Története
A község területén az emberi élet legősibb nyomai Macute határában találhatók. A Bokanéról Macutéra vezető út déli oldalán, Bokanétól mintegy egy kilométerre nyugatra három, mezőgazdasági művelés alatt álló domb magasodik. Ezen a helyen a szántások során már régóta kerámia töredékek, megmunkált kövek, kőszerszámok kerültek elő. A leleteket a szakemberek a Sopot kultúra utolsó időszakára, az i. e. 2600 és 2400 közötti időre keltezték. A plébániatemplom újjáépítése során 2002-ben Atyina központjában is bronzkori leleteket találtak. A szentély padozata alatt az urnamezős kultúrához (i. e. 1300 - i. e. 750) tartozó két hamvasztásos sír került elő. Mindez azt bizonyítja, hogy a település helyén már a bronzkorban is emberi település volt, melynek temetője a templom környékén feküdt.
A mai települést a 12. században „Achtyna”, illetve „Othyna” néven említik először. Nevezetessége a határában a Papuk-hegységben álló Atyina várának romja, amely Engel Pál szerint 1313-ban a Monoszló nembeli Egyed tulajdonában volt, tehát a 14. század elején már biztosan állt. Ekkor az Aba nembeli Athynai családé lett. A család kihaltával 1434-ben Zsigmond király a várat és uradalmát a Garaiaknak adta. 1481-ben Garai Jób halálával a birtok újra a királyra szállt, de ténylegesen özvegye Újlaki Fruzsina és annak nővére Katalin birtokolták. Bár Ulászló király többször is Corvin Jánosnak ígérte 1498-ban mégis Somi Józsa temesi ispán birtoka lett. Halála után 1508-ban a Batthyány család birtokába került, akik 1543-ig megtartották.
A vár alatt álló középkori Szent Miklós plébániatemplomot 1334-ben említik először „Item ecclesia sancti Nicolai de sub Castro Othina” alakban. A mai Szűz Mária tiszteletére szentelt plébániatemploma 1494-ben épült. Ferences és klarissza kolostorát a 15. század végén (1496 előtt) Újlaki Miklós lányai, Katalin és Fruzsina építtették. 1513-ban 55 adózó portát írtak össze a településen.
Az ígéretes fejlődést a török hódítás törte derékba, mely során a templom és kolostorok elpusztultak. Maradványaikat a török kőbányaként használta. Ennek ellenére a templom egyes gótikus részei fennmaradtak. A templomot később 18. században újjáépítették és amióta a lourdes-i szűzanya szobra ide került nevezetes zarándokhely lett.
1543-ban török kézre került a vár és a település. A török a várat nem pusztította el és a település sem volt lakatlan. Ibrahim Merimbegović pasa feljegyzése szerint 70 háza volt és 70 katonát adott a török hadseregbe. 1686. szeptember 10-én nagy harcban foglalták vissza a keresztény erők, mivel a török a várat a végsőkig tartotta. A településnek az ostrom után csak 10 romos háza maradt, vára pedig teljesen romokban hevert, csak néhány belső fala maradt állva. A felszabadítás után 1703-ban királyi adományként a várat és az uradalmat Caraffa di Stigliano gróf kapta, aki még az évben elhunyt. A birtokot felesége és fia Carlo Otto örökölte, aki a kincstárnak adta el. A kincstár szuhopoljei uradalmához tartozott.
Az első katonai felmérés térképén „Dorf Vuchin” néven találjuk. Lipszky János 1808-ban Budán kiadott repertóriumában „Vucsin” néven szerepel. Nagy Lajos 1829-ben kiadott művében „Vuchin” néven 157 házzal, 511 katolikus és 568 ortodox vallású lakossal szerepel az oppidumok között.
1775-ben Erdődy-birtok lett, majd a század végén az uradalmat Jankovich Ivan Nepomuk vásárolta meg. 1817-ben bekövetkezett halálakor a birtokfelosztás során létrejött vocsini uradalmat fia József örökölte. 1896-ban Jankovich László halálakor gelsei Guttmann Ödön és testvére vásárolta meg. A 19. században jelentős gazdasági fellendülés következett be, üveggyár és vasút épült, mely Atyinát a közeli Cačincivel kötötte össze. A központban tüdőbetegek részére szanatóriumot építettek.
1869-ben 26, 1910-ben 190 lakosa volt. 1910-ben a népszámlálás adatai szerint lakosságának 28%-a szerb, 27%-a horvát, 25%-a magyar, 5%-a német anyanyelvű volt. Verőce vármegye Szalatnoki járásának része volt. 1918-ban a lázadó parasztok a kastélyt felgyújtották. Az első világháború után 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. A második világháborúban a templomot ismét lerombolták és csak 1973-ban épült újjá a burgenlandi horvátok segítségével. 1942. január 13-án az usztasák mintegy 200 kometniki és dobrići szerb lakost gyilkoltak meg a településen. A nőket és a gyermekeket a zdenci gyűjtőtáborba hajtották, majd a házakat kirabolták és felgyújtották. 1991-ben a falu 1569 főnyi lakosságának 64%-a szerb, 27%-a horvát nemzetiségű volt. A délszláv háború idején a település már a szerb támadások kezdetekor a szerbek kezére került. Közelében működött a sekulinci tábor, ahol a környékbeli szerbeket a JNA fegyverekkel látta el. Később a tábor fogolytáborként működött. A szerb megszállás utolsó napjaiban 1991. december 12-én és 13-án Dragoslav Bokan „fehér sasai” 45 helybeli horvátot gyilkoltak meg itt. December 14-én a templomot és a házak többségét teljesen lerombolták. Ekkor a környékbeli települések is hasonló sorsra jutottak. A település december 15-én felszabadult a szerb megszállás alól. Ma főként a faipar a mezőgazdasági termelés és szarvasmarha tenyésztés ad az ittenieknek megélhetést. 2011-ben faluközösségnek 2382, a falunak magának 1191 lakosa volt.
.JPG)
Horvátország
é. sz. 45° 37′ 04″, k. h. 17° 32′ 52″45.617778°N 17.547778°EKoordináták: é. sz. 45° 37′ 04″, k. h. 17° 32′ 52″45.617778°N 17.547778°E
