Története
Középkor
A kora középkorban szlávok telepedtek le a vidéken. A régészeti leletek ebből a korból ritkák, de elegendőek ahhoz, hogy a térség őskor óta lakott legyen. A házak az erdőktől megtisztított dombokon, lejtőkön és völgyoldalakon épültek, és meglehetősen messze voltak egymástól. Nyilvánvaló, hogy a mai lakosok ősei erdőket irtottak letelepedés céljából, azaz falvakat építettek tisztásokra. A magyarok 9. századi, Pannon-medencébe irányuló vándorlása szintén érintette ezt a térséget. Bár egyes feltételezések ezt valószínűsítik, nem teljesen bizonyított, hogy a korai középkorban Breška plébániája, melyhez Dokanj is hozzá tartozott, a sói (Soli) plébániához tartozott volna. Az oszmán előtti középkor óta a közúti infrastruktúra gerincét a történelmi Soli - Dokanj - Spomenik - Drijenča - Šibošnica - Čelić karavánút jelentette. A középkori Boszniában a szőlőtermesztés és a szőlőültetvények voltak a legelterjedtebbek ezeken a régiókon. A sói plébániát II. András magyar király döntése alapján 1225-ben elvették az anyaországtól, és Ugrin kalocsai érsek igazgatása alá rendelték. IV. Béla magyar király adományából Ponsa boszniai püspököt tizedjoggal illette meg Ozorában, Sóban, Donji Krajiban és más plébániákon. A magyarok a Szreberniki bánság részeként 1464 és 1512 között uralták a Majevica területét. A 13. század végétől ferencesek működnek ezeken a régiókban. Dokanjban a középkor egyetlen emlékeként egy stećakos nekropolisz található. A nekropoliszban 23, nyugat-keleti tájolású, szarkofág, láda és sztélé alakú stećak található. Néhányukon kereszt, félhold, alma és kéz formájú díszítések láthatók.
Az oszmán uralom
Az oszmánok 1463-ban foglalták el Boszniát, de már 1464-ben I. Mátyás magyar király ellentámadással felszabadította Bosznia ezen részét, és megalapozta a magyar uralmat ezen a vidéken. Itt alapította meg a Szreberniki bánságot, amely 1512-ig fennmaradt, amikor megkezdődött a több évszázadig tartó oszmán közigazgatás, és ezzel együtt a katolikusok kivándorlása. Ez a kivándorlás 1512-től folyamatosan a 17. század végéig tartott, amikor drasztikusan megnőtt. A ferencesek fellépésének köszönhetően azonban, mely nagy mértékben hozzájárult a breškai plébánia szellemi és kulturális életéhez, a kivándorlás mérséklődött. Az oszmán hódítók érkezésével a breškai plébánia stratégiai fontosságúvá vált, mivel a sói vidék összeköttetését jelentette Kelet-Horvátországgal (Szlavóniával), valamint kijáratot biztosított a Száva folyóhoz. Az oszmán időkben a szőlőtermesztést felszámolták. A terület a Zvornik szandzsákhoz, a Tuzla kadilukhoz és a Gornjo Tuzla-i náhijéhez tartozott.
A 17. században a falu a dragunjai plébániához tartozott. A plébánia a katolikus horvátok tömeges boszniai kivándorlása miatt szűnt meg az 1683–1699-es háború alatt. A 18. században a terület a tuzlai plébánia fennhatósága alá tartozott. A szomszédos Breške 1823-ban vagy 1824-ben önálló káplánsággá vált és Dokanj is ide tartozott. A plébánia székhelye először Lipnicán volt, majd Breškébe helyezték át, és a következő évtől, 1839-től Breškét hivatalosan is plébániává nyilvánították. A Mária Mennybemenetelének szentelt fa plébániatemplomot 1854-ben építették fel Breškén. Dokanjban az oszmán korból származó építészeti és kulturális emlékek ritkák a középkori keresztény helyszínekhez képest, ami inkább a falu periférikus szerepét tükrözi, azonban a katolikus infrastruktúra, beleértve a kápolnákat és a nekropoliszokat, fennmaradása a területen az oszmán toleranciapolitika keretében a nem muszlimokkal való párbeszédről és együttélésről tanúskodik. A 19. század elejére Dokanj Breškén belül önálló településként stabilizálódott, az 1854-es ferences adatok szerint 27 házat és 241 lakost jegyeztek fel a breškei egyházközség részeként (összesen 2439 lakos és 367 ház), támogatva a mezőgazdasági és állattenyésztési gazdaságokat a járási (náhije) szintű közigazgatás közepette.
Az osztrák–magyar uralom
A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Dolnja Tuzlai járáshoz tartozó Dokanj községnek 32 háztartása, 323 római katolikus és 8 muszlim lakosa volt. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Dokanj községhez tartozó településen 61 háztartást és 537 római katolikus lakost találtak. Az 1878 és 1918 közötti osztrák–magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.
A jugoszláv időszak
A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között.
A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. 1943. október 2-án a partizánok felszabadították Tuzlát, amely a térség legnagyobb városa volt, és a náci megszállás alatt álló Európa első felszabadított nagyvárosai közé tartozott. Ez a fordulat a környező falvakra is kedvezően hatott: erősödtek a helyi támogató hálózatok, miközben a közvetlen megszállás nyomása mérséklődött.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A második világháborút követő jugoszláv szocialista korszakban a falu és környéke az 1949-ben kezdeményezett nemzeti politika részeként mezőgazdasági kollektivizáláson esett át, amelynek célja a kisgazdaságok szövetkezetekbe tömörítése volt, de a parasztok ellenállása és a gyenge hozamok miatt 1953-ra nagyrészt felhagytak ezzel a folyamattal. Az 1947-től kezdődő ötéves tervek prioritásként kezelték az infrastruktúra fejlesztését, beleértve a vidéki majevicai falvakat Srebrenikkel és Tuzlával összekötő úthálózatokat, elősegítve a piacokhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést, bár a vidéki Bosznia elmaradt a városfejlesztés mögött. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények.
A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt volt.
A boszniai háború súlyosan érintette Dokanjt a Majevica-hegyi frontvonal közelsége miatt, ahol a falu a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadseregének (ARBiH) gyűjtőhelyeként szolgált. 1995 márciusában és áprilisában, az ARBiH majevicai támadása során a Dokanjtól északra állomásozó 252. hegyi dandár támogatta a Tuzlára néző szerb magaslatok bekerítésére irányuló erőfeszítéseket, azzal a céllal, hogy semlegesítse a tüzérségi fenyegetéseket; az intenzív harcok és a VRS ellentámadásai azonban súlyos veszteségeket okoztak, és a Dokanj térségében sem sikerült területi előnyöket elérni. A kitelepítés sok lakost érintett, a Tuzlai kanton, beleértve Dokanjt is, több mint százezer menekültet fogadott be az etnikai tisztogatások közepette.
2014 augusztusában Dokanj nagy áradások következményeit szenvedte el. A helyi Dulkerka-patak, amely egyébként alig csordogál, a háromnapos heves esőzések utáni heves esőzések miatt a Majevica felől lezúduló esővíz miatt egy hatalmas, több méter mély és körülbelül 10-20 méter széles folyóvá nőtt, amely helyenként új medret vájt, és kiszélesítette a meglévőt. Solinában és Dokanjban a heves esőzések rövid idő alatt zuhatagot hoztak létre, és a megduzzadt folyó elárasztotta az úthálózatot, több helyi utat, a helyi templomhoz vezető hidat, a környező melléképületeket, istállókat és házakat veszélyeztetett, megrongálta a csatornahálózatot, és földcsuszamlásokat okozott. Dokanj és Brkani, a Majevica lábánál, igazi drámát éltek át.
Oktatás
A breškei általános iskola, ahova a dokanji tanulók is járnak, a tuzlai régió legrégebbi iskolái közé tartozik. Története 1884-re nyúlik vissza, amikor az Isten Szeretetének Leányai apácái Breškébe érkeztek és megalapították az Emmaus kolostort, az iskolát pedig katolikus általános iskolának hívták. Akkoriban ez volt az egyetlen általános iskola az egész környéken. Négyosztályos iskolaként működött, két tanterme volt, és az órákat apácák vezették. Nyolc falu tartozott hozzá: tanulók jártak Brežakból, Obodnica Gornjából és Donjából, Doknjából, Lipnicából, Donjából és Gornja Dragunjából, valamint Crni Blatból. Az 1945/46-os tanévben a dél-kommunista hatóságok elkobozták az iskola magánvagyonát, ahol az Isten Szeretetének Leányai Társaságának apácái folyamatosan dolgoztak. A háború után a kommunista hatóságok gyakran nyomást gyakoroltak a Társaságra, ezért 1950. március 1-jén az apácák kénytelenek voltak elhagyni Breškét. Az épület társadalmi tulajdonba került, és hatéves iskolává fejlődött. Az 1959/60-as tanévtől nyolcéves iskola. A következő tanévben négyosztályos iskolákkal bővült Donjában, Gornja Obodnicában és Avdibašićiben, az iskolát pedig Ivan Marković nemzeti hősről nevezték el. Az iskola 1962-ben új épületet kapott, amelyet nyolc évvel később kibővítettek. 1993 óta a tuzlai önkormányzat megváltoztatta az általános iskolák nevét, és azóta az iskola a Breške Általános Iskola nevet viseli.
Kultúra
A település kulturális egyesülete a KUD Sveti Ilija Kulturális és Művészeti Egyesület. Az egyesületet 2008. június 6-án alapították. Folklór, tambura, dráma, recitáció és irodalmi szekciói vannak. A tagok azon dolgoznak, hogy összegyűjtsék a régi kézműves eszközöket, amelyekkel őseink dolgoztak. A szándék az, hogy egy helytörténeti múzeumban állítsák ki őket, és így megmentsék őket a feledéstől.
E régió legrégebbi kulturális eseményei a Listari és a Lilanje. Ezeket az ünnepeket a természet születése, a tavasz és az új élet gondolata motiválja, és a szláv korból származó kultikus-pogány elemeket hordoznak, amelyekhez később keresztény szokáselemek is hozzáadódtak.
A népviselet a Drenica-Brežac-Lipnica-Sprecka horvát népcsoport minden plébániájának területén azonos. A viselet közös jellemzője a fehér szín túlsúlya.
2000 óta minden évben megrendezik Doknjében a Lilanja rendezvényt Szent Illés ünnepe alkalmából. A rendezvénysorozat központi eseménye a zuhogás. A rendezvényt a KUD "Sveti Ilija" szervezi.
Nevezetességei
Dokanj területén található a Jarići középkori stećak sírkövekkel rendelkező nekropolisz. A nekropoliszban 23, nyugat-keleti tájolású, szarkofág, láda és sztélé alakú stećak található. Néhányukon kereszt, félhold, alma és kéz formájú díszítések láthatók. A temető egyben egy nagyon régi katolikus imahely is, Keresztelő Szent Jánosnak szentelt kápolnájával.
1990/91-ben Zlatko Hanžek építész tervei szerint Szent Illés tiszteletére szentelt római katolikus filiális templomot építettek Doknjében. Oltárképét Mladen Ivešić akadémiai festő készítette és felkérték a belső tér megtervezésére is. 2001-es adatok szerint a breškai plébánián 293 katolikus család és 836 katolikus élt.
Szent Antal kápolnánál található Doknje horvát védőinek emlékműve.
Háromkezű Istenszülő tiszteletére szentelt ortodox temploma. A névadó ikon a Hilandari kolostorban (Görögország) található , és harmadik kezének egy legenda ad különleges jelentést. A legenda szerint Szent János (Damaszkuszi Szent János) kezét a 8. században levágták, ám a Szűzanya csodás módon meggyógyította. Hálából az ikonra egy ezüstből készült harmadik kezet helyeztek.
Bosznia-Hercegovina
é. sz. 44° 35′ 31″, k. h. 18° 40′ 56″44.591900°N 18.682200°EKoordináták: é. sz. 44° 35′ 31″, k. h. 18° 40′ 56″44.591900°N 18.682200°E
