Áttekintés
A csapatnál szinte teljesen kicserélődött a tervezőgárda, ezért ezt az autót Claude Galopin tervezte, Michel Beaujon felügyelete alatt, Henri Durand pedig az aerodinamikáért felelt. Miután az előző két évben a MATRA motorjait használták, Talbot-ra átcímkézve, új motorpartner után kellett nézniük. Ezt pedig a régi, jól bevált Ford-Cosworth DFV motorban találták meg, amely azonban ekkorra már igencsak gyenge volt az élmezőny erőforrásaihoz képest. Ugyan a sportágba visszatérni szándékozó Honda is felajánlotta nekik az egységeiket, Guy Ligier csapatfőnök ezt elutasította. Összesen négy kasztni épült, ebből három az előző évben használt JS19-es átépítéséből. A pilótapárosukat is le kellett cserélni: leigazolták a veterán Jean-Pierre Jarier-t és az újonc Raul Boeselt, aki némi szponzori pénzt is hozott magával.
Az 1983-ban életbe lépő új szabályok gyakorlatilag ellehetetlenítették a ground effect kihasználását, mivel a padlólemeznek teljesen síknak kellett lennie. Az elveszett leszorítóerőt másként próbálta megszerezni a csapat: eltűntek a nagyméretű oldaldobozok, visszatért az első szárny, és egy igen terebélyes hátsó szárnyat kapott az autó, oldalán egy-egy kisebb szárnnyal.
A szezon pocsékul sikerült. A szívómotoros autóknak eleve esélyük sem volt a turbómotorosok ellenében, de a Ligier csapat a technikai meghibásodások mellett az erősorrendben is egyre hátrébb csúszott. Legjobb eredményük egész idényben két hetedik hely volt, Boesel pedig az osztrák és az olasz nagydíjakra kvalifikálni sem tudott. Mindezek után a csapat addigi leggyengébb idényét zárta, nulla ponttal.
25. Jean-Pierre Jarier
26. Raul Boesel
1983-as Formula–1 dél-afrikai nagydíj