Az oszmán uralom
A 19. században Bukinjében a Kulović bégek birtoka volt. Itt egy klasszikus bégbirtok volt, amely számos lakó- és melléképületből állt. Három épület alkotott egy együttest: a „Konak” (vendégház), a „Kula” (lakótorony, amelyet a személyzet szállásaként használtak) és a főépület, a „Kuća” (családi ház). A Kulović-birtokon antik szőnyeggyűjteményt is őriztek. A birtok területe a völgy irányába, a Husinóba vezető út mentén húzódott. A legtöbb boszniai bégbirtokhoz hasonlóan ezt is magas nyárfák vették körül, amelyeket még a 19. században ültettek.
1878-ban ezen a területen zajlott a tuzlai csata. Amikor az osztrák-magyar csapatok először értek Tuzla határába, július végén, egy csütörtöki napon Bukinjén vertek tábort.
Az osztrák-magyar uralom
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket. Ebben az időszakban történt a Tuzlát Dobojjal összekötő főút építése, mely nagyban elősegítette a település fejlődését. A szénbányászat fejlődése is egyre jobban hozzákötötte Tuzlához a települést.
Bukinjében egy település és egy bánya is működött. A tuzlai régió – Banovićitól a Majevicáig terjedő, a krekai bányát is magában foglaló – szénbányáihoz képest a bukinjei bánya közepes méretűnek és jelentőségűnek számított. A bányásztelepülés lankás domboldalakon terült el, míg az alacsonyabban fekvő sík területen a Tuzla–Doboj vasútvonal egyik állomása helyezkedett el.
A jugoszláv időszak
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Az első világháború közvetlen lezárulását követően meredeken megnőtt a szén iránti kereslet. Nem sokkal a háború után új bányát nyitottak Bukinjében. A háború után a terület a Királyságon belül Sead Kulović tulajdonában állt. A Kulović család tagjai főként nyáron, alkalomszerűen látogattak Bukinjéba, életvitelüket tekintve pedig többnyire a malinei birtokon éltek. A bukinjei birtok gyakori találkozóhelyül szolgált különféle kirándulócsoportok és látogatók számára, amennyiben Kulović bég ehhez hozzájárult. A két világháború közötti időszakban fiatalok, valamint a Kulović elnöklete alatt álló, horvátbarát érzelmű muszlim egyesület, a Narodna Uzdanica is szervezett ide kirándulásokat.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között.
A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. 1943. október 2-án a partizánok felszabadították Tuzlát, amely a térség legnagyobb városa volt, és a náci megszállás alatt álló Európa első felszabadított nagyvárosai közé tartozott. Ez a fordulat a környező falvakra is kedvezően hatott: erősödtek a helyi támogató hálózatok, miközben a közvetlen megszállás nyomása mérséklődött.
A második világháború kezdetén egy horvát csoport a párt utasítására behatolt a bukinjei usztasa táborba, majd az ozreni partizánterületre húzódott vissza. A háború során a település katonai műveletek színhelye volt; a tengelyhatalmaknak erődített állásuk volt Bukinjéban (a Fischer-harccsoport). Bukinjéban harcok zajlottak; a partizánok oldalán a 6. kelet-boszniai dandár harcolt. 1943. október 10-én megalakult a 18. horvát kelet-boszniai dandár, amelyhez bányászok is csatlakoztak – főként horvátok Bukinjéból, Krekából, Moluhából, valamint a Spreča-völgy és a Majevica-hegység más falvaiból. A partizánok uralma véres nyomokat hagyott maga után: számos, a harcra alkalmatlan személyt öltek meg, köztük Mika Vilušić bukinjei községi elöljárót, Hasan Hadžić bukinjei muallimot és másokat. A Tuzla feletti első partizánuralom vége felé a németek egy ellentámadás során elérték Bukinjét, és a Kulović családot egészen Dobojig hurcolták el.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően Bukinje a szocialista Jugoszlávia része lett. 1946 kora nyarán az ifjúsági munkabrigádok központja Brčkóból Bukinjéba költözött. Az 1960-as években az „Új Tuzla” (Nova Tuzla) tervezésével megbízott, túlbuzgó építőmérnökök minden valós indok nélkül kivágatták Bukinje nyárfáit. A háború utáni Bukinje három, korábban különálló helység – Rudarska Kolonija Bukinje, Željeznička Stanica Bukinje és Rudnik Bukinje – egyesítésével új településként jött létre. 1962-ben a területet Šićki Brod település beolvasztásával bővítették.
A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt volt. Maga a település nem esett frontvonalba és nem zajlottak benne nagy ütközetek. Ennek ellenére 1992–1993 körül sok család Tuzla felé menekült és sok helyi lakos vett részt Tuzla védelmében. A környéken időnként tüzérségi támadások és katonai mozgások zajlottak, de a település nem került szerb megszállás alá. A frontvonal inkább a Tuzlától keletre és északkeletre fekvő területeken húzódott. A falu lakói közül sokan szolgáltak az ARBiH soraiban. Mivel Tuzla a háború nagy részében a boszniai kormány ellenőrzése alatt maradt, a térség menedéket nyújtott sok kelet-boszniai menekültnek. Különösen 1995 júliusában, a Srebrenicai népirtás túlélői közül tízezrek érkeztek Tuzla környékére.
Bosznia-Hercegovina
é. sz. 44° 31′ 37″, k. h. 18° 36′ 33″44.526900°N 18.609200°EKoordináták: é. sz. 44° 31′ 37″, k. h. 18° 36′ 33″44.526900°N 18.609200°E
