A Lotus 25 egy Formula–1-es versenyautó, amelyet a Team Lotus tervezett és versenyeztetett az 1962-es, az 1963-as, az 1964-es, az 1965-ös, az 1966-os, és az 1967-es Formula–1 világbajnokság során, valamint a Reg Parnell Racing és a Brabham csapatok is használták. Az autó forradalmi konstrukció volt a sportágban, ugyanis elsőként használt teljesen teherhordó monocoque kivitelt. Jim Clark tizennégy győzelmet aratott vele, és 1963-ban világbajnok is lett, ahogy a Team Lotus is konstruktőri bajnok - továbbá a1965-ben az egyike volt azoknak az autóknak, amelyekkel Clark és a Lotus újabb címet szereztek.
Áttekintés
Tervezője, a csapatfőnök Colin Chapman a terveket egy papírszalvétára skiccelte fel, miközben Frank Costinnal ebédelt. Costin volt a tervezője a Vanwall és a Lotus korábbi autóinak. Forradalmi kialakítása nagy meglepetést jelentett 1962-ben a holland nagydíjon, amikor bemutatkozott - a többi partnercsapat ugyanis a Lotus 24 modellt kapta meg ebben az évben, mely fejletlenebb volt, Chapman pedig megtartotta a saját csapatának a legmodernebb technikát.
A monocoque kivitel miatt az autó merevebb, egyszersmind stabilabb is lett. Háromszor olyan merev volt, mint a Lorus 24, viszont csak fele olyan nehéz volt. Sokkal alacsonyabban feküdt, és keskenyebb is volt, mint a korabeli versenyautók, emiatt a pilóták nem ültek, mint akkoriban szokás volt, hanem szinte befeküdtek a járműbe. A meghajtásért a Coventry Climax FWMV motorjainak továbbfejlesztett változata felelt, míg a Reg Parnell Racing 1964-ben egy ehhez hasonló kivitelű BRM P56-os motort használt.
Összesen hét autó épült, ebből négyet 1962 és 1966 között balesetekben összetörtek. A legsikeresebb az R4-es sorszámú kasztni volt, ezzel aratta Jim Clark az összes győzelmét 1963-ban - ezt később Richard Attwood összetörte és Lotus 33-asként építették újjá.
Versenyben
Ezzel az autóval aratta Jim Clark az első győzelmét 1962-ben Spában, majd még ebben az évben megnyerte a brit és az amerikai nagydíjat is. Még a világbajnoki címre is esélyes lehetett volna, ám az utolsó, dél-afrikai nagydíjon azt elvesztette Graham Hill-lel szemben egy motorhiba miatt. A következő évben aztán visszavágott és hét győzelmével könnyedén lett bajnok - ez volt a Lotus történetének első konstruktőri címe is. Az amerikai nagydíjat követően az autót az Indianapolis Motor Speedwayen tesztelték, és az ottani ígéretes teljesítmény után döntött úgy Colin Chapman, hogy az Indianapolis 500-ra is nevezni fog a csapat.
1964-ben is versenyzett vele a csapat, Clark pedig bezsebelt újabb három győzelmet. Ebben az évben nemcsak ezzel az autóval versenyzett, és szintén esélye volt a bajnoki címre, és ismét az utolsó futamon vesztette el a címet, méghozzá a legutolsó körön bekövetkezett olajszivárgás miatt, drámai körülmények közepette, John Surtees ellenében. Habár már kész volt az új autó, a Lotus 33, alkalomszerűen versenyzett még vele a csapat, például az 1965-ös francia nagydíjon, ahol Clark az autó utolsó győzelmét aratta.
Később még más privát nevezők, például a Reg Parnell Racing is versenyeztek vele, így egészen 1967-ig használatban volt.
Jim Clark
Mike Spence
1962-es Formula–1 holland nagydíj