. században a Frank Birodalomban terjedt el, Rómában azonban csak 1014-ben, II. Henrik császár kérésére, VIII. Benedek pápa idején került be a mise hitvallásába.

A keleti egyházak számára a Filioque két okból vált problémává. Egyrészt az egyetemes hitvallás egyoldalú nyugati módosításának tekintették, amelyet ökumenikus zsinat nem hagyott jóvá. Másrészt teológiailag attól tartottak, hogy az „Atyától és a Fiútól” formula gyengíti az Atya monarchiáját, vagyis azt az elvet, hogy az Atya a Fiú születésének és a Szentlélek származásának egyetlen személyes forrása. A nyugati teológia ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egyetlen közös elvtől származik, nem két külön forrásból.

A nagy egyházszakadás 1054-ben több egyházi, politikai, liturgikus és kulturális okból következett be; a Filioque nem az egyetlen, de az egyik fontos teológiai tényező volt. A II. lyoni zsinat (1274) és a ferrara–firenzei zsinat (1438–1445) kísérletet tett a keleti és nyugati egyházak közötti unióra, és a Szentlélek származásáról is tárgyalt. A 20–21. századi katolikus–ortodox párbeszédben többször felmerült, hogy a görög „az Atyától a Fiú által” és a latin „az Atyától és a Fiútól” formula milyen értelemben tekinthető összeegyeztethetőnek, illetve hol marad fenn valós különbség.

Reformáció és újkor

A 16. századi reformáció fő irányai – a lutheránus, református és anglikán tradíció fő iránya – elfogadták az óegyházi Szentháromság-tant. A reformátorok a Szentírást tekintették a tan végső normájának, de a nikaiai, konstantinápolyi és Athanasziosz-féle hitvallást a bibliai hit helyes összefoglalásaként értelmezték. A protestáns hitvallások, például az Ágostai hitvallás, a Heidelbergi káté és a második helvét hitvallás trinitárius szerkezetet őriznek.

A reformáció korában ugyanakkor antitrinitárius mozgalmak is kialakultak. Szervét Mihály elutasította a nikaiai Szentháromság-tant, és ezért Genfben 1553-ban kivégezték. A lengyel és erdélyi antitrinitáriusokból fejlődött ki az unitarizmus, amely különösen Erdélyben vált tartós egyházi hagyománnyá. Az 1568-as tordai országgyűlés a vallási türelem történetének fontos állomása, és az erdélyi unitárius egyház történetében meghatározó jelentőségű.

A 17–18. században a racionalista és felvilágosodás kori teológia több irányzata bírálta a Szentháromság tanát, mert metafizikailag nehezen érthetőnek vagy bibliailag túlzottan kidolgozottnak tartotta. A 19–20. században ugyanakkor a trinitárius teológia megújulása is megfigyelhető volt. Karl Barth, Karl Rahner, Jürgen Moltmann, John Zizioulas és mások a Szentháromságot ismét a teológia központi témájává tették, bár eltérő felekezeti és filozófiai keretek között.

Korai alternatív értelmezések

A Szentháromság klasszikus dogmája nem egyetlen vitában, hanem több egymást követő krisztológiai és pneumatológiai vita során nyerte el véglegesebb fogalmi alakját. A 2–4. században több olyan értelmezés is megjelent, amely Isten egységét, Krisztus isteni méltóságát vagy a Szentlélek státuszát másként magyarázta, mint a később nikaiai–konstantinápolyi formában rögzített főáramú tanítás. Az ókori egyházi irodalom ezeknek az irányzatoknak egy részét eretnekségként tárgyalta; a modern dogmatörténeti leírás azonban rendszerint azt is vizsgálja, milyen bibliaértelmezési, filozófiai és liturgikus problémákra próbáltak választ adni.

  1. Monarchianizmus. A monarchianizmus gyűjtőnév azokra a 2–3. századi irányzatokra, amelyek Isten egyeduralmát, azaz monarchiáját kívánták a lehető legerősebben megőrizni. Dinamikus vagy adopcianista formájában Jézust olyan embernek tekintette, akiben különleges isteni erő működött; e körben szokták említeni Szamoszatai Pál tanítását is. Modalista formájában – amelyet gyakran szabellianizmus néven említenek – az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem örök személyes különbségek, hanem az egy Isten üdvtörténeti megjelenési módjai. A főáramú teológia azért utasította el, mert az Atya és a Fiú közti újszövetségi különbséget, Jézus imádságát és a Fiú Atyához való viszonyát nem tartotta kellően értelmezhetőnek.
  2. Adopcianizmus. Az adopcianizmus azoknak az értelmezéseknek a neve, amelyek Jézust alapvetően embernek tekintették, akit Isten különleges módon fiává fogadott vagy küldetésére felruházott. Az ilyen tanok különböző változatai eltérően határozták meg, hogy ez az isteni felhatalmazás Jézus születéséhez, keresztségéhez, feltámadásához vagy felmagasztalásához kapcsolódik-e. A nikaiai és későbbi krisztológiai tanítás ezzel szemben azt állította, hogy a Fiú nem később kapott isteni rangot, hanem öröktől fogva az Atyától születik, és a megtestesülésben valóban emberré lett.
  3. Szubordinacionizmus. A szubordinacionizmus nem mindig önálló felekezetet vagy szervezett mozgalmat jelöl, hanem olyan teológiai beszédmódot, amely a Fiút vagy a Szentlelket az Atyához képest alárendeltebbnek írja le. A 2–3. századi apologétáknál és Órigenész teológiájában is találhatók olyan formulák, amelyek a későbbi nikaiai mérce szerint subordinacianusnak hatnak, noha e szerzők célja nem feltétlenül Krisztus istenségének tagadása volt. A 4. századi vita egyik tétje az lett, hogy az üdvtörténeti alárendeltség – például a Fiú engedelmessége és elküldetése – nem jelent-e lényegi vagy ontológiai alacsonyabb rendűséget. A nikaiai válasz szerint a Fiú az Atyától való, de nem teremtmény, és nem alacsonyabb rendű isten.
  4. Arianizmus. Az arianizmus nevét Arius alexandriai presbiterről kapta. Arius szerint a Fiú nem az Atyával azonos örök isteni létben részesedik, hanem az Atya akaratából létrejött, a teremtményeknél magasabb rendű, de nem öröktől fogva létező Fiú. A vitában közismertté vált formula szerint „volt, amikor nem volt”. Az első nikaiai zsinat (325) a Fiút az Atyával homoousziosznak, azaz egylényegűnek vallotta, és ezzel kizárta azt az értelmezést, hogy Krisztus a teremtett rendbe tartozna. A mai történeti kutatás ugyanakkor árnyalja a „nikaiaiak kontra ariánusok” egyszerű képét: a 4. században több, egymástól is eltérő keleti és nyugati teológiai irány kereste a megfelelő terminológiát az Atya és a Fiú viszonyára.
  5. Makedonianizmus és pneumatomachia. A makedonianizmus vagy pneumatomachia a Szentlélek teljes istenségének tagadásával vagy korlátozásával kapcsolatos 4. századi irányzat megnevezése. Követőit a források gyakran pneumatomakháknak, vagyis „lélekellenzőknek” nevezik. Az első konstantinápolyi zsinat (381) a nikaiai hitvallás kibővített formájában a Szentlelket „Urunknak és éltetőnknek” vallotta, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek. Ez a megfogalmazás a Szentlélek teremtményi vagy pusztán hatóerőként való értelmezését zárta ki.

E nézetek közös történeti jelentősége, hogy rávilágítanak a Szentháromság-tan kialakulásának fő problémáira: hogyan őrizhető meg az egyistenhit; hogyan értelmezhető Jézus Krisztus isteni tisztelete; miként különböztethető meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek; és hogyan lehet a bibliai nyelvet úgy fogalmilag pontosítani, hogy az ne vezessen sem háromistenhithez, sem modalizmushoz, sem Krisztus vagy a Szentlélek teremtményi rangra süllyesztéséhez.

A tan dogmatikai tartalma

Egy Isten, három személy

A klasszikus keresztény tanítás szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isteni lény, hanem egyetlen Isten. Az isteni lényeg nem osztható fel három részre, és a személyek nem birtokolnak külön-külön egy-egy „harmadnyi” istenséget. Mindhárom személy teljesen és osztatlanul ugyanaz az egy isteni természet. Ebből következik, hogy a Szentháromság-tan nem háromistenhit, és nem is olyan matematikai állítás, amely szerint három egyenlő eggyel. A tan különböző kategóriákról beszél: Isten a lényeg szerint egy, a személyek szerint három.

Az isteni személyek különbsége nem időbeli, anyagi vagy térbeli különbség. A Fiú nem később keletkezik, mint az Atya; a Szentlélek nem a történelem egy pontján kezd létezni. A Fiú örök születése és a Szentlélek örök származása nem teremtést jelent, hanem Isten belső életének örök rendjét. A keresztény hagyomány ezért különbséget tesz a teremtés és az eredés között: a világ teremtett és nem isteni; a Fiú született, de nem teremtmény; a Szentlélek származik, de nem teremtmény.

Az isteni egyszerűség tana szerint Isten nem összetett lény, nem részekből áll, és nem alkotóelemekből tevődik össze. Ez a tan fontos szerepet játszik a Szentháromság félreértéseinek elkerülésében. A három személy nem három összetevő Istenben, és nem három külön tudat vagy három külön akarat a modern emberi személyfogalom értelmében. A klasszikus teológia szerint az egy isteni értelem és akarat az egy isteni lényeghez tartozik, miközben a személyes relációk valóságosan megkülönböztetik az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.

Eredések, relációk és perichorészisz

A személyek különbségének magyarázatára a hagyomány az örök eredések és relációk nyelvét használja. Az Atya nem születik és nem származik; a Fiú öröktől fogva születik az Atyától; a Szentlélek öröktől fogva származik. A nyugati teológia szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egyetlen elvtől származik, míg a keleti ortodox teológia az Atya személyét nevezi a Szentlélek eredetének egyetlen forrásaként, és többnyire az „Atyától a Fiú által” formulát részesíti előnyben.

A relációk tana szerint az Atya azért Atya, mert a Fiúhoz viszonyul; a Fiú azért Fiú, mert az Atyától születik; a Szentlélek pedig a lehelés vagy származás relációja szerint különbözik. Ezek a relációk nem külső kapcsolatok, hanem Istenben fennálló örök személyes viszonyok. A személyek különbsége ezért nem az isteni lényegben való különbség, hanem relációs különbség. Ez a megközelítés különösen a latin skolasztikában, Aquinói Szent Tamásnál vált rendszeressé.

A perichorészisz kifejezés az isteni személyek kölcsönös egymásban-létét jelöli. A tan szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem egymástól elkülönített isteni központok, hanem teljesen egymásban vannak, miközben személyesen különböznek. A fogalom szemléltetésére a teológiai irodalom néha hasonlatokat használ, például a fény, a ragyogás és a melegség elválaszthatóságát és megkülönböztethetőségét, de minden hasonlat korlátozott. A perichorészisz célja nem Isten mechanikus magyarázata, hanem annak kifejezése, hogy a személyes különbség nem bontja meg az isteni egységet.

Immanens és üdvtörténeti Szentháromság

Az immanens Szentháromság Isten örök életét jelenti önmagában, a teremtéstől és az üdvtörténet eseményeitől függetlenül. Az ökonómiai vagy üdvtörténeti Szentháromság Isten kinyilatkoztatott működésére utal: az Atya teremt és küldi a Fiút, a Fiú megtestesül és megvált, a Szentlélek megszentel és elvezeti az egyházat az igazságra. A megkülönböztetés nem Rahner találmánya; a klasszikus teológia már korábban is különbséget tett az örök eredések és a történelemben megjelenő küldések között, például Aquinói Tamásnál a missziókról szóló tanításban.

Karl Rahner híres tétele szerint az üdvtörténeti Szentháromság az immanens Szentháromság, és fordítva. Ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy Isten nem önmagától idegen külső maszkot mutat az üdvtörténetben, hanem valóban önmagát ajándékozza. A tétel értelmezéséhez a katolikus és ökumenikus teológia több pontosítást fűz: az üdvtörténet kinyilatkoztatja az örök Szentháromságot, de nem hozza létre. Az Atya nem a teremtés vagy a megváltás során válik Atyává, a Fiú nem a megtestesüléskor kezd Fiú lenni, a Szentlélek pedig nem pünkösdkor válik Szentlélekké.

Közös isteni működés és tulajdonítások

A klasszikus keresztény teológia szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek kifelé irányuló cselekvése oszthatatlan: a teremtés, a gondviselés, a megváltás és a megszentelés az egy Isten műve. Ugyanakkor a kinyilatkoztatás és a liturgia bizonyos műveket sajátos módon kapcsol egy-egy személyhez. A teremtést gyakran az Atyának, a megváltást a Fiúnak, a megszentelést a Szentléleknek tulajdonítják. Ezt a teológia „appropriációnak” vagy személyi tulajdonításnak nevezi. A tulajdonítás nem jelenti azt, hogy a többi személy ne cselekedne, hanem azt fejezi ki, hogy az egy isteni cselekvésben a személyek örök rendje és tulajdonságai is megnyilvánulnak.

A Fiú megtestesülése sajátos eset: a megtestesülés mint isteni cselekvés a teljes Szentháromság műve, de csak a Fiú személye veszi fel az emberi természetet. Hasonlóképpen a Szentlélek pünkösdi elküldése az Atya és a Fiú üdvözítő művéhez kapcsolódik, de a Szentlélek személyes küldését fejezi ki.

Keresztény hagyományok értelmezése

Kérdés Katolikus tanítás Keleti ortodox tanítás Lutheránus és református főirány Unitárius álláspont
Nikaiai hitvallás normativitásaIgenIgenIgen, a hitvallási örökség részekéntNem, a klasszikus dogma elutasításával
A Fiú egylényegűsége az AtyávalIgenIgenIgenNem
A Szentlélek istensége és személyességeIgenIgenIgenÁltalában nem a nikaiai értelemben
Filioque elfogadásaIgen, latin hagyománybanNem, a hitvallás görög szövegét őrziTöbbnyire igen a nyugati hitvallási hagyomány részekéntNem központi kérdés
Teológiai hangsúlyEgy lényeg, relációk, eredések, missziókAtya monarchiája, apofatikus teológia, liturgia, theósziszBibliai tanúság és óegyházi hitvallásokIsten egysége és Jézus emberi/küldötti szerepe

Katolikus tanítás. A katolikus egyház tanítása szerint a Szentháromság „a keresztény hit és élet központi misztériuma”. A Katolikus Egyház Katekizmusa a Szentháromságot nem egyetlen hittételnek tekinti a sok közül, hanem a hit összes többi misztériumának forrásaként és fényeként mutatja be. A katolikus dogmatika a Szentháromságról szóló tanítást a Szentírásból, az apostoli hagyományból, az ökumenikus zsinatokból és az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásaiból vezeti le.

A katolikus hitvallás lényege: egy Isten van három személyben; az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különbözik; mindhárom személy teljesen Isten; és az isteni személyek elválaszthatatlanul cselekszenek. A tan megfogalmazásában a katolikus teológia nagy súlyt ad az óegyházi zsinatoknak, a latin és görög egyházatyáknak, Szent Ágostonnak, Aquinói Szent Tamásnak és a későbbi dogmatikai hagyománynak.

Keleti ortodox tanítás. A keleti ortodox egyházak a nikaiai–konstantinápolyi hitvallást a keresztény hit alapvető kifejezésének tekintik. Az ortodox teológiában különös hangsúlyt kap az Atya monarchiája: az Atya a Fiú születésének és a Szentlélek származásának egyetlen személyes forrása. Ez nem jelenti a Fiú vagy a Szentlélek alacsonyabb rendűségét, hanem az isteni személyek örök rendjét fejezi ki.

Az ortodox hagyomány gyakran hangsúlyozza a Szentháromság liturgikus, doxologikus és apofatikus dimenzióját. Isten lényege önmagában meghaladja az emberi megértést, de Isten kegyelmi működésében és energiáiban valóságosan közli magát. Palamasz Gergely 14. századi teológiájában az isteni lényeg és energiák megkülönböztetése különösen fontossá vált: Isten lényege megismerhetetlen marad, energiáiban azonban a hívő valóságosan részesedik Isten életében. Ez a téma az ortodox teológiában a theózis, vagyis az isteni életben való részesedés tanával is összefügg.

Orientális ortodox és asszír hagyományok. Az orientális ortodox egyházak – például a kopt, örmény, szír és etióp egyház – szintén trinitárius hitet vallanak, és elfogadják a nikaiai és konstantinápolyi hit alapvető szentháromsági tanítását. A khalkédóni zsinat körüli viták elsősorban Krisztus személyének és természetének megfogalmazására vonatkoztak, nem a Szentháromság lényegi tagadására. Hasonlóképpen az Asszír Keleti Egyház is trinitárius liturgikus és hitvallási hagyományt őriz, bár krisztológiai terminológiája történetileg eltér a bizánci és latin megfogalmazásoktól.

Protestáns tanítás. A történelmi protestáns egyházak általában elfogadják az óegyházi szentháromsági dogmát. Luther, Kálvin és a klasszikus reformátori hitvallások a Szentháromságot a bibliai kinyilatkoztatás és az egyetemes keresztény hit részének tekintették. A protestáns teológiában a tan alapját a Szentírás tanúsága jelenti, de a nikaiai és konstantinápolyi hitvallások fontos normatív vagy irányadó szerepet töltenek be.

A modern protestáns teológiában különösen Karl Barth járult hozzá ahhoz, hogy a Szentháromság ismét a teológia kiindulópontjai közé kerüljön. Barth a kinyilatkoztatás szerkezetét trinitárius módon értelmezte: Isten a kinyilatkoztató, a kinyilatkoztatás és a kinyilatkoztatottság (németül: Offenbarer, Offenbarung, Geoffenbartwerden). Más protestáns teológusok, például Jürgen Moltmann, a Szentháromság közösségi és üdvtörténeti vonatkozásait emelték ki.

Unitárius és más antitrinitárius keresztény értelmezések. Az unitarizmus és más antitrinitárius keresztény irányzatok elutasítják a klasszikus Szentháromság-tant. Általában azzal érvelnek, hogy a Szentírás Isten egységét hangsúlyozza, a későbbi dogmatikai terminológia pedig nem szerepel az Újszövetségben. Az unitárius teológia Jézust többnyire Isten különleges küldöttének, prófétának, Messiásnak vagy erkölcsi példának tekinti, de nem az Atyával egylényegű örök Fiúnak.

Jehova Tanúi szintén elutasítják a Szentháromság tanát. Tanításuk szerint a Mindenható Isten megjelölés, és a JHVH-istennév is csupán az Atyára vonatkozik, nem pedig az isteni lényegre (valóságra, és így mindhárom isteni személyre); a Fiú pedig nem egylényegű az Atyával, hanem az első teremtmény és a megtestesülés előtt Mihály arkangyal; a Szentlélek pedig nem isteni személy, hanem Isten működő ereje. A főáramú keresztény felekezetek ezt a felfogást nem tekintik nikaiai értelemben keresztény hitnek.

Az egységpünkösdizmus vagy „Oneness Pentecostalism” nem ariánus, hanem modalista jellegű antitrinitárius irányzat: Jézust Isten teljes kinyilatkoztatásának vallja, de az Atyát, a Fiút és a Szentlelket nem örök, egymástól valóságosan különböző személyeknek, hanem Isten különböző megnyilvánulásainak értelmezi. A klasszikus trinitárius teológia ezt a felfogást a régi modalizmus modern változatához sorolja.

Hitvallások

Nikaiai–konstantinápolyi hitvallás

A Szentháromság-tan legfontosabb egyházi hitvallási szövege a nikaiai–konstantinápolyi hitvallás. A nyugati liturgiában ismert magyar fordítás szerint a Fiúról ezt vallja:

Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű, és minden általa lett.

A hitvallás folytatása a Szentlélekről azt mondja, hogy „Urunk és éltetőnk”, aki az Atyától származik, és akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek. A teljes hitvallás a keresztény liturgikus hagyomány egyik központi szövege. A latin egyház liturgikus szövegében a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik; a görög eredeti és az ortodox használat nem tartalmazza a Filioque-kiegészítést.

Apostoli hitvallás és Athanasziosz-féle hitvallás

Az apostoli hitvallás régebbi keresztelési hitvallási hagyományt őriz. Szerkezete hármas: hitet tesz az Atyában, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, valamint a Szentlélekben. Noha rövidebb és kevésbé fogalmi, mint a nikaiai hitvallás, a keresztény katekézisben és liturgiában fontos szerepet játszik.

Az Athanasziosz-féle hitvallás vagy Quicumque teljes latin incipitje Quicumque vult salvus esse („Aki üdvözülni akar”). A szöveg valójában nem Alexandriai Szent Atanáz műve, hanem későbbi nyugati latin hitvallási összefoglaló, valószínűleg az 5–6. századból. Jelentősége abban áll, hogy tömören és erőteljesen foglalja össze a latin szentháromsági és krisztológiai hitet: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyenlő dicsőségű és egy örök felségű, mégsem három örökkévaló vagy három mindenható van, hanem egy örökkévaló és egy mindenható Isten.

Teológiai modellek és magyarázatok

A Szentháromság tana a keresztény hagyományban misztériumnak, hittitoknak számít: nem azért, mert logikai önellentmondást akarna kimondani, hanem mert Isten belső életét emberi fogalmakkal csak korlátozottan lehet megragadni. A teológiai modellek célja ezért nem az, hogy Istent kimerítően megmagyarázzák, hanem hogy kizárják a félrevezető értelmezéseket, és kapcsolatot teremtsenek a kinyilatkoztatás, a hitvallás és az emberi értelem között.

Nyugati analógiák. A latin teológia, különösen Ágoston nyomán, gyakran keresett analógiákat az emberi lélekben. Az emlékezet, értelem és akarat hármassága, illetve az elme önismerete és önszeretete nem azt jelenti, hogy Isten egyszerűen emberi pszichológiai struktúrára lenne visszavezethető. Inkább azt fejezi ki, hogy az ember Isten képmásaként hordoz olyan szellemi jegyeket, amelyek távoli módon segítik a háromságos élet megértését.

Keleti és doxologikus hangsúlyok. A keleti teológia többnyire kevésbé a pszichológiai analógiákból, inkább az Atya monarchiájából, a liturgikus tapasztalatból, a személyes relációkból és az apofatikus istenismeretből indul ki. A keleti hagyományban erős a meggyőződés, hogy a Szentháromság nem csupán elméleti tétel, hanem a keresztény imádság és istenlátás alapja. Az isteni lényeg és energiák palamaszi megkülönböztetése is ebben a szemléletben nyer jelentőséget.

Közösségi és modern modellek. A 20. században több teológus a Szentháromság közösségi vonatkozását hangsúlyozta. John Zizioulas a személy és közösség összefüggését, Jürgen Moltmann a Szentháromság és a történelem kapcsolatát, Catherine Mowry LaCugna pedig az üdvtörténeti és gyakorlati dimenziót emelte ki. Ezek az irányok hatással voltak az ökumenikus teológiára, a politikai teológiára és a közösségről szóló keresztény gondolkodásra.

A szociális trinitarizmus ugyanakkor kritikát is kapott. Egyes szerzők, például Stephen R. Holmes, arra figyelmeztetnek, hogy az emberi közösségmodell túl közvetlen visszavetítése Istenre veszélyeztetheti a klasszikus isteni egyszerűség tanát, és három egymás mellé állított isteni tudat vagy akarat képéhez vezethet. A kortárs vita ezért nem a Szentháromság közösségi jellegének puszta elfogadásáról vagy tagadásáról szól, hanem arról, hogyan lehet azt a klasszikus monoteizmussal és az isteni egyszerűséggel összhangban megfogalmazni.

Liturgia, lelkiség és keresztény élet

A Szentháromság tana a keresztény hagyományban nem pusztán elméleti dogma, hanem az imádság, a liturgia és a hívő élet szerkezete. A keresztény imádság klasszikus rendje szerint a hívő az Atyához fordul, a Fiú által és a Szentlélekben. Ez nem kizárólagos szabály, mert a keresztény liturgia Krisztushoz és a Szentlélekhez is intéz imádságot, de jól mutatja az üdvtörténeti rendet: az Atya a forrás, Krisztus a közvetítő, a Szentlélek pedig az, aki a hívőt Istenhez kapcsolja.

A keresztség a Szentháromság nevében történik, és a legtöbb keresztény egyház csak az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében végzett keresztséget tekinti érvényesnek. A keresztvetés, a doxológiák – például „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek” – és a szentmise vagy istentisztelet trinitárius szerkezete a tan mindennapi jelenlétét mutatják. A keleti kereszténységben a Szentháromság dicsőítése különösen erős a liturgikus himnuszokban és a Szentlélekhez intézett epiklézisben.

A Szentháromság vasárnapja a nyugati liturgikus évben a pünkösd utáni vasárnap. Az ünnep egyes helyi egyházakban már korábban létezett, például a középkori Liège liturgikus gyakorlatában; XXII. János pápa 1334-ben terjesztette ki az egész latin egyházra. Az ünnep teológiai helye a pünkösd utáni időszakban jelzi, hogy a Szentlélek elküldése után az egyház visszatekint a teljes üdvtörténetre, és annak forrását az Atya, a Fiú és a Szentlélek örök közösségében látja.

A lelkiségi hagyományban a Szentháromság a keresztény élet céljával is összefügg. A keleti teológiában ezt gyakran theószisznak vagy átistenülésnek nevezik: az ember kegyelemből részesedik Isten életében, anélkül hogy teremtett mivoltát elveszítené. A nyugati hagyományban hasonló tartalom jelenik meg a megszentelő kegyelemről, Isten gyermekeivé fogadásról és a Szentlélek bennlakásáról szóló tanításokban.

Művészet és szimbólumok

A Szentháromság ábrázolása a keresztény művészet egyik legösszetettebb témája. Mivel a keresztény teológia szerint Isten lényege láthatatlan, a művészet többnyire bibliai jelenetek, jelképek és teológiai allegóriák segítségével jeleníti meg a háromságos hitet. A keleti és nyugati ikonográfia eltérő hangsúlyokat alakított ki.

A keleti kereszténység legismertebb Szentháromság-ábrázolása a Mamré-jelenetre épül, amelyben Ábrahám három angyalt vendégel meg. Rubljov ikonja nem az Atya, Fiú és Szentlélek természetes ábrázolásaként, hanem szimbolikus és liturgikus ikonként értelmezhető: a három angyal hasonlósága az isteni egységet, különbségeik pedig a személyes rendet sugallják. A keleti ikonográfia általában tartózkodóbb az Atya közvetlen emberalakú ábrázolásával szemben.

A nyugati művészetben elterjedt a Kegyelem trónusa típus, amelyben az Atya tartja vagy bemutatja a keresztre feszített Fiút, a Szentlélek pedig galamb alakjában jelenik meg. Ez az ábrázolás a megváltás trinitárius értelmezését hangsúlyozza. Más nyugati jelképek közé tartozik az egyenlő oldalú háromszög, a háromlevelű lóhere, a három gyűrű és a Borromei-gyűrűk, amelyekben három kör egymástól elválaszthatatlan szerkezetet alkot.

A Scutum Fidei vagy „hit pajzsa” középkori diagram nem természetes képként, hanem logikai-teológiai ábraként működik. Középpontjában Isten neve áll, körülötte az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az ábra azt fejezi ki, hogy az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szentlélek Isten, ugyanakkor az Atya nem a Fiú, a Fiú nem a Szentlélek, és a Szentlélek nem az Atya. A diagram ezért különösen alkalmas a modalizmus és a háromistenhit félreértéseinek elkerülésére.

Gyakori félreértések és értelmezési kérdések

Félreértés Pontosítás
„A Szentháromság azt jelenti, hogy 1+1+1=1.”A tan nem matematikai műveletet állít. Egy lényeg és három személy különböző fogalmi szintek.
„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ugyanaz a személy más néven.”Ez modalista értelmezés. A klasszikus tan valós személyes különbséget vall.
„Jézus teremtmény volt, aki később isteni rangot kapott.”Ez ariánus vagy adopcionista irányba tartó értelmezés. A nikaiai tan szerint a Fiú öröktől fogva születik, de nem teremtmény.
„A Szentlélek csak erő vagy hatás.”A főáramú keresztény tanítás szerint a Szentlélek isteni személy, aki cselekszik, tanít, megszentel és közösséget hoz létre.
„A Szentháromság teljesen pogány eredetű.”A vallástörténeti hármasságok önmagukban nem bizonyítanak eredetet. A nikaiai dogma az újszövetségi Krisztus-hit és az egyistenhit összefüggésében alakult ki.
„A Biblia szó szerint tartalmazza a későbbi dogmatikai fogalmakat.”A későbbi kifejezések nem bibliai szavak, hanem a bibliai hit értelmezésére és védelmére használt teológiai terminusok.

Kapcsolódó tanok

Krisztológia. A Szentháromság-tan szorosan kapcsolódik a krisztológiához. Ha a Fiú örök Isten, akkor a megtestesülés nem pusztán prófétai küldetés, hanem Isten Igéjének emberré válása. A khalkédóni tan szerint Krisztus egy személy két természetben: valóságos Isten és valóságos ember. Ez a tan a nikaiai krisztológia továbbfejtése, nem attól független téma.

Pneumatológia. A pneumatológia a Szentlélekről szóló teológiai tanítás. A Szentlélek istenségének és személyességének kérdése különösen a 4. század második felében vált élessé. A konstantinápolyi hitvallás ezért nevezi a Szentlelket Úrnak és éltetőnek, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek.

Egyháztan és szentségek. A Szentháromság tana az egyháztannal és a szentségtannal is összefügg. A keresztség trinitárius formája beléptet az egyház közösségébe; az eucharisztikus imádság az Atyához fordul Krisztus által a Szentlélekben; az egyház közösségi élete pedig a keresztény értelmezés szerint a háromságos Isten életében való részesedés jele és eszköze.

Magyar vonatkozások

A magyar katolikus dogmatikai irodalomban Schütz Antal (1880–1953) és Előd István (1921–2006) művei fontos szerepet játszottak a Szentháromság-tan rendszerezett bemutatásában. Schütz klasszikus skolasztikus keretben tárgyalta az isteni eredéseket, relációkat és személyeket, míg Előd a 20. század második felének katolikus dogmatikai nyelvén, bibliai és üdvtörténeti hangsúlyokkal is bemutatta a témát.

Erdélyben az antitrinitárius reformációból kialakult unitárius egyház különleges magyar történeti jelentőségre tett szert. Dávid Ferenc és követői a 16. században elutasították a nikaiai Szentháromság-tant, és Isten egységét állították teológiájuk középpontjába. Az 1568-as tordai országgyűlés a lelkiismereti és vallási türelem történetének gyakran idézett állomása, bár történeti értelmezése körül szakmai viták is vannak.

A magyar városképekben és népi vallásosságban a Szentháromság-tisztelet különösen a barokk korban vált látványossá. A pestisjárványok után sok településen emeltek Szentháromság-oszlopot vagy fogadalmi emlékművet. Ilyen például a budavári Szentháromság-szobor, valamint több vidéki város, köztük Győr és Székesfehérvár hasonló emléke. A pannonhalmi főapátság bazilikájának titulusa is a Szentháromsághoz kapcsolódik.

Kritikák, viták és vallástörténeti párhuzamok

A Szentháromság tana az ókortól kezdve viták tárgya. A bírálatok különböző típusúak: egyesek bibliai és történeti alapon kérdőjelezik meg a dogma későbbi megfogalmazását, mások logikai vagy filozófiai nehézségeket látnak benne, ismét mások vallástörténeti párhuzamokból próbálnak következtetni eredetére. Enciklopédikus tárgyalásban a kritika típusait érdemes különválasztani: a hasonlóság nem azonos a történeti függéssel, a későbbi fogalmi nyelv nem önmagában bizonyítja a tartalmi újdonságot, és egy adott vallási hagyomány belső értelmezése nem azonos a külső valláskritikai leírással.

Bibliai, logikai és történeti kritikák

A bibliai kritika egyik visszatérő állítása, hogy a „Szentháromság”, az „egylényegűség”, az ouszia és a „három személy” kifejezések nem szerepelnek az Újszövetségben. A főáramú keresztény teológia ezt általában elfogadja, de hozzáteszi, hogy a dogmatikai terminológia nem egyszerűen bibliai szavak ismétlése, hanem a bibliai állítások értelmező összefoglalása. A nikaiai és konstantinápolyi formulák célja eszerint az volt, hogy a keresztségi hit, a liturgikus gyakorlat, a Krisztusnak adott isteni tisztelet és a Szentlélek isteni működéséről szóló tanúság egymással összhangban legyen.

A logikai kritika szerint a „három személy, egy Isten” állítás ellentmondásos. A klasszikus válasz az, hogy a tan nem ugyanabban az értelemben mondja Istent egynek és háromnak: Isten egy az isteni lényeg vagy természet szerint, és három a személyes relációk szerint. A latin skolasztikus hagyomány ezt az isteni egyszerűség, az eredések és a relációk tanával magyarázta; a görög hagyomány inkább az Atya monarchiáját, a Fiú örök születését és a Szentlélek származását hangsúlyozta. A vita ezért nagyban függ attól, hogyan értelmezik a „személy”, „lényeg”, „azonosság”, „különbség” és „reláció” fogalmait.

Történeti kritika az a nézet, hogy a Szentháromságot a 4. században „találták ki”. A dogmatörténeti kutatás ennél összetettebb képet ad. A nikaiai és konstantinápolyi zsinatok valóban a 4. században rögzítették a klasszikus dogmatikai nyelv alapvető elemeit, de a viták tárgya korábbi bibliai, liturgikus és krisztológiai állítások értelmezése volt. Lewis Ayres és Khaled Anatolios munkái különösen hangsúlyozzák, hogy Nikaia jelentése nem merül ki a 325-ös zsinati eseményben: a nikaiai hit a 4. század folyamán, Atanáz, a kappadókiai atyák és más teológusok értelmező munkájában vált koherens teológiai kultúrává.

A hellenisztikus filozófiai hatás kérdése különösen vitatott. A zsinati teológia valóban görög fogalmi nyelvet használt, például az ouszia, hüposztaszisz és homoousziosz kifejezéseket. Ez azonban önmagában nem jelenti azt, hogy a tan tartalma pogány filozófiából származna. A 4. századi teológusok a görög terminológiát keresztény bibliaértelmezési és liturgikus problémák megoldására alkalmazták, és gyakran éppen a hellenista vallási vagy filozófiai elképzelésektől akarták megkülönböztetni a keresztény istenhitet. A fogalmi kölcsönzés vagy fogalmi környezet ezért nem azonos a dogma vallási eredetével.

Vallástörténeti párhuzamok és eredetkérdések

Számos ókori és ázsiai vallásban találhatók hármasságok, istenhármasok, családi triádok vagy hármas funkciójú isteni rendszerek. Ezek vallástörténetileg fontosak, de nem azonosak a nikaiai Szentháromság-tannal. A keresztény tan szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három külön isten, nem egy isten három egymást váltó szerepe, és nem is három részre osztott istenség, hanem egyetlen isteni lényegben fennálló három valóságos személy. Ez különbözik mind a politeista triádoktól, mind a modalista jellegű hármasságoktól.

Vallási környezet Példa A párhuzam jellege Fő különbség a keresztény tanhoz képest
Ókori MezopotámiaAn/Anu, Enlil és Enki/ÉaKozmikus vagy funkcionális istenhármasHárom külön istenség, eltérő kozmikus szerepekkel.
Ókori EgyiptomOzirisz–Ízisz–Hórusz; Ámon–Mut–Honszu; Ptah–Szahmet–NofertumCsaládi vagy templomi triádNem egyetlen isteni lényeg három személye, hanem több istenből álló kultikus csoport.
Ókori római vallásJupiter–Mars–Quirinus; Jupiter–Juno–MinervaÁllami és kultikus triászA triász tagjai külön istenek a római panteonban.
Ókori iráni vallási hagyományokAhura Mazdá, Mithra és Apam Napat egyes rekonstrukciókban együtt tárgyalt hármasaVallástörténeti csoportosítás vagy funkcionális együttállásNem egylényegű személyek tana, hanem külön isteni vagy isteni jellegű alakok rendszere.
HinduizmusTrimúrti: Brahmá, Visnu és Siva; továbbá Brahman, Paramátman és Bhagaván egyes vaisnava értelmezésekbenKozmikus funkciók vagy teológiai nézőpontok hármasságaA Trimúrti nem a nikaiai értelemben vett egy isteni lényeg három örök személye; a hindu hagyományok belső értelmezései jelentősen eltérnek egymástól.

Az ókori Mezopotámiában An vagy Anu, Enlil és Enki/Éa hármasa a világ rendjének nagy kozmikus területeihez kapcsolódott. An/Anu az éghez, Enlil a levegőhöz és a földi rendhez, Enki/Éa a vizekhez, a bölcsességhez és a világ sorsát meghatározó erőkhöz kötődött. A hármasság itt nem monoteista teológiai állítás, hanem többistenhitű kozmológiai rendszer része.

Az ókori Egyiptomban több városnak és templomi központnak volt saját triádja. A legismertebb az Ozirisz–Ízisz–Hórusz családi hármas, amelyben apa, anya és fiú mitológiai viszonya áll előtérben. Théba triádja Ámon, Mut és Honszu, Memphiszé Ptah, Szahmet és Nofertum. Ezek a triádok a kultusz, a dinasztikus szimbolika és a helyi teológia összefüggésében értelmezhetők, nem pedig egyetlen isteni természet három személyeként.

A római vallás korai hármasa Jupiter, Mars és Quirinus volt, amelyet a hagyományos értelmezés a királyi, katonai és közösségi funkciókhoz kapcsol. A későbbi capitoliumi triász Jupiter, Juno és Minerva kultuszával a római államvallás központi szimbólumává vált. A kereszténység római térnyerése után a pogány kultuszok szerepe fokozatosan átalakult, de ebből önmagában nem következik, hogy a keresztény Szentháromság-tan a capitoliumi triász átvétele lenne.

A hinduizmusban a Trimúrti Brahmá, Visnu és Siva hármasát jelenti, amelyet gyakran a teremtés, fenntartás és pusztítás vagy átalakítás kozmikus funkcióival kapcsolnak össze. A hindu teológia azonban rendkívül sokféle: egyes irányzatokban Visnu, másokban Siva vagy a Déví-kultusz áll a középpontban, a Trimúrti pedig nem minden hagyományban azonos súlyú. A Brahman–Paramátman–Bhagaván hármasság egyes vaisnava értelmezésekben nem három személyt, hanem az isteni valóság három megközelítését vagy megnyilvánulási módját jelöli. Ez közelebb állhat bizonyos modalista vagy aspektusnyelvhez, de nem azonos a klasszikus keresztény dogmával.

A vallástörténeti párhuzamok ezért elsősorban tipológiai értelemben érdekesek: azt mutatják, hogy a hármasság mint szimbolikus, kozmológiai vagy kultikus szerkezet több vallásban is megjelenhet. Közvetlen eredet vagy átvétel állításához azonban történeti közvetítő láncot, forráshasználatot, terminológiai függést vagy intézményi kapcsolatot kell kimutatni. A keresztény dogmatörténet fő forrásai ezzel szemben az újszövetségi Krisztus-hit, a zsidó monoteizmus, a keresztségi és eucharisztikus gyakorlat, valamint a 2–4. századi bibliaértelmezési viták.

Keresztény válaszok a párhuzamokra

A keresztény teológia többféleképpen értelmezte a más vallásokban található hármasságokat. Egyes apologetikai szerzők szerint a hasonlóságok távoli, elhomályosult emlékei lehetnek egy eredeti istenismeretnek; mások inkább általános vallási szimbolikának vagy a hármas szám kultúrák közötti elterjedtségének tekintik őket. A modern tudományos tárgyalás általában óvatosabb: a párhuzamot leíró adatnak tekinti, de nem von le belőle önmagában eredetkövetkeztetést. A főáramú keresztény álláspont szerint a Szentháromság-tan sajátossága nem pusztán a „három” számban áll, hanem abban, hogy a három személy teljesen ugyanazt az egy isteni természetet birtokolja, miközben valóságosan különböznek egymástól.

A Szentháromságot elutasító irányzatok

A Szentháromság-tan elutasítása nem egységes álláspont. Egyes irányzatok Jézust prófétának vagy különleges embernek tekintik; mások Messiásnak, de nem örök isteni személynek; ismét mások a Fiút az Atya első teremtményeként vagy alárendelt isteni lényként értelmezik. Vannak olyan közösségek is, amelyek a klasszikus nikaiai tan helyett modalista vagy nem-nikaiai istenképet vallanak. Az alábbi felsorolás vallástörténeti és teológiai besorolás, nem minden esetben jelent szervezeti vagy tanbeli folytonosságot az ókori irányzatok és a mai közösségek között.

Kereszténységen belül

Történeti irányzatok

A korai kereszténységben és a későbbi európai vallástörténetben több olyan csoport vagy mozgalom jelent meg, amely nem fogadta el a később klasszikussá vált Szentháromság-tant. Ide sorolják az ebionitákat, egyes gnosztikus csoportokat, a monarchianizmus különféle formáit, köztük a szabellianizmust, az arianizmust, a középkori és kora újkori antitrinitárius irányokat, valamint a Lengyel testvérek és a sékerek egyes hagyományait. Nagy-Britanniában a nonkonformista, disszenter és latitudinárius körökben is előfordult antitrinitárius teológia; az 1813-as Doctrine of the Trinity Act az antitrinitárius istentisztelet jogi helyzetét változtatta meg.

Kora újkori és magyar vonatkozások

A 16. századi reformáció idején az antitrinitarizmus különösen Lengyelországban, Erdélyben és Itáliából kiinduló szellemi hálózatokban vált jelentőssé. Szervét Mihály, Laelius és Faustus Socinus, valamint Dávid Ferenc neve a Szentháromság-tan kora újkori kritikájának meghatározó alakjai közé tartozik. Erdélyben az unitárius hagyomány tartós egyházi formát öltött; a Magyarországi Unitárius Egyház és az Erdélyi Unitárius Egyház történeti gyökerei ebbe a reformáció kori antitrinitárius fejlődésbe nyúlnak vissza.

Mai közösségek

A klasszikus nikaiai Szentháromság-tant ma is több keresztény vagy keresztény eredetű közösség utasítja el, illetve értelmezi át. Fontosabb példák:

Más kisebb vagy sajátos teológiájú közösségek – például a Church of God of the Abrahamic Faith, a Church of the Blessed Hope, a United Church of God, a The Way International vagy a Bibliakutató mozgalom egyes ágai – szintén nem-nikaiai istenképet képviselnek.

E közösségek közös vonása többnyire az, hogy Isten egységét a nikaiai teológiánál szorosabb, személyi értelemben vett egyetlenségként értelmezik, vagy hogy Jézus isteni státuszát az Atyáétól lényegileg különbözőnek tartják. Ugyanakkor jelentős különbség van köztük abban, hogy Jézust teremtménynek, felmagasztalt embernek, isteni küldöttnek, Messiásnak vagy az egy Isten megjelenési módjának tekintik-e.

Más ábrahámi vallások

Judaizmus

A judaizmus a Szentháromság tanát nem fogadja el, mert Isten oszthatatlan egységét a zsidó hit központi tételének tekinti. A Sémá szavai – „Halld, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr” – a rabbinikus hagyományban kizárják, hogy Istenben több isteni személy legyen. A zsidó értelmezés szerint a héber Biblia nem tanítja a három isteni személyt, és Jézus isteni státusza összeegyeztethetetlen a hagyományos zsidó monoteizmussal. A keresztény teológia ezzel szemben úgy értelmezi saját tanát, hogy az nem egy második vagy harmadik istent vezet be, hanem Izrael egy Istenének Krisztusban és a Szentlélekben adott önközlését magyarázza. A különbség ezért nem pusztán terminológiai, hanem Jézus személyének és a kinyilatkoztatás folytatásának értelmezésére vonatkozik.

Iszlám

Az iszlám a Szentháromságot Allah abszolút egységével, a tawhíddal összeegyeztethetetlennek tartja. A Korán több helyen figyelmeztet arra, hogy a keresztények ne mondjanak „hármat” Istenről (4:171), és elutasítja azt az állítást, hogy Allah „egy a háromból” (5:73). A Korán 5:116-ban Allah Jézust kérdezi arról, mondta-e az embereknek, hogy őt és anyját istenekként vegyék Allahon kívül. A muszlim teológiai hagyomány ezt a társítás, azaz shirk problémájával hozza kapcsolatba, amely Isten egyedülálló istenségének megsértése.

A muszlim–keresztény párbeszédben különösen fontos kérdés, hogy a Korán kritikája pontosan milyen keresztény tanra vagy gyakorlatra irányul. A keresztény teológia szerint a nikaiai Szentháromság nem Máriát sorolja az istenségbe, és nem három istenről beszél, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek egylényegűségéről. Egyes muszlim és keresztény szerzők a Korán 5:116-ot úgy értelmezik, hogy az Mária túlzott tiszteletét vagy egy helyi keresztény gyakorlatot bírál; más modern kutatók inkább retorikai túlzásként vagy polemikus karikatúraként értelmezik, amely a keresztény istentisztelet iszlám szempontból problematikusnak látott elemeit emeli ki.

A Korán egyik legtöbbet idézett szakasza így fogalmaz:

„Ti írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia csupán küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és Allahtól küldött lélek. Higgyetek hát Allahban és az Ő küldötteiben és ne mondjátok azt, hogy: »Három!« Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassék! Nincs szüksége gyermekre, amikor Övé mindaz, ami az egekben és a földön van.”

Az iszlám kritika tehát nem csupán a keresztény terminológiát vitatja, hanem Isten egységéről, Jézus státuszáról és a megtestesülés lehetőségéről alkotott eltérő alapfeltevésekből indul ki. A keresztény válasz rendszerint azt hangsúlyozza, hogy a Szentháromság nem politeizmus; az iszlám válasz viszont azt, hogy az isteni személyek keresztény megkülönböztetése is veszélyezteti Allah abszolút egyetlenségét.

Kapcsolódó szócikkek