Az autó egy különleges, hatkerekű konstrukció, amelynek első két pár kereke egy kisebb, tíz hüvelyk átmérőjű gumiabroncsból állt, míg a hátsó tengelyen két, hagyományos méretű kerék volt megtalálható. Az 1978-ban bemutatott Brabham BT46B mellett a P34-es a Formula–1 történetének egyik legközismertebb radikális koncepció mentén épített autója.
Először 1975 szeptemberében mutatták be, majd az 1976-os idényben részt vett a bajnoki küzdelmekben is. Sikeres konstrukció volt, olyannyira, hogy más csapatok is elkezdték másolni a megoldást, és igyekeztek megépíteni saját hatkerekű autóikat. Miután 1977-ben átalakították az autót, az rögtön versenyképtelen lett, így fel is hagytak vele. A többi csapat is befejezte a saját autó építését, különösen miután a szabályok már elő is írták, hogy egy autónak legfeljebb négy kereke lehet.
Tervezés
Az 1970-es években előírták a Formula–1 szabályai, hogy egy autó első szárnya legfeljebb másfél méter széles lehet. Mivel szükség volt az autóban helyre a pilóták lábának, a kormányműnek, a felfüggesztésnek, és a kerekeknek is, ez azt jelentette, hogy az első kerekek az első szárny felett és azon túl végződtek. A P34 eredeti koncepciójának az volt a lényege, hogy a kerék legyen annyira kicsi, hogy elférjen az első szárny mögött. Ez ugyanis kisebb légellenállással járt együtt (és magasabb egyenesbeli tempóval), és azzal, hogy a hátsó szárnyakhoz is tisztább levegő jut el.
A helyszűke miatt azonban egy ilyen keréknek igencsak aprónak kellett lennie. A 10 hüvelykes (kb. 25 cm-es) méret egyszerűen túl kicsi volt ahhoz, hogy a gumik futófelülete megfelelő tapadást biztosítson. Erre találták ki azt a megoldást, hogy akkor ne kettő, hanem négy első kerék legyen. A több kerék előnye volt még a hatékonyabb fékezés, hátránya volt viszont a komplexebb kormánymű és a nagyobb felfüggesztés. A kormánymű problémáját úgy oldották meg, hogy csak az első pár kereket kormányozták. A Goodyear csap a Tyrrell számára gyártotta a speciális, kicsi kerekeket.
Az új dizájnt 1975 szeptemberében leplezték le a Heathrow Hotelben. A csapat igyekezett a meglepetés erejével sokkolni, és sokan még ezután is csak egy trükknek tartották az egészet. Októberben el is kezdték tesztelni, és az itt szerzett tapasztalatoknak köszönhetően építették meg a végleges autót, nagyobb tengelytávval.
Versenyben
Először az 1976-os spanyol nagydíjon mutatkoztak be az autók, és kiderült, hogy versenyképesek. Az idény csúcspontja a svéd nagydíj volt, ahol kettős győzelmet arattak. Az autó jól teljesített azokon a pályákon, ahol hosszú egyenesek vagy éppen hosszú kanyarok voltak, mint Anderstorp, Watkins Glen, Mosport Park, Fuji, és az Österreichring, viszont az egyenetlenebb felületű pályákon (Brands Hatch, Jarama, Nürburgring) problémát okozott, hogy a két pár első kerék közül az egyik kevésbé ért le az aszfaltra. Összességében Scheckter volt az, aki elégedetlenebb volt az autóval, hogy rálásson a kerekekre, még lyukakat is vágtak a visszapillantó tükre alá. Ő el is hagyta a csapatot az év végén. Kezdetben a P34-est magasra kinyúló légbeömlővel szerelték fel, mint akkoriban több csapat autóit is, ezeket év közben betiltották.
A Tyrrell P34B 2008-ban
1977-ben Ronnie Peterson érkezett a csapathoz, és kisebb változtatásokat is eszközöltek az autókon. Az új, P34B jelölésű kasztni szélesebb volt az előző évinél és aerodinamikailag is továbbfejlesztették, mégsem volt olyan sikeres, mint elődje. A legnagyobb baj a túlsúllyal volt, az előző évhez képest ugyanis 25 kilogrammal nehezebb lett az autó, emiatt a gumik és a fékek is nagyobb terhelésnek lettek kitéve, nem is beszélve a túlmelegedésről. Hogy javítsanak a kezelhetőségen, az év második felében növeltek a felfüggesztések hosszán, ez azonban éppen az eredeti koncepciót, az első szárny mögé rejtett kerekekét tette semmissé. A koncepcióval az 1977-es idény végén felhagytak.
Utóélete
Különlegessége miatt a P34-es a mai napig nagy kedvence az autósport rajongóinak. Rendszeresen felbukkant klasszikus autóknak rendezett versenyeken, amit az tett lehetővé, hogy az Avon vállalta, hogy legyártja a megfelelő méretű gumiabroncsokat az egyik autó tulajdonosának, Simon Bullnak. 1999-ben és 2000-ben az FIA TGP kupában (ma a történelmi versenyautók részére szervezett bajnokság) szerepelt az autó. Martin Stretton vezette, aki 2000-ben bajnoki címre vitte azt. Egy másik kasztnival Mauro Pane is hasonló sikereket ért el 2008-ban. Pierluigi Martini tulajdonában is áll egy autó. Napjainkban a P34-es rendszeres résztvevője különféle rendezvényeknek, és az éves Goodwood-i Sebességfesztiválnak is.
Az autó szerepelt több rajzfilmben is, valamint készült róla több modellautó is.
Hasonló autók
Három csapat: a March Engineering, a Williams és a Ferrari is megtervezte a saját hatkerekű autóját. Ezek azonban a Tyrrell megoldásával ellentétben négy hátsó kereket kaptak. A Williams FW07D és FW08B, valamint a March 2-4-0 három pár egyforma méretű kereket kapott, melyek tandemben helyezkedtek el. Ennek eredménye kisebb légellenállás lett, ugyanis hátul is a kisebb méretű kerekeket használták. Ezzel szemben a Ferrari 312T6 az egyetlen hátsó tengelyre szerelt négy kereket (kettőt-kettőt), amely hasonló volt az Auto Union D 1930-as években épített versenyautóihoz. Habár valamennyi autóval sokat teszteltek, végül egyikük sem versenyzett. Az FIA először megtiltotta a négy hajtott kerék alkalmazását, majd előírták, hogy egy autónak csak négy kereke lehet.
Eredmények
(félkövérrel jelölve a pole pozíció, dőlt betűvel a leggyorsabb kör)
Elf Team Tyrrell
Jody Scheckter
Ronnie Peterson
Patrick Depailler.svg){kind=small}
1976-os Formula–1 spanyol nagydíj
1977-es Formula–1 japán nagydíj
