| Sandro Pertini | |
| Olaszország 7. köztársasági elnöke | |
| Hivatali idő 1978. július 9. – 1985. június 29. | |
| Előd | Giovanni Leone |
| Utód | Francesco Cossiga |
| Olasz Köztársaság Képviselőházának elnöke | |
| Hivatali idő 1968. június 5. – 1976. július 4. | |
| Előd | Brunetto Bucciarelli-Ducci (DC) |
| Utód | Pietro Ingrao (PCI) |
| Olasz Szocialista Párt főtitkára | |
| Hivatali idő 1945. augusztus 2. – 1945. december 18. | |
| Előd | Pietro Nenni |
| Utód | Rodolfo Morandi |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái | első világháború |
| Született | 1896. szeptember 25. San Giovanni |
| Elhunyt | 1990. február 24. (93 évesen) Róma |
| Sírhely | San Giovanni |
| Párt | Olasz Szocialista Párt |
| Házastársa | Carla Voltolina (1946. június 8. – 1990. február 24.) |
| Foglalkozás | ügyvéd, újságíró |
| Iskolái | Università degli Studi di Modena e Reggio Emilia |
| Vallás | ateizmus |
| Díjak |
|
| Sandro Pertini aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Sandro Pertini témájú médiaállományokat. | |
Alessandro Giuseppe Antonio Pertini, ismertebb nevén Sandro Pertini (San Giovanni di Stella, 1896. szeptember 25. – Róma, 1990. február 24.) olasz politikus, újságíró és partizán.
Olaszország 7. köztársasági elnöke 1978 és 1985 között, emellett az egyetlen szocialista politikus, aki ezt a tisztséget betöltötte.
Harcolt az első világháború idején az isonzói csatákban, 1917-ben megkapta a Katonai vitézségi aranyérmet, a helytállásáért. A háború után az Olasz Szocialista Párt tagja lett, ahol kiemelkedett ellenzéki politikusként a fasizmus ellenes harcával, ez a fajta politikai elkötelezettsége még Benito Mussolini uralma alatt is megmaradt. 1925-ben 8 hónapos börtönbüntetésre ítélték, emiatt száműzetésbe vonult Franciaországba, ahol folytatta antifasiszta politikai tevékenységét. Később, 1929-ben visszatért Olaszországba, álnéven, de letartóztatták és a fasizmus idején működő Államvédelmi Bíróság előbb börtönbüntetésre, később internálásra ítélte.
1943-ban, a fasizmus bukása után szabad lett. Részt vett a Porta San Paoló-i csatában, ahol több harcoló partizánegység sikeresen megakadályozta, hogy Róma náci megszállás alá kerüljön. Pietro Nennivel megalakította a PSIUP (Egyesült Munkásság Olasz Szocialista Pártja) pártot. Ebben az évben elfogta őt az SS és halálra ítélte, de sikerült kiszabadulnia a római Regina Coeli börtönből, a Matteotti-brigád egyik partizánjának segítségével. Így lett az Olasz Ellenállási Mozgalom egyik oszlopos tagja és a Nemzeti Felszabadítási Bizottság katonai testületének partizánja Róma, Toszkána, Valle d'Aosta és Lombardia területein. Több partizánakcióban való sikeres harca nyomán, megkapta a katonai aranyérmét.
1945 áprilisában részt vett a milánói lázadásban, megszavazta azt a rendeletet, amellyel Mussolinit halálbüntetésre ítélték.
Tagja volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, a Képviselőház tagja volt 1953 és 1976 között. Az Olasz Szocialista Párt frakcióvezetője 1948–1953 között. 1968 és 1976 között a Képviselőház elnöke volt. 1978. július 8-án közvetlen voksolással megválasztották Olaszország 7. köztársasági elnökének.
Karizmatikus megjelenésével, nagy népszerűségre tett szert az olaszok körében. Egyesek úgy emlékeznek rá, mint „az olaszok legkedveltebb köztársasági elnökére”.
Államfőként hat miniszterelnököt iktatott be: Giulio Andreotti (akinek 1978-as lemondását elutasította), Francesco Cossiga (1979–1980), Arnaldo Forlani (1980–1981), Giovanni Spadolini (1981–1982), Amintore Fanfani (1982–1983) és Bettino Craxi (1983–1987) miniszterelnököket.
Öt örökös szenátort nevezett ki és három alkotmánybírót hivatali ideje során. Ő nevezte ki 1983-ban Bettino Craxit, mint 1945 utáni első szocialista miniszterelnököt.
| Elődje: Giovanni Leone |
Utódja: Francesco Cossiga |