Történet
A település területe már az őskorban is lakott volt. Határában a legrégibb településnyomok a „Dorovo-Klasno” lelőhelyen kerültek elő. Ez a település a középső neolitikun végén virágzó Sopot-kultúra népéhez tartozott. Dorovón késő bronzkori kerámiák és a vaskori La Tène-kultúrához tartozó leletek is előkerültek, melyek a kelták jelenlétét bizonyítják.
2009-ben és 2010-ben a zsupanyai múzeum munkatársai próbaásatásokat végeztek a Biđ-Bosutmezei-csatorna építési területén. A munkálatok 2009 elején kezdődtek, melyek során három lelőhelyet azonosítottak. A „Zmijino” nevű lelőhelyen késő bronzkori temetőt, a „Stari vrt” lelőhelyen késő bronzkori és késő vaskori települést, a „Gerzine” lelőhelyen pedig késő bronzkori és kora vaskori települést találtak. Mindhárom olyan hely, amely nagyon fontos lenne az őskori ember itteni életének a megismeréséhez ezen a régészetileg még fel nem tárt területen. Sajnos mindhárom lelőhely máig feltáratlan maradt.
A római korban a község déli területén haladt át a Sisciát (Sziszek) Sirmiummal (Szávaszentdemeter) összekötő fontos kereskedelmi és hadiút. Erről az útról ágazott le a Kosztromán középkori erődje, az ókori Castrum Romanorum felé haladó út. Ezt az erődöt a rómaiak építették az itteni útkereszteződés ellenőrzésére. A szájhagyományokból tudjuk, hogy a helyiek ezt a régi, forgalmas utat „római útnak”, vagy „török útnak” stb. nevezték.
Ebből a római erődből építették feltehetően a 13. században a johanniták Kosztromán várkastélyát, mely a falutól 4 km-re Slavonski Šamac irányában állt. Ezt a helyet, mely a mai Kruševica határához tartozik ma is Gradinának nevezik, mely általában várhelyet jelöl.
A 15. században Kosztromán a hozzá tartozó 14 faluval Garai család birtoka lett. Ebben az időben nagyon élenk volt erre a Boszniába menő forgalom, így Kosztromán nagyon fontos szerepet töltött be. 1500 körül a Beriszlói család lett az uradalom birtokosa. 1506-ban a várkastély tartozékai között megemlítik „Babagerenda” falut is. Ez egyben a település első okirattal igazolt említése.
A török 1536-ban szállta meg a települést, melyet az Eszéki szandzsákhoz csatolt. 1696 körül a török hadsereg visszavonult a Száván túlra. A törökök távozása után Babagerenda lakói elköltöztek régi helyükről egy a falu melletti kissé magasabb helyre. A hagyomány szerint két ok is volt az áttelepülésre. Az egyik az, hogy a régi falut elpusztították a Száva gyakori áradásai, a másik pedig, hogy a régi települést az oszmánok elpusztították, mielőtt a karlováci béke 1699-ben létrejött. 1702-ben a településen 65 házat számláltak. 1745-től megkezdődött a katonai határőrvidék szervezése és 1747-ben megalakították a Bródi ezredet. 1753-ban a település a Bródi határőrezred igazgatása alá került. A 18. század második felében a falu folyamatosan növekedett. Új temploma épült és századparancsnokság székhelye lett. A katonai parancsnokság a határőrökkel őrtornyot, iskolát, templomot, plébániaházat, élelmiszerraktárt, az erre haladóknak útiállomást építtetett. Az első iskola 1775-ben, a plébánia 1785-ben létesült. Az itteni határőrök a Habsburg Birodalom minden csataterén harcoltak. A falu házai kezdetben fából épültek, hogy török támadás esetén mindent fel lehessen gyújtani. A katonai igazgatás csak 1823-ban engedélyezte az első téglaház építését. A mai templomot 1835 és 1838 között építették fel. 1860-ban szilárd burkolatú út épült Slavonski Šamac és Cerna irányába.
Az első katonai felmérés térképén „Babina Greda” néven található. Lipszky János 1808-ban Budán kiadott repertóriumában „Babinagreda” néven szerepel. Nagy Lajos 1829-ben kiadott művében „Babina Greda” néven 769 házzal, 4142 katolikus és 22 ortodox vallású lakossal találjuk. 1873-ban megszüntették a katonai igazgatást és 1881-ben Babagerendát is a polgári Horvátországához csatolták. A 19. század második felében érezhető volt a kapitalizmus érkezése, csökkent a boszniai migráció. Mivel nem volt elég földterület a vidék proletarianizálódott, a falu a lakosságának száma pedig stagnált. 1899-ben létesült a település első gyógyszertára. 1907-ben megnyitották az olvasótermet. 1908-ban megalapították a „Seljački sokol” egyesületet és még ebben az évben énekkar és tamburazenekar alakult.
1857-ben 3943, 1910-ben 3973 lakosa volt. Szerém vármegye Zsupanyai járásához tartozott. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint lakosságának 96%-a horvát, 2%-a német, 1%-a szerb anyanyelvű volt. A település az első világháború után az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. 1923-ban megalakult a labdarúgóklub és a tűzoltó egyesület. 1941-1945 között a Független Horvát Államhoz tartozott, majd a szocialista Jugoszlávia fennhatósága alá került. 1946-ban megkezdődött az agrárreform, a nagybirtokok felosztása. 1947-ben felépítették a kultúrházat. 1953-ben bevezették az elektromos áramot és megalapították a kulturális és művészeti egyesületet. 1991-ben lakosságának 96%-a horvát nemzetiségű volt. 1991-től a független Horvátország része. 2009-ben megkezdődtek a Duna-Száva csatorna építési munkálatai. A településnek 2011-ben 3572 lakosa volt.
Gazdaság
A településen a hagyományos mezőgazdaság, a kézművesség mellett egyre inkább az ipar képezi a megélhetés alapját. Az ipari fejlődést tovább ösztönözte a zágrábi Uni Viridas cég itteni gyára. A céget a török-holland Unit Investment NV társaság alapította, amely 50 millió euró értékű, 9,7 MW kapacitású kogenerációs erdei biomassza erőművet épített, mely a legnagyobb zöldmezős beruházás volt Vukovár-Srijem megyében. Babagerendán 10 millió euró értékű autóalkatrészgyár épül. Az Intermetal cég kezdi meg itt az autóalkatrészek gyártását, amely körülbelül 100 munkavállalót foglalkoztat. 5500 négyzetméteres gyártócsarnok épül. Az autóalkatrészeket a gradačaci TMD csoportnak gyártják, amely az autóipar globális nagyvállalataival működik együtt. A gyár építése lehetővé teszi, hogy a község Horvátország egyik jelentős fémipari centrumává váljon.
Oktatás
A településen a „Mijat Stojanović” általános iskola működik. A helyi iskolai oktatás kezdetei 1775-ig nyúlnak vissza. Ekkor helyezték át a katonai hatóságok az iskolát Slavonski Šamacról Babina Gredára, mivel a kormány rendelkezésének megfelelően a századparancsnokságok székhelyeinek iskolával kell rendelkeznie. Az iskola első tanítója Mikajlo Blosz volt, aki az iskolával együtt érkezett ide. Az első évben az iskolának 45 tanulója volt.1793-ban pénzügyi problémák miatt bezárták a falu iskoláját és a tanulókat olyan a környező falvakba küldték, ahol iskolák voltak. Csak 1816-ban határoztak a helyi iskola újraindításáról, a kormány pedig megengedte egy új iskolaépület építését. 1844-től 1850-ig volt az iskola tanítója Mijat Stojanović, akiről a mai iskolát elnevezték. A tanulók száma az idő múlásával egyre nagyobb lett, tehát szükség volt egy nagyobb épületre, amelynek építése 1897-ben kezdődött meg és 1899-ben kezdett működni. Az iskolai oktatás fő problémája a 20. század első felében az iskolai tanításban való részvétel hiánya és a szülők erős ellenállása volt, amelyek fő okaként sok háztartási munkát és a munkaerő hiányát hozták fel. A második világháború után az iskolának két regionális iskolája volt Kladavacban és Lučicában, amelyeket 1980-ban bezártak a diákok hiánya miatt. Az 1954/55-ös tanévig az iskola B típusú iskolaként működött, és 1955-ben A típusú általános iskolává nőtte ki magát, amelyből a tanulóknak joguk volt beiratkozni középiskolába. 1955 május 30-án az iskola Vladimir Nazor nevét vette fel, 1971-ben az iskola nevét Mijat Stojanović-ra változtatták.
Horvátország
é. sz. 45° 07′, k. h. 18° 32′45.116667°N 18.533333°EKoordináták: é. sz. 45° 07′, k. h. 18° 32′45.116667°N 18.533333°E
