Története
A kezdetek
1904-ben Leeds City FC néven alapítottak futballklubot, amelyet 1919-ben felszámoltak azzal a váddal, hogy illegális kifizetéseket eszközöltek a játékosok irányába az első világháború alatt. Az átformálódó és újraalakuló gárda a Leeds United nevet kapta, így a klubot hivatalosan 1919-ben alapították. Első mezük kék-fehér volt a Huddersfield Town mintájára, ugyanis a Huddersfield elnöke támogatta a Unitedet, valamint szerette volna egyesíteni a két együttest. Ezután 1950-ig sárga-kékben játszottak, majd tiszta fehérre váltottak – a Real Madrid hatására. A sárga és kék színek az idegenbeli szerelésben maradtak meg.
1919 októberében a Midland League-be kaptak meghívást, hogy töltsék be a megszűnt előd helyét. Első mérkőzésükre novemberben már sor is került, méghozzá az Elland Roadon. A 39 460 férőhelyes stadiont használta korábban a Leeds City FC is, a United a Yorkshire Amateurstől kapta vissza. 1920-ban már a másodosztályban vitézkedhettek a Pávák (ez ugyanis a Leeds beceneve, utalva a korábban az Elland Road közelében fekvő „Öreg Páva Pub” nevére), a szakmai munkát Arthur Fairclough, a Barnsley korábbi sikeres edzője felügyelte, akivel meg is szilárdították helyüket ebben a ligában. Igaz, bemutatkozó mérkőzésüket, amely hivatalosan is első bajnokijuknak számít, 1920. augusztus 28-án, a Port Vale ellen 2-0-ra elvesztették. Az élvonalba először 1924-ben kerültek fel, ám évtizedekig ingáztak az első- és második vonal közt. Első nemzetközi hírű játékosuk az 1950-es években bukkant fel a walesi John Charles személyében, akit a Juventus igazolt le – akkoriban rekordot jelentő 65 ezer fontért.
Don Revie 13 éve
1961-ben a Leeds United vezetőedzője bizonyos Donald "Don" Revie lett. Az új tréner első éve igen nehéz körülmények közt zajlott, kis híján ki is estek az időközben átszerveződött ligarendszer harmadik osztályába. A zseniális szakember hamar megfordította a rossz szériát, feljuttatta csapatát az élvonalba, ahol 1965 és 1974 közt nem végeztek a negyediknél rosszabb pozícióban. 1968/69-ben első bajnoki aranyérmüket ünnepelhették, melyet 1973/74-ben újabb siker követett. Más sorozatokban is jól szerepeltek, 1968-ban Ligakupát, 1972-ben FA-kupát nyertek, megmutathatták magukat a nemzetközi színtéren is: 1968-ban és 1971-ben elhódították a Vásárvárosok kupáját (a mai Európa-liga egyik elődje). Előbbinek magyar vonatkozása is akad: a ’68-as fináléban a Ferencvárost múlta felül az angol együttes. Nem volt azért ez a korszak sem csupa arany, öt alkalommal a bajnokságban, háromszor az FA-kupában, egyszer a VVK-ban, egyszer pedig a Kupagyőztesek Európa-kupájában zártak másodikként.
Kétségkívül Don Revie a korszak legjobb angol csapatát építette fel. Azonban ennek ára volt: Revie Leeds Unitedjét a korszak legdurvább és legsportszerűtlenebb csapatának tartották. Ugyanakkor a játékosai apjukként imádták őt, és feltétel nélkül hittek benne és a módszerében. Pedig nem akárkikről volt szó: például Revie csapatkapitánya az a Billy Bremner volt, akit később a klub történetének legjobb játékosává választottak.
A BEK-döntőtől a másodosztályig: a '70-es, '80-as évek
Revie 1974-ben az angol szövetségi kapitányi posztért hagyta el a Leedset, de a helyére kinevezett Brian Clough már előzetesen is óriási kockázatnak tűnhetett: ugyan a szakember képességei elvitathatatlanok voltak (megnyerte frissen feljutó Derby Countyval az 1971-72-es bajnoki kiírást a Leeds előtt, majd a BEK-ben az elődöntőig menetelt), de a stílusa gyakorlatilag teljesen ellentétes volt Don Revie-ével, akivel személyes ellentétei is voltak. Ennek az lett az eredménye, hogy az öntörvényű és szigorú edző nem tudta magát és a stílusát elfogadtatni Anglia akkori legjobb csapatával, így a klub történetének egyik legrosszabb rajtját produkálta. Mindössze 44 nappal a munkába állása után Clough-nak mennie kellett.
Clough helyére Jimmy Armfield került, akivel egy kis időre még visszatért a klub régi fényébe: az 1974-1975-ös szezon végén BEK-döntőt játszhatott a gárda – a Franz Beckenbauer-féle szupererős Bayern Münchennel viszont már nem bírtak a kiöregedőben lévő klasszisok.
Armfield és asszisztense, Don Howe újjáépítették a klubot, ami ugyan nem volt bajnokesélyes, de stabilan a középmezőny élén tartotta magát. Azonban a sikerekhez szokott vezetőségnek ez kevés volt, így a helyükre hozta Jock Steint, akinek Clough-hoz hasonlóan 44 nap jutott. Őt Jimmy Adamson követte, de se neki, se az utána következő egykori Revie-játékosnak, Allan Clarke-nak nem sikerült megállítani a zuhanást, és a Leeds kiesett a másodosztályba.
Clarke-ot egykori csapattársa, Eddie Gray követte, aki pénz híján fiatalítani akart. Azonban az eredmények még mindig nem jöttek, így a tulajdonosok 1985-ben őt is menesztették. Utódja egy másik Revie-sztár, a legendás csapat kapitánya, Billy Bremner lett, aki jobb híján a Gray által megkezdett úton ment előre. Úgy néz ki, hogy neki sikerül: 1987-ben végre bejutottak a playoff-ba, de ott elbukták a döntőt a Charlton Athletic ellen. Az FA kupában egészen az elődöntőig meneteltek, de ott meg a Coventry City győzte le őket. Ráadásul a nagy terhelés kimerítette a fiatal csapatot, így az 1988/1989-es szezon elején minden eddiginél pocsékabb kezdést produkáltak.
Howard Wilkinson és a '90-es évek
1988 októberében menesztették az egykori skót legendát, Billy Bremnert a menedzseri posztról, és Howard Wilkinson került a másodosztály 21. helyén tanyázó csapat kispadjára. Súlyos örökséget kellett átvennie – és ha nem lett volna így is gyászos a helyzet, még egy legendát is elveszítettek: Don Revie 1989. május 26-án halt meg, hosszas betegség után. Ezek után nem is lehetett volna más a Leeds célja, mint méltóképpen megemlékezni a klub történetének legnagyobb edzőjéről.
Célját hamarosan elérte, 1990-ben ismét a legjobbak közé került a Leeds. 1991-ben negyedikek lettek az élvonalban, egy évvel később történetük harmadik, egyben eddigi utolsó bajnoki aranyát nyerték olyan játékosokkal, mint a szezon végén a fő rivális Manchester Unitedhez igazoló Éric Cantona, Ian Rush, Gary Speed vagy Gordon Strachan. 1992/93-ban tiszteletüket tehették az első kiírását futó Bajnokok Ligájában, ám hazai pontvadászatukban – az újjászerveződő Premier League-ben – épphogy bennmaradtak. 1996-ban Ligakupa-döntőt buktak, aztán egy-két évre újra beleszürkültek a mezőnybe.
Ahogy az új sikerkorszak kezdetét, úgy a végét is egy tragédia árnyékolta be: Billy Bremner, aki nem is olyan régen még a csapat menedzsere volt, 1997. december 7-én, mindössze 2 nappal az 55. születésnapja előtt szívrohamban meghalt. A csapat sajátos búcsút vett a korábbi kőkemény középpályástól: a december 13-ai, Chelsea elleni idegenbeli meccsen kettős emberhátrányban is kihúzták 0-0-s döntetlennel. Az utcai szurkolók ezt énekelték: "Van 9 férfi és Billy!".
(2006-ban egész véletlenül pont Bremner 64. születésnapjára, december 9-ére sorsolták a Leeds és a Bremner-féle csapat legnagyobb riválisa, a Derby elleni másodosztályú meccset. A csúcsrangadón a szurkolók énekelni kezdtek "az egyetlen Billy Bremner"-ről, mire a legenda arca megjelent a kivetítőn is.)
A mennytől a pokolig – immár másodszor
1998-ban, George Graham menesztése után David O’Leary lett a klub menedzsere. Ekkor került a fehérmezesekhez többek közt Mark Viduka és Olivier Dacourt. Az UEFA-kupában 2000-ben elődöntőig jutottak. A Galatasaray ellen alulmaradtak ugyan, de nem erről maradt emlékezetes a párharc: a törökországi mérkőzés előtt két brit szurkolót halálra késeltek. Azóta minden évben egyperces néma csenddel emlékeznek rájuk a tragikus dátumhoz legközelebb eső mérkőzéseken. 1999/2000-ben bajnoki harmadik helyükkel kivívták a Bajnokok Ligája-szereplés lehetőségét, és 2001-ben az elődöntőig meneteltek, ahol a spanyol Valencia állította meg őket. A Leedsnek ekkoriban a fentebb említett kettősön kívül még olyan játékosai voltak, mint két angol válogatott kapus, Paul Robinson és Nigel Martyn; a kiváló képességű, de sérülékeny középhátvéd, Jonathan Woodgate; a csapatkapitány Lucas Radebe; Rio Ferdinand, az angol védőfejedelem; a kiváló középpályás Lee Bowyer; a későbbi BL-győztes Harry Kewell; a liverpooli "Isten", Robbie Fowler; illetve Dominic Matteo, Seth Johnson, és ekkoriban lett az első csapat tagja az akkor még csak 18 éves James Milner.
O'Leary csapata minden kétséget kizáróan félelmetes játékerőt képviselt. De a kártyavár összeomlott.
Ugyanis a Leeds United klubcsúcsot jelentő 18 millió fontot fizetett a West Hamnek Rio Ferdinandért, de nem ez volt az egyetlen komoly igazolás a 2000-es évek elején: Robbie Fowler és Seth Johnson is nagy összegért, és komoly fizetésért írt alá. Az árak és a fizetések meredek emelkedése viszont komoly megterhelést jelentettek a klubkasszának.
Ráadásul a Valencia elleni, 2001-es BL-elődöntő után megfordult a szerencséjük. A financiális problémák első jele Rio Ferdinand eladása volt – 30 millió fontot kaptak érte a fő rivális Manchester Unitedtől.
Az üzlet enyhén szólva sem nyerte el a sikerkovács O’Leary tetszését, de a tulajdonosoknak ekkor már a pénzügyi válság kezelése volt a prioritás, így megváltak tőle a vezetők, és a helyére Terry Venablest ültették.
Tovább folytatódott a kiárusítás: először elment Robbie Keane (2002, Tottenham Hotspur FC), majd 2003-ban jött az első nagy eligazolási hullám: Jonathan Woodgate (Newcastle United FC), Lee Bowyer (West Ham United FC), Nigel Martyn (Everton FC), Robbie Fowler (Manchester City FC), és a saját nevelésű Harry Kewell (Liverpool), majd a pocsék 2003/2004-es szezon végén követte őket Mark Viduka (Middlesbrough), Paul Robinson (Tottenham), Alan Smith (Manchester United FC) és James Milner (Newcastle) is. A klub egyre rosszabb anyagi helyzetét mutatta, hogy a nagyszerű futballistákat jóval áron alul kótyavetyélték el.
Ennyi klasszis távozását nincs az a klub, amelyik elbírná. A Leeds sem bírta el: a már említett 2003/2004-es szezon végén a 3 évvel azelőtt BL-elődöntős csapat újra kiesett a Championshipbe, azaz az angol másodosztályba.
2004-ben Ken Bates vette meg a Leeds Unitedet 10 millió fontért. Volt neki miből, hiszen az orosz Roman Abramovics 2003-ban tőle vette meg a Chelsea FC-t, amit aztán fontmilliókkal lendített fel. Ugyanakkor, a Chelsea-ért kapott 100 millió font a saját adósságai miatt csak átmenetileg bizonyult elégnek.
Az új tulaj és Kevin Blackwell menedzser pedig néhány új igazolással stabilizálta a gárdát, amely így a Championship középmezőnyében végzett. Az idény végeztével kulcsembereik közül Lucas Radebe visszavonult, a fiatal Aaron Lennon a Tottenhamhez igazolt. 2006-ban ennek ellenére is elérték a felsőházi rájátszást, és bár a szezon végére visszaestek, a rájátszás elődöntőjében magabiztosan verték a Prestont. Sokan úgy vélték, hogy a feljutás is sikerül nekik, a döntőben azonban kikaptak a Watfordtól.
Egy évvel később ennyire sem futotta, kiestek a másodosztályból – ez pedig azt eredményezte, hogy a klub története során először szerepelhetett a harmadik ligában (leszámítva a megalakulás utáni rövid portyát a Midland Leauge-ben – de az még más rendszer volt, nem nevezhető harmadik vonalnak).
2007-2012
2007 júliusában a teljes irányítás Ken Bates kezébe került, Dennis Wise vezetőedzővel pedig a csapat mínusz 15 pontról indulva is jól szerepelt (a pontlevonás oka az volt, hogy a csapat tulajdonosi helyzete még tárgyalás alatt állt a bajnokság kezdetekor, ezért majdnem ki is zárták őket). A szezon felénél Dennis Wise elhagyta a Leeds gárdáját a Newcastle kedvéért, helyét a klub korábbi játékosa, Gary McAllister vette át, aki a rájátszásig kormányozta a Pávákat. A döntőben elvéreztek, a 2008/09-es szezonban pedig gyengén kezdtek, ami újabb edzőváltáshoz vezetett. 2009-ben újra közel kerültek a feljutáshoz, bár ezúttal a rájátszási elődöntő jelentett végállomást. 2009/10-ben aztán Simon Grayson vezetésével végre sikerült kiharcolniuk a másodosztálybeli tagságot, ráadásul 2010 januárjában Jermaine Beckford góljával az Old Traffordon búcsúztatták az FA-kupától a fő riválist, a Manchester Unitedet. Üröm az örömben, hogy Beckford az élvonalbeli Everton labdarúgó-csapatához igazolt.
A Leeds a másodosztályban viszont csak a középcsapat szinten tengődik, ami különösen bosszantó lehet annak tükrében, hogy először a Norwich (2010/2011), majd a Southampton (2011/2012) csapata is képes volt másodosztályos újoncként feljutni a Premier Ligába.
A 2011-es év szörnyű hírrel zárult a klub számára: az egykori Leeds-legenda (1988 és 1996 között 248 meccsen 39 gól a védekező középpályástól), a klub történetének 23. legjobb játékosa, a korábbi közkedvelt középpályás, a walesi válogatott egykori csapatkapitánya és (visszavonulása után) szövetségi kapitánya, Gary Speed máig ismeretlen okokból 2011. november 27-én felakasztotta magát. Az eset megrázta a Unitedet és az egész labdarúgást.
2012 decemberében érkezett a hír: a United is csatlakozik az újgazdag klubok sorába, mivel a GFH Capital nevű dubaji cég (pár hónapos átmeneti időszak után) a Leeds kizárólagos tulajdonosává válik. Mivel a Leeds a másodosztály középmezőnyének elején található, és a Unitedé a másodosztály egyik legjobb infrastruktúrája, Anglia legdinamikusabban fejlődő vidékén, ráadásul a klub vezetőedzője az a Neil Warnock, aki előző klubját (Queens Park Rangers) az élvonalba vitte, így a Leeds rajongóinak minden okuk megvan a reménykedésre
Daniel Farke
Paraag Marathe
Bajnok
VVK
.svg){kind=small}
