Él (isten)

Él
aranyozott Él istenszobor Ugaritból
aranyozott Él istenszobor Ugaritból
Nemférfi
HázastársAsera
Gyermekei
A Wikimédia Commons tartalmaz Él témájú médiaállományokat.

Az Él egy északnyugati sémi szó, jelentése 'isten' vagy 'istenség'. Tulajdonnévként utalhat a számos nagy ókori közel-keleti istenség valamelyikére. A ritkábban előforduló „ila” forma az óakkád és az amorita nyelvekben jelenik meg.

A szíriai Rasz Samrából (ókori Ugarit) valamint Levantéból származó ősi szövegek Élt a panteon fejeként, Asera férjeként és olyan fontos istenségek apjaként írják le, mint Baál (ez néhány esetben nem egyértelmű), Jam és Mót. Néha az „Ég és Föld Teremtőjének / birtokosának” is nevezték, az örökkévalósághoz, teremtéshez és isteni hatalomhoz társították. Bölcs és tekintélyes alakként ábrázolták, de néha sebezhető is volt, kiegészítve Baál fenntartó, vagy harcos szerepét.

Az Él néven ismert istenségek közé tartozik az ősi kánaánita vallás főistene és a keleti szemiták legfőbb istene Mezopotámia korai dinasztikus időszakában.

Bár Él az idők folyamán különböző nyelvekben különböző megjelenést és jelentést nyert, továbbra is El-, -il vagy -el formában létezik összetett tulajdonnevekben és kifejezésekben, mint például Elizabet (magyar formában Erzsébet), Ismaél, Israel, Sámuel, Dániel, Mikaél, Gábriel (arabul: Dzsibríl vagy Dzsibráil) és Béthel.

Élt gyakran az istenek atyjaként és az emberiség teremtőjeként írják le. Számos jelzője volt, többek között „Él, a bika”, „Él, a király” és „Az emberiség atyja”, ezek a megnevezések az isten hatalmát, bölcsességét és atyai szerepét tükrözték. Az idő múlásával az izraeli vallásban Jahve magába olvasztotta Él számos jellemzőjét, és a tudósok által „panteoncsökkentésnek” nevezett folyamat során fokozatosan összeolvadt a két istenség.

A hettita vallásban Elkunirsa néven volt ismert. A hurrik körében Kumarbi megfelelője volt, egyes hellenisztikus és föniciai szövegek Kronoszhoz vagy Poszeidónhoz hasonlították.

Általában öregemberként ábrázolták, hosszú szakállal és gyakran két szárnnyal.

Etimológia, nevének más formái és jelentések

Az Él szó a protoszemita *ʔil- szóból származik. Rokonítható formái megtalálhatóak különféle szemita nyelvekben, például az ugariti ʾilu, többes számban ʾlm; a föníciai ʾl, többes számban ʾlm; a héber ʾēl, többes számban ʾēlîm; az arámi ʾl; az akkád ilu, többes számban ilānu.

Az északnyugat-szemita nyelvekben az ʼél egy általános kifejezés volt minden istenre, valamint egy adott isten különleges neve vagy rangja, akit „az istenként” különböztettek meg a többitől. Él számos panteon élén szerepel, egyes kánaáni és ugariti forrásokban az istenek atyjaként, teremtő istenként, vagy mindkettőként szerepelt.

Mivel az él szó egyszerre jelenti a főisten Él-t és az általános isten megnevezést, gyakran nem egyértelmű, hogy a főistent, vagy egy teljesen más természetfölötti entitást jelent. Például az ugariti szövegekben az ʾil mlk kifejezést „Él, a király” jelentéssel értelmezik, az ʾil hd-t pedig „Hadad isten” jelentéssel.

A szemita ʾlh gyök (arabul ʾilāh', arámiul ʾAlāh, ʾElāh, héberül ʾelōah) lehet ʾl egy kiegészítő h-val, és az ʾl lehet az ʾlh rövidített formája. Az ugariti nyelvben az „istenek” jelentésű többes számú alak ʾilhm, ami a héber elōhîm „hatalmak, hatalmasok” szónak felel meg. A héber szövegekben ezt a szót a bibliai kommentátorok egyes számú alakban „isten” jelentéssel értelmezik. Az elmélet szerint legalább négy különböző értelmezés – a Jahvista (J), Eloista (E), Deuteronomista (D) és a papság (P) forrásai – volt felelős azért, hogy a többistenhívő vallás mítoszait monoteista értelmezéssé alakították át. Ezeket a forrásokat különböző időpontokban sok szerző egységesítette. A szövegekben a monoteizmus és a politeizmus között felmerülő ellentmondások ezt az elméletet tükrözik.

Az ʾl szógyök már a keleti sémi, északnyugati sémi és déli sémi nyelvek legkorábbi rétegeiben megtalálható. Az ʾl szógyököt tartalmazó személynevek hasonló mintázattal találhatók meg mind az amorita, mind a szabái nyelvben.

Történelmi fejlődés

A leletek tanúsága szerint a kánaáni/föníciai és arámi Él-felfogás lényegében megegyezik az amorita istenképpel, amely a Kr. e. 18. században vált népszerűvé, de eredete a szargoni korszak előtti időszakra nyúlik vissza. Él státuszának bármilyen „változása” a rendelkezésre álló adatok véletlenszerűségével magyarázható. A nyugat-sémi kultúra törzsi szervezetei szintén befolyásolták Él ábrázolását, mint a szövetségek „szerződéses partnerét”, ahol a klán az istenség „rokonának” tekinthető.

Él kultusza központi szerepet kapott a vaskor izraelitáinak nemzetté válásában, de a tudósok eddig nem tudták meghatározni, hogy a lakosság mekkora része tisztelte az istent. Valószínűbb, hogy a különböző helyszíneken eltérő Él-kultuszok alakultak ki.

Francesca Stavrakopoulou azt állítja, hogy Jahve eredetileg egy, a harchoz és a viharokhoz köthető istenség volt, aki Él "beosztottjaként" működött, Francesca nyomon követi, hogy egy általa „panteoncsökkentésnek” nevezett folyamat során Jahve fokozatosan vette át Él státuszát és jellemzőit az izraeliták vallásában, ahelyett, hogy hirtelen monoteizmusra való áttéréssel azonnal felváltotta volna. A közel-keleti régészeti és szöveges párhuzamokra támaszkodva Stavrakopoulou azt állítja, hogy a bibliai Jahvét a korai szövegekben eredetileg teljesen antropomorf, szexualizált, testtel ábrázolták – lábakkal, végtagokkal, törzzsel, arccal és nemi szervekkel –, sőt, néha néha bikaszarvakkal, mielőtt a későbbi görög-platonista befolyás az istenséget anyagtalan és testetlen lénnyé alakította át. Továbbá kiemeli azokat a feliratokat, amelyek „Jahvére és Aserára” utalnak, jelezve egy korábbi isteni hitves létezését, aki hasonló volt Él feleségéhez. Ez az elem később eltűnt a proto-monoteista reformok során.

Proto-sínai, föníciai, arámi és hettita szövegek

A Gebel al-Arak kés, i. e. 3450 Lehetséges, hogy Él-t ábrázolja, két oroszlánnal.
A Gebel al-Arak kés, i. e. 3450 Lehetséges, hogy Él-t ábrázolja, két oroszlánnal.

Az egyiptomi isten Ptah a ḏū gitti „Gát ura” címet viseli egy Tel Lachish-i prizmán, amelynek másik oldalán II. Amenhotep (kb. i.e 1435 – 1420) neve szerepel. A ḏū gitti cím a Serābitṭ 353. szövegben is megtalálható. Frank Moore Cross, a harvard egyetem professzora rámutat, hogy Ptah-t gyakran az örökkévalóság urának (vagy közöttük az egyiknek) nevezik, és úgy véli, hogy valószínűleg Él és Ptah azonosítása vezetett ahhoz, hogy az ʿolam „örök” jelzőt ilyen korán és ilyen következetesen alkalmazták Él-re. Egy másik kapcsolat a mandeus angyal, Ptahil, akinek neve a Ptah és Il szavakat ötvözi. Nicolas Wyatt azonban megjegyzi, hogy az ugariti szövegekben Ptah-t úgy tűnik, hogy a mesterember istennel, Kothar-wa-Khasisszal azonosítják, nem pedig Él-lel.

Egy proto-sinai írással készült feliraton William Foxwell Albright, amerikai régész a ʾL Ḏ ʿLM feliratot fedezte fel, amelyet „Él, az örökkévalóság (istene)”-ként fordított le.

A Rafael vagy Rapha-El név, amely ugariti nyelven azt jelenti: „Isten meggyógyított”, körülbelül i. e. 1350-ben szerepel az egyik Amarna-levélben (EA333), amelyet Tell-el-Hesziben találtak, és Lachish uralkodója írta „A Nagy”-nak.

Egy Arslan Tash-ból származó, i. e. 7. századi föníciai feliratos amulett Él-re utalhat. A szöveget Franz Rosenthal, a Yale egyetem professzora a következőképpen fordította:

Örök kötelék jött létre számunkra.

Aššur hozta létre (ezt) számunkra,

és minden isteni lény,

és a szentek csoportjának többsége,

a menny és a föld örök kötelékén keresztül.

Cross azonban a következőképpen fordította a szöveget:

Az Örök ('Olam) szövetséget kötött velünk,

Asherah (egyezményt) kötött velünk.

És El összes fia,

és a szentek nagy tanácsa.

A menny és az ősi föld esküjével.

Egyes feliratokban megjelenik azʾĒl qōneʾarṣ (pun nyelven: l qn ʾrṣ, főniciai írással: 𐤀𐤋 𐤒𐤍 𐤀𐤓𐤑) név, amelynek jelentése „Él, a föld teremtője”, még egy későbbi, a 2. századból származó feliratban is, amely Leptis Magnában, Tripolitániában található. A hettita szövegekben a megnevezés egyetlen névvé alakul, Ilkunirsa alakban, ez az Ilkunirsa Asherdu (Istár) férjeként és 77 vagy 88 fiú apjaként jelenik meg.

Egy hurrita himnuszban Él-t (az Ugaritica V-ben jelent meg, RS 24.278 szöveg) il brt-nek és il dn-nek nevezik, aminek fordításai „a szövetség Él-je” és „Él, a bíró”.

Ugarit és Levante

Él aranyozott szobra (i.e 1400–1200 körül) Tel Megiddo lelőhelyéről. Az isten nevét az „Ila” szó rokonának tartják, és megjelenik összetett nevekben, mint például Gábriel, Mikhaél, Azraél, Israel, Ismáel, Sámuel és Rafael.

A kánaániak és az egész ókori Levante-régió számára ʼĒl vagy ʼIl volt a legfőbb isten, az emberiség és minden teremtmény atyja. Számos isten atyja is ő volt, legfontosabbak közülük Baál, Jam és Mót, akik mindegyike hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, mint a görög-római istenek, Zeusz, Poszeidón és Hádész.

Az ugariti agyagtáblák feljegyzései szerint Él Istár istennő férje. Az Ugaritban (a mai Ras Shamrā – arabul: رأس شمرا, Szíria) talált pantheoni lista négy isten nevével kezdődik: ʾil-ʾib (egy általános istennév, talán a nép isteni őse), El, Dagnu (azaz Dagon) és Ba'l Ṣapān (azaz Haddu vagy Hadad). Bár Ugaritban volt egy nagy templom Dágón, valamint egy másik Hadad tiszteletére, Élnek viszont nem.

Él-nek számos címe és formája volt: ṯr il-nek („Bika El” vagy „a bikaisten”) és ʾil milk-nek („El, a király”) nevezik. Ő bny bnwt („a teremtmények teremtője”), 'abū banī 'ili („az istenek atyja”) és ʾab ʾadm („az ember atyja”). Az „örök”, „teremtő” és „örök” vagy „ősi teremtő” megnevezések „Él jellegzetes megjelölései a kánaáni mítoszokban és liturgiákban”. Ő ḥātikuka („a te ősatyád”). Él az ősz szakállú ős, aki tele van bölcsességgel, malku („király”), ʾab šnm („az évek atyja”), ʾEl gibbōr („Él, a harcos”). Lṭpn ʾil d pʾid („a kegyes, a jóságos isten”) és lṭpn wqdš („a kegyes és szent”) néven is ismerik.

Él (a Menny Atyja/Szaturnusz) és legfontosabb fia, Hadad (a Föld Atyja/Jupiter) mindketten bikaszarvú fejdíszt viselnek, mivel ez a szent állatuk.

A Shachar és Shalim című ugariti szöveg elmeséli, ahogyan (talán a mindenség kezdete idején) El a tenger partjára érkezett, és meglátott két nőt, akik fel-le ugráltak. Él megkívánta a két nőt, magával vitte őket, egy bottal megölt egy madarat, és megsütötte a tűzön. Megkérte a nőket, hogy szóljanak, ha a madár teljesen megsült, és akkor vagy férjként, vagy apaként szólítsák, mert attól kezdve úgy fog viselkedni velük, ahogyan hívják. Ők férjként üdvözölték. Ezután lefeküdt velük, és ők megszülték Shachart („Hajnal”) és Shalimot („Alkonyat”). El ismét lefeküdt feleségeivel, és azok megszülték „a kegyes isteneket”, „a tenger hasítóit”, „a tenger gyermekeit”. E feleségek nevei nem szerepelnek kifejezetten, de a beszámoló elején néhány zavaros szövegrész említi Athirat istennőt, aki egyébként El főfelesége, és Raḥmayyu („a méhből származó”) istennőt.

Az ugariti Ba'al-ciklusban Él-t úgy mutatják be, hogy az istenek gyűlést tartanak a Lel-hegyen (Lel valószínűleg „éjszakát” jelent), és Él a két mélység forrásánál lévő két folyó szökőkútján (vagy a kútban) lakik. A szöveg egyes értelmezései szerint sátorban lakik, ami megmagyarázhatja, miért nem volt temploma Ugaritban. Ami a folyókat és a két mélység forrását illeti, ezek utalhatnak valódi patakokra, a sós vizű óceán mitológiai forrásaira és a föld alatti édesvíz-forrásokra, vagy a mennyek feletti vizekre és a föld alatti vizekre. Néhány kilométerre attól a mocsártól, ahonnan a Litáni (Leontész) és az Asi (a felső Orontész) folyik, Baalbek azonos lehet a Manbaa al-nahrayn-nal („A két folyó forrása”), Él lakhelyével az 1920-as években felfedezett ugariti Baál-ciklusban és egy különálló kígyóvarázslatban is szerepel.

A „Ba'al palotája” című epizódban Ba'al Hadad isten meghívja „Athirat hetven fiát” egy lakomára az új palotájába. Feltehetően ezek a fiúk Él és Athirat gyermekei; a következő szakaszokban úgy tűnik, hogy ők az istenek (ʾilm), vagy legalábbis nagy részük eljött. Az ugariti szövegekben egyedileg megnevezett El fiai Jamm („Tenger”), Mót („Halál”) és Ashtar, aki valószínűleg Él fiai többségének vezetője. Ba'al Hadadot néhány alkalommal Él fiának nevezik, nem pedig Dágón fiának, ahogyan általában, valószínűleg azért, mert Él az összes isteni nemzetség atyja.

A töredékes R.S. 24.258 szöveg egy Marzēaḥ-bankettet ír le, amelyre Él meghívja a többi istent, majd megszégyeníti saját magát azzal, hogy kirívóan berúg és elájul, miután szembeszáll az egyébként ismeretlen Hubbay-jal, „a szarvas és farkas”. A szöveg egy másnaposság elleni varázsigével zárul.

El jellemzése az ugariti szövegekben nem mindig kedvező. Hatalmát senki sem kérdőjelezi meg, de néha fenyegetéssel érvényesíti, vagy nyíltan kigúnyolják. „Komikus és szánalmas” egyaránt, „tehetetlen szerepben”. De ez félreértelmezés is lehet, mivel Él kapcsolatban állt más istenségekkel. Bármilyen „különbség” is volt közöttük, az a funkciójukra vonatkozott. Például El és Baal mindketten isteni királyok voltak, de Él volt a vezető, míg Baál a mindenség fenntartója.

A zsidó vallásban

A leviatán pusztulása (Gustave Doré festménye, 1865).
A leviatán pusztulása (Gustave Doré festménye, 1865).

A Britannica alapján héber Bibliában (Ószövetségben) Él-t általában Jahve szinonimájaként, ritkábban pedig az „istenség” általános kifejezéseként használják.

Az egyik tudományos álláspont az, hogy Jahve Él-lel való azonosítása egy későbbi értelmezés. Korábban Jahvét úgy gondolták, mint egy istent a sok közül. Bár a héber Biblia teológiai értelmezései az Él-t Jahve alternatív nevének tekinti. Ez ellentétben áll az elohista és papi hagyományokkal, amelyekben Él-t Jahvénál korábbi istenségnek tekintik.

Mark S. Smith ószövetségi tudós azzal érvelt, hogy Jahve és Él eredetileg különálló istenek voltak, de már nagyon korán szinonimáknak tekintették őket.

Szinte biztosnak tűnik, hogy a zsidók Istene fokozatosan fejlődött ki a kánaáni Él-ből, aki minden valószínűség szerint „Ábrahám Istene” volt.

A héber אֵל szó a standard héber átírásban Él-ként szerepel; a tibériai héberben az átírás ʾĒl. Az Él egy általános istenre utaló szó, amely bármely természetfeletti lényre használható, beleértve Hadadot, Molochot vagy Jahvét.

A Tanakhban az Elohim (ʾelōhîm) egy istenre vagy az egyetlen és legfőbb Istenre (vagy istenekre, mivel az im utótag többes számúvá teszi) utaló szó. Az ʾEl forma is megjelenik, főleg költői szakaszokban és a dokumentum-elmélet papi forrásának tulajdonított patriarchális elbeszélésekben. A maszorétikus szövegben 217 alkalommal fordul elő: 73 alkalommal a Zsoltárokban és 55 alkalommal a Jób könyvében, egyébként főleg költői szakaszokban vagy emelkedett prózában írt szakaszokban. Esetenként határozott névelővel is megjelenik, mint hā'Ēl (הָאֵל, „az Él”), például a Deuteronomium 10:17-ben, a 2 Sámuel 22:31-ben és a 2 Sámuel 22:48-ban.

A Tanakh teológiai álláspontja után az ʼĒl és az Ĕlōhîm nevek, egyes számban Istent jelentik és Jahvére utalnak, míg a többes számban más meg nem határozott égi lényekre, például angyalokra utal.

A tóra szerint

Az egyik tudományos álláspont szerint Jahve és Él azonosítása egy későbbi értelmezés. Korábban Jahve az Él-től elkülönülő, sok isten egyike volt. A Tóra teológiai értelmezései Él-t Jahve alternatív nevének tekintik. Ez ellentétben áll az elohisták és papok forrásaival, amelyek Él-t Jahve-nál korábbi istenségnek tekintik. Mark Smith azzal érvel, hogy Jahve és Él eredetileg különállóak voltak, de már nagyon korán szinonimának tekintették őket. A Jahve név a Mózes első könyve 2:4-ben szerepel, míg a Mózes első könyve 4:26 szerint abban az időben az izraeliták elkezdték „hívni az Úr nevét”. Az El Saddáj (bibliai héber: אֵל שַׁדַּי) isteni név, amely utalhat Istenre mint a „sztyeppek istenére”, szintén származhat a felső-mezopotámiai bevándorlók (azaz az amoriták) kulturális hiedelméből, akik az izraeliták ősei lehettek.

A Septuagintában és a Holt-tengeri tekercsekben megőrzött Deuteronomium 32-ben Jahvét Él fiaként írják le:

Amikor a Magasságos a nemzeteknek otthont adott,

és megosztotta az emberiséget,

a népek határait

Izrael számához viszonyítva határozták meg.

Mert az ÖRÖKKÉVALÓ része ez a nép,

Jákób Istene maga jelölte ki.

A bibliai kutatók feltárják, hogy a Deuteronomium 32. fejezetének ezek a versei etiológiai magyarázatot adnak a nemzetek eredetére és felosztására. A magas hegyek istene és a panteon feje, Elyon (אֶלְיוֹן, „Legfőbb”) a nemzeteket gyermekeinek száma szerint osztja fel, mindegyikük egy népcsoportot kap, amelynek élére áll. Jahve, Elion egyik fia, kizárólag Izráelt kapja örökségül.

A Genesis 14:18–20-ban Ábrahám elfogadta Él áldását, amikor Melchizedek, Szálem királya, El Elion (אֶל אֶלְיוֹן, „Él [a] Legfőbb”) főpapja megáldotta őt.

Az Oxfordi "a világ mitológiáinak összehasonlítása" szerint

"Szinte biztosnak tűnik, hogy a zsidók Istene fokozatosan fejlődött ki a kánaáni Él kultuszából, aki minden valószínűség szerint „Ábrahám Istene” volt... Ha Él volt Ábrahám Istene – Elohim, Jahve prototípusa –, akkor Ashera volt a felesége. Ezt régészeti leletek is megerősÍtik, mielőtt az i.e 7. században a kialakulóban lévő judaizmus keretében a két isten ténylegesen „szétvált”.

Bizonyos esetekben, például a 29. zsoltárban Jahvét viharistenként ábrázolják, ami Él-re nem igaz. Jahve az, akiről megjövendölték, hogy egy napon megküzd a Leviatán kígyóval, és megöli a tengeri sárkányt, ahogyan az Ézsaiás 27:1-ben le van írva. A kígyó megölését az ugariti szövegek néha Ba'al-Hadadnak, máskor Anatnak tulajdonítják, de Él-nek nem.

Az ilyen mitológiai motívumokat sokféleképpen értelmezik:

  • egy olyan korszak késői maradványai, amikor Jahve teológiai helyzete hasonló volt Hadadéhoz Ugaritban;
  • késői henoteista és monoteista alkalmazás, amelyek Jahve-ra ruházták azokat a cselekedeteket, amelyeket eredetileg Hadad tett;
  • egyszerűen csak ugyanazon motívumok alkalmazása különböző istenekre.

Hasonlóképpen, nem világos, hogy El Saddáj ('hatalmas, mindenható'), El Olam (אֵל עוֹלָם, Ēl 'Ôlām, „Örök El”), El Elion stb. eredetileg különálló istenségek voltak-e. Albrecht Alt, német teológus 1929-ben a Der Gott der Väter című művében mutatta be elméletét ezeknek az isteneknek az eredeti különbségeiről.

Frank Moore Cross álláspontja szerint a patriarchák kora óta ezeket a különböző neveket általában ugyanazon egyetlen nagy istenre, Él-re használták. Az biztos, hogy az Él forma minden korszakban megjelenik az izraeli nevekben, beleértve a Yisrā'ēl (יִשְׂרָאֵל, „[aki] küzd [Él-lel]”) nevet is. A Tanakh néha egyértelműen összekapcsolja Él-t Jahvéval (pl. 4Móz 23:8), de egyes tudósok úgy vélik, hogy ez egy kísérlet arra, hogy Él-t harcos istenként ábrázolják ahogy az izraeli társadalom növekedett és nemzetállammá fejlődött.

Sanchuniathon

Bibloszi Filón (kb. 64–141) görög író volt, akinek köszönhetően fennmaradt Sanchuniathon műve az Euszebiusz című idézetében, amely a föníciai mitológia legfontosabb fennmaradt nyomait tartalmazhatja. Él (Elusz formában vagy görög megfelelője, Kronosz nevén) nem a teremtő vagy az első isten, Él inkább az Ég (Uranosz) és a Föld (Gaia) fia. Az Ég és a Föld maguk is a „Legfőbb” Elión gyermekei. Él a Bethel nevű isten, Dágón és egy ismeretlen isten testvére, akit a görögök Atlaszhoz és Aphrodité/Astarté, Rea (feltehetően Asera) és Dióné (Ba'alat Gebal megfelelője) istennőkhöz hasonlítanak. Él Perszephoné és Athéné (feltehetően Anat istennő) apja.

Az ég és a föld haraggal elszakadtak egymástól, de az ég ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is ráerőltesse magát a földre, és megpróbálja elpusztítani az ilyen kapcsolatokból született gyermekeket. Végül lánya, Athéné és Hermész Triszmegisztosz (talán Thot) tanácsára Él sikeresen megtámadja apját, az eget, sarlóval és vaslándzsával. Ő és katonai szövetségesei, az Eloimok megszerzik az ég királyságát.

Egy későbbi részben kiderül, hogy Él kasztrálta az apját. Az Ég egyik ágyasa (akit Él testvérének, Dágónnak ajándékoztak) már várandós volt. Az egyesülésből született fiú, akit Demarsznak, Adodusznak vagy Zeusznak hívnak, nyilvánvalóan Hadad, az ugariti szövegekben Ba'ál, aki most nagyapja, az Ég szövetségese lesz, és háborút indít Él ellen.

Élnek három felesége van, akik ugyanakkor a nővérei vagy féltestvérei is: Aphrodité/Astarté ('Ashtart), Rea (feltehetően Ashera) és Dióné (akit Sanchuniathon Ba'alat Gebal-lal, Biblosz védőistennőjével azonosít, egy városéval, amelyet Sanchuniathon szerint Él alapított).

Él elsősorban harcosként van ábrázolva; az ugariti forrásokban Baal a harcos, Él pedig békés, lehetséges, hogy Sanchuniathon egy korábbi hagyományt ábrázol, amely Kánaán déli régióiban jobban megmaradt.

Kaiszareiai Euszebiosz, akinek köszönhetően Sanchuniathon műve fennmaradt, nem volt érdekelt abban, hogy a művet teljes egészében vagy kronológiai sorrendben mutassa be. De azt tudjuk, hogy Él megölte saját fiát, Sadiduszt (néhány kommentátor szerint ez a név a bibliai Él egyik jelzőjének, a Saddájnak a torzítása lehet), és egyik lányát is lefejezte. Később, talán ismét Sadidusz halálára utalva, a szövegben ez áll:

"Amikor azonban pestis és halál tör ki, Kronosz feláldozza egyetlen fiát apjának, az égnek, és körülmetéli magát, arra kényszerítve szövetségeseit, hogy ugyanezt tegyék."

Az áldozat részletesebb leírása később következik:

"A régi időkben szokás volt, hogy nagy veszély esetén egy város vagy nép uralkodói, a közös pusztulás elkerülése érdekében, legkedvesebb gyermeküket feláldozták a bosszúálló démonoknak; misztikus szertartások keretében. Kronosz, akit a föníciaiak Elusznak neveztek, az ország királya volt, és halála után a Szaturnusz csillagként istenítették. Anobret nimfától egyetlen fiúgyermeke született, akit Iedudnak neveztek el, mivel a föníciaiak még mindig így hívják az egyetlen fiúgyermeket. Amikor a háború nagyon nagy veszélyekkel fenyegette az országot, a király szép ruhába öltöztette fiát, oltárt készített, és feláldozta őt."

A beszámoló azt is elmeséli, hogy mit tett Thot:

"Kronosz számára a királyság jelképeként négy szemet tervezett elöl és hátul ... de kettő közülük csukva volt. A vállára négy szárnyat készített, kettőt repüléshez, kitárva kettőt pedig összehajtva. A szimbólum azt jelentette, hogy Kronosz alvás közben látott, ébren pedig aludt; a szárnyak esetében pedig azt, hogy pihenés közben repült, repülés közben pedig pihent. De a többi istennek két-két szárnyat adott a vállára, ami azt jelentette, hogy Kronoszt kísérték. Kronosznak pedig két szárnyat adott a fejére, az egyiket a mindent irányító elme, a másikat az érzékelés szimbólumaként."

Ez az a forma, amelyben El/Kronosz megjelenik a Bibloszból származó érméken IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175 – Kr. e. 164) uralkodása idején: négy kiterjesztett szárny és két összecsukott szárny, egy botra támaszkodva. Az ilyen képek Augustus után is megjelentek az érméken.

Poszeidón

Egy Palmürából származó 1. századi kétnyelvű felirat a Föld Teremtőjét a görög istennel, Poszeidónnal azonosítja. A Kr. e. 8. században, a Taurus-hegységben található Karatepe kétnyelvű feliratán szerepel Él neve, mint a Föld teremtője. A luvi hieroglifákkal írt másik szöveg da-a-ś-ként olvasható, ez pedig a babiloni vízisten, Ea, a föld alatti vízek urának luvi nyelvű formája. Ez a felirat Él-t a helyi panteon második helyén sorolja fel, Ba'al Shamîm után, és az örök nap istene előtt.

Poszeidónról ismert, hogy Bejrútban is tisztelték, képe megjelenik a város érméin. Bejrúti Poszeidón kultusza Déloszon is jelen volt, ahol a kereskedők, hajóskapitányok és raktárosok társulata működött, Berytus Poseidoniastae néven, i. e. 110-ben vagy 109-ben alapították. A Szent-tó északnyugati dombján található székhelyük területén négy kápolnájából hármat Poszeidónnak, Tükhének (nevének jelentése szerencse, ő volt a város védőistennője, akit Astartével azonosítottak), és Esmunnak szenteltek.

Déloszon működött a tiriaiak társulása is, bár ők inkább Héraklész-Melkart kultuszát gyakorolták, minden évben választottak egy tagot, aki koronát viselt, amikor Poszeidónnak áldozatot mutattak be. Egy Philostratus nevű bankár két oltárt adományozott, egyet a Palesztinai Aphrodité Urania-nak („Asztarté”) és egyet az Askelóni Poszeidónnak.

Bár Sanchuniathon megkülönbözteti Poszeidónt az általa ismert Élusz/Kronosztól, lehet, hogy ez Él egy bizonyos aspektusának elválasztása egy euhemerisztikus beszámolóban. Él Poszeidónnal való azonosítása Kronosz helyett talán jobban illett a hellenisztikus vallási gyakorlatba, ha ez a föníciai Poszeidón valóban az az istenség, aki az ugariti szövegekben a két mélység forrásánál lakozik. A biztos megállapításhoz további információkra van szükség.

Jegyzetek

  1. ↑ Frank Moore Cross: canaanite Myth and Hebrew Epic (1997), Harvard egyetem.
  2. 1 2 3 4 5 "El | Hebrew God, Creator, Supreme Being | Britannica". www.britannica.com (angol nyelven). Hozzáférés: 2025. március 23.
  3. ↑ Matthews 2004
  4. ↑ Gelb 1961
  5. ↑ Pollock, Susan (1999). Ancient Mesopotamia: The Eden that Never Was. Case Studies in Early Societies. Cambridge egyetem.
  6. ↑ Leonid Kogan (2015), Genealogical Classification of Semitic: The Lexical Isoglosses. Berlin: De Gruyter. 147 oldal.
  7. ↑ Mark Stratton John Matthew Smith: the Origins of Biblical Monotheism: Israel's Polytheistic background and the Ugaritic texts. Oxford egyetem, 2001.
  8. ↑ David Leeming (2005). The Oxford Companion to World Mythology, New York.
  9. ↑ Rahmouni, Aicha (2007). Divine epithets in the Ugaritic alphabetic texts. Translated by Ford, J. N. Leiden, Netherlands; Boston, Massachusetts: Brill.
  10. ↑ Catherine Keller (2009). Creation and Humanity: The Sources of Christian Theology.
  11. ↑ John Van Seters: the Pentateuch: A Social-Science Commentary (2015), New York: Bloomsbury T&T Clark. 13 oldal.
  12. ↑ Beeston, A. F. L. (1982). Sabaic dictionary: English, French, Arabic. Louvain-la-Neuve: Editions Peeters. p. 5. ˀL I n. ˀl, ˀl-m R 3945/1 &c (ḏ—ws²ymm), ˀlh, d. ˀly, p. ˀlˀlt; f. ˀlt Gl 1658/5, YM 386/4, ˀlht YM 386/2, ?p.? ˀlht J2867/8 god/goddess, divinity | dieu/déesse, divinité."
  13. ↑ Lewis, Theodore J. (2020). The Origin and Character of God: Ancient Israelite Religion through the Lens of Divinity, Oxfordi egyetem, 73 - 118 oldal.
  14. ↑ Rowan Williams (2021). "When God was an alpha male", new Statesman.
  15. ↑ Smith, H. (1956). "The Relationship of the Semitic and Egyptian Verbal Systems. By T. W. Thacker. pp. xxvi 341. Geoffrey Cumberlege. Oxford, 1954. 42s". Journal of the Royal Asiatic Society. 88 (1–2): 102–103.
  16. ↑ Nicolas Wyatt (2002). Religious Texts from Ugarit.
  17. ↑ William Foxwell Albright (1966) The Proto-Sinaitic Inscriptions and their Decipherment, 24 oldal.
  18. ↑ Robert William Rogers, ed., Cuneiform Parallels to the Old Testament (New York: Eaton & Mains, & Cincinnati, Ohio: Jennings & Graham, 1912), 268–278 oldal.
  19. ↑ Franz Rosenthal (1969). "The Amulet from Arslan Tash". In Pritchard, James (ed.). Trans. in: Ancient Near Eastern Texts (3rd ed.). Princeton, New Jersey.
  20. ↑ Donner, Herbert; Röllig, Wolfgang (1962–1964). Kanaanäische und aramäische Inschriften (in German). Wiesbaden, Germany: Harrassowitz.
  21. ↑ Binger, Tilde (1997). Asherah: Goddesses in Ugarit, Israel and the Old Testament.
  22. ↑ Frank Moore Cross (1962). "Yahweh and the God of the Patriarchs". The Harvard Theological Review. 55 (4): 225–259.
  23. ↑ Umberto Cassuto: The Goddess Anath: Canaanite Epics on the Patriarchal Age. Bialik Institute, 1951, 42–44 oldal (héberül).
  24. ↑ André Caquot, Maurice Sznycer (1980). Ugaritic Religion. Leiden, Hollandia. 12 oldal.
  25. ↑ Karel van der Toorn, Pieter Willem van der Horst, Bob Becking (1999). Dictionary of Deities and Demons in the Bible. Leiden, Hollandia.
  26. ↑ Schwabe, Calvin W. (1978). Cattle, Priests, and Progress in mMdicine, 19 oldal. Minneapolis, Minnesota.
  27. ↑ Avner Falk (1996). A Psychoanalytic History of the Jews. Cranbury, New Jersey.
  28. ↑ KTU 1.2 III AB B.
  29. ↑ KTU 1.2 III AB C.
  30. ↑ KTU 1.4 IV 21.
  31. ↑ KTU 1.100.3.
  32. ↑ Richard Steiner (2009). "On the Rise and Fall of Canaanite Religion at Baalbek: A Tale of Five Toponyms". Journal of Biblical Literature. 128 (3): 507–525.
  33. ↑ "El's Divine Feast", inamidst.com. Sean B. Palmer. 2012.
  34. ↑ John McLaughlin (2001). The marzēaḥ in the Prophetic Literature: References & Allusions in Light of the Extra-Biblical Evidence. 24-26 oldal.
  35. ↑ Baruch Margalit (1989). The Ugaritic poem of Aqht: text; translation; commentary. Berlin, Németország: de Gruyter.
  36. ↑ Hendel, R. S. (1992). Genesis, Book of. In D. N. Freedman (Ed.), The Anchor Yale Bible Dictionary (Vol. 2, p. 938). New York: Doubleday.
  37. ↑ Smith 2002
  38. ↑ The Oxford Companion to World Mythology
  39. ↑ Leeming 2005
  40. ↑ Sámuel második könyve 22:31 és 22:48 (2 Samuel 22:31, 22:48).
  41. ↑ Deuteronomy 10:17.
  42. ↑ Reinhard Gregor Kratz, Hermann Spieckermann: Götterbilder, Gottesbilder, Weltbilder: Griechenland und Rom, Judentum, Christentum und Islam. Mohr Siebeck, 2006, ISBN 978-3-16-148807-8 (németül)
  43. ↑ Hendel, R. S. (1992). Genesis, Book of. In D. N. Freedman (ed.), The Anchor Yale Bible Dictionary (Vol. 2, p. 938). New York: Doubleday.
  44. ↑ Genesis 4:26.
  45. ↑ James Anderson (2015). Monotheism and Yahweh's Appropriation of Baal. Bloomsbury, 77 oldal.
  46. ↑ Margaret Barker (2012). The Mother of the Lord: Volume 1: The Lady in the Temple. A&C Black. 124 oldal.
  47. ↑ Grabbe, Lester L. (2020). Balentine, Samuel E. The Oxford Handbook of Ritual and Worship in the Hebrew Bible. Oxford egyetem, 100 oldal.
  48. ↑ John Day (2010). Yahweh and the Gods and Goddesses of Canaan. Bloomsbury, 25 oldal.
  49. ↑ Shawn Flynn (2019). A Story of YHWH: Cultural Translation and Subversive Reception in Israelite History. Taylor & Francis. 81 oldal.
  50. ↑ Deuteronomy 32:8–9.
  51. ↑ Thom Stark (2011). The Human Faces of God: What Scripture Reveals when it Gets God Wrong (and why Inerrancy Tries to Hide It). Wipf and Stock Publishers. 73 oldal.
  52. ↑ Genesis 14:18–20.
  53. ↑ Michael Coogan (2009). A Brief Introduction to the Old Testament. New York: Oxfordi egyetem, 74 oldal.
  54. ↑ David Leeming (2005). The Oxford Companion to World Mythology. New York: Oxford egyetem, 118 oldal.
  55. ↑ Királyok könyve (2 Kings 23:15).
  56. ↑ Psalms 29.
  57. ↑ McBee Roberts, Jimmy Jack (2002). The Bible and the Ancient Near East: Collected essays.
  58. ↑ Chad Brand; Eric Mitchell; et al. (2015). "Dan". Holman Illustrated Bible Dictionary. B&H. 384 oldal.
  59. ↑ (Isaiah 27:1).
  60. ↑ The Conflict Myth and the Biblical Tradition. Oxfordi egyetem, 130 oldal.
  61. ↑ Mark Smith, Wayne Pitard (2008). "El's Relationship to Baal's Enemies". The Ugaritic Baal Cycle: Introduction with Text, Translation and Commentary of KTU/CAT 1.3–1.4. Vol. II. Brill. 52–53 oldal.
  62. ↑ Saddáj – Magyar Katolikus Lexikon.
  63. ↑ Albrecht Alt (1929). Der Gott der Väter; ein Beitrag zur Vorgeschichte der israelitischen Religion. Stuttgart: Kohlhammer Verlag.
  64. ↑ Numbers 23:8.
  65. ↑ Miller, Patrick D. (1967). "El the Warrior". The Harvard Theological Review. 60 (4): 411–431.
  66. ↑ Green, Alberto Ravinell Whitney (2003). The Storm-god in the Ancient Near East. Eisenbrauns.
  67. ↑ Scott Jones (2009). "Rumors of Wisdom: Job 28 as Poetry". BZAW. 398. Berlin: Walter de Gruyter: 84.

Források