Áttekintés
A Lotus 56 az STP-Paxton Turbocar autóban alkalmazott Pratt & Whitney gázturbina módosított változatát kapta meg. Az az autó 1967-ben majdnem győzni is tudott az Indy 500-on. A meghajtás mellett a kasztni forradalmi újítása volt az ék alakú karosszéria, amellyel kilógott az addig széles körben alkalmazott szivar alakú kasztnik közül. A versenyt szervező USAC (Amerikai Autóklub) 1968-ra olyan szabályokat vezetett be, melyek hátrányba hozták a gázturbinás autókat a motorosokkal szemben, többek között korlátozták a légbeömlést. A Lotus ezt a hátrányt egy kifinomult felfüggesztéssel ellensúlyozta, csökkentette az autó tömegét, emellett a Lotus 63-ban már alkalmazott négykerékmeghajtást is beépítette.
A fejlesztés akkor zajlott, amikor a Lotus csapata nehéz időket élt át. A csapat vezérpilótája, Jim Clark, aki tesztelte is az autót, életét vesztette egy Formula–2-es futamon, a helyére érkező Mike Spence pedig ennek az autónak a tesztelése során szenvedett végzetes balesetet. Így neveztek be az Indy 500-ra, ahol három versenyző: Graham Hill, Joe Leonard, és Art Pollard versenyeztek vele. A pole pozíció Leonardé lett, azonban a helyzet 1968-ban más volt, mint egy évvel korábban. Akkor a gázturbinával szemben esélye sem volt a többieknek, most viszont a leszabályozások miatt jóval nehezebb dolguk volt. A jó teljesítmény szinte kizárólag az aerodinamikán múlt, de a verseny kudarcos volt: Hill autójáról leesett egy kerék, majd előbb Pollard autójában adta meg magát az üzemanyagpumpa, pár körrel a vége előtt pedig az élen álló Leonardéban is. A futamot követően a USAC olyan szabályokat hozott, melyek gyakorlatilag ellehetetlenítették a gázturbinás és négykerékmeghajtású autók további részvételét. A szereplésük nem volt eleve kudarcra ítélve, hiszen ha nincsenek műszaki hibák, mindkét évben nyerhettek volna. 1969-ben Art Pollard egy Offenhauser motorral szerelt Lotus 56-ossal még megpróbált résztvenni a versenyen, de mindössze 6 kör után kiesett.
Colin Chapman mindazonáltal mint potenciális Formula–1-es versenyautót kezelte az 56-ost, amellett mindig is azt tervezte, hogy abban a sportágban és az Indianapolis 500-on is ugyanazt az autót kellene használni. A Formula–1-re áttervezett, 56B típusú autó első és hátsó szárnyakat kapott, valamint plusz üzemanyagtartályt. Először Emerson Fittipaldi vitte pályára az 1971-es Race of Champions futamon Brands Hatch-ben. Az esős szabadedzésen az autó verhetetlenek tűnt, a futamot azonban száraz pályán rendezték, ahol hamar a középmezőnybe süllyedt, és ki is esett. Ugyancsak kiesés volt az Oulton Parkban rendezett tavaszi kupán, és a silverstone-i BRDC nemzetközi kupán is. Formula–1-es futamon először Dave Walker versenyzett vele a holland nagydíjon – a vizes pályán a 22. helyről egészen a 10. helyig feljött öt kör alatt, míg a csúszós aszfalton a falba nem rakta az autót. A brit nagydíjon Reine Wisell célbaért ugyan vele, de 11 kör hátrányban, ezért nem is rangsorolták. Utoljára az olasz nagydíjon vetették be, ahol Fittipaldi a nyolcadik helyen hozta be.
Az autó nem is annyira a gázturbina miatt volt jelentős konstrukció, hanem azért, mert megmutatta, hogy mennyit számít az aerodinamika. Colin Chapman és csapata a kasztni alapján tervezte meg a Lotus 72-es autót, amely aztán többszörös világbajnok lett.
Dave Walker
Reine Wisell
Emerson Fittipaldi
1968-as indianapolisi 500
1971-es Formula–1 olasz nagydíj
