| Interstate 40 | |
| Keleti végpontja Wilmingtonban | |
![]() | |
| Úttípus | út |
| Része ennek | Interstate Highway System |
| Építkezés | 1957. augusztus 14. |
| Hossza | |
| elkészült | 4114,46 km |
| Ország | |
| Tartományok | |
| Az út eleje | |
| Az út vége | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Interstate 40 témájú médiaállományokat. | |
Az Interstate 40 (I-40) kelet–nyugati irányú autópálya az Amerikai Egyesült Államok délkeleti és délnyugati részén, amely Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Texas, Oklahoma, Arkansas, Tennessee és Észak-Karolina államokat érinti. 4114,46 kilométeres hosszával az I-90 és az I-80 után az ország harmadik leghosszabb autópályája.
Az I-15 barstow-i csomópontjánál indul, és a US 117-tel, valamint az NC 132-vel közös szakaszon, Wilmingtonnál ér véget. Érinti a Mojave-sivatagot, a Colorado-fennsíkot, a Sziklás-hegységet, a Nagy-alföldet, továbbá az Appalache-hegységet is.
Nyugati szakasza főként az egykori Route 66 nyomvonalát követi, míg a keleti a US 64-gyel és US 70-nel párhuzamos. Keleti végpontja eredetileg az I-85-nél lett volna, de a szövetségi úthatóság engedélyével 1990-ben meghosszabbították.
A gyarmati és terjeszkedési korban a mai I-40 térségében több őslakos útvonal is volt. Edward Fitzgerald Beale hadnagy vezetésével a 35. északi szélességi fok mentén Fort Smith és Los Angeles között körülbelül száz férfi és huszonkettő teve munkájával 1859-re megépült a Beale’s Wagon Road, a Délnyugat-USA első szövetségi főútja.
A 20. század elején magáncégek a nagyobb városok között kezdetleges utakat (auto trail) építettek ki; a National Old Trails Road a mai I-40 nyugati nyomvonalát követte Albuquerque-ig, a Lee Highway pedig a keleti részét. A szövetségi úthálózat 1926-os létrejöttekor itt épült ki a Route 66 és US 70; előbbi az ország leghíresebb országútja lett, utóbbit pedig Kalifornia és New York között „Amerika Broadwayének” nevezték.
Az 1930-as és 1940-es években többször tervezték egy kelet–nyugati irányú transzkontinentális autópálya megépítését; a mai I-40 nyomvonala a Szövetségi Beruházási Ügynökség 1947-es tervezetében (az Interstate Highway System alapja) is szerepel. Az 1956-os Federal-Aid Highway Act a Barstow és Greensboro közötti szakasz megépítésére adott forrásokat. Mivel Kalifornián akkoriban keresztülhaladt a US 40, a Caltrans elődje, a Kaliforniai Úthivatal az I-30-ra számozást támogatta, de 1964-ben a 40-es számot törölték. 1956-ban és 1968-ban javasolták, hogy Barstow és Bakersfield között a CA 58-at építsék át autópályává, de ezt elvetették.
1963 és 1966 között a Project Plowshare keretében atombombákkal alakították volna ki a kaliforniai nyomvonalat, de ezt költségek és a „tiszta” robbanóanyag hiánya miatt elvetették.
Az első szakaszokhoz a már meglévő utakat építették át: Tennesseeben a Magnolia Avenue Expresswayt, Észak-Karolinában pedig a US 421-et; az első új rész Nyugat-Észak-Karolinában épült meg. A Memphis és Nashville közötti szakasz, Tennessee első autópályája 1966. július 24-én nyílt meg.
1972. június 30-án átadták az utolsó arkansasi szakaszt (Clarksville–Ozark), 1973. augusztus 2-án pedig a Hernando de Soto hidat. Az utolsó kaliforniai szakaszt 1973. augusztus 13-án, az utolsó tennesseeit pedig részben 1974. december 20-án, teljesen pedig 1957. szeptember 12-én adták át a forgalomnak. Az utolsó oklahomai szakasz 1975. június 2-án nyílt meg.
1971-ben Észak-Karolina a Research Triangle Park és az I-95 közötti 66 kilométeres hosszabbításról döntött; a szakasz nagy részén 2×2, Raleigh közelében, a Raleigh Beltline-ra vezető részen pedig 2×3 sávot terveztek. Több lehetséges nyomvonalat megvizsgáltak, de a legvalószínűbbnek a Smithfield felé vezető tűnt. 1990. június 29-én, az utolsó szakasz átadásakor Charles Kuralt, a CBS újságírója a következőt mondta: „az Interstate Highway Systemnek köszönhetően most már parttól partig utazhatunk anélkül, hogy bármit látnánk”.
Memphisben az út eredetileg keresztülhaladt volna a 138 hektáros Overton Parkon; 1957-ben a Citizens to Preserve Overton Park szervezet tízezer aláírást gyűjtött ez ellen. Amikor John A. Volpe közlekedési miniszter 1969-ben jóváhagyta a nyomvonalat, a szervezet pert indított, és 1971-ben a Citizens to Preserve Overton Park v. Volpe ügyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a tervezés folyamán nem vizsgálták meg megfelelően az alternatívákat. Ez az eset alapozta meg a beruházások bírósági felülvizsgálatának gyakorlatát, melynek során 1981-ben az utat végül az I-240-re terelték.
Az 1982-es világkiállítás keretében 1980 májusa és 1982 márciusa között Knoxville közelében szélesítették az utat, több csomópontot felszámoltak, szervizutakat építettek, valamint az I-75 csomópontjában (Malfunction Junction) torlódáscsökkentő beruházásokat hajtottak végre.
Eredetileg keresztezte Winston-Salem belvárosát, azonban a nyomvonal-korrekció során délen új utat építettek, a régit pedig kereskedelmi útvonallá minősítették át; a teljes hosszukon autópályának épült kereskedelmi utak ritkák. Az útvonal később Salem Parkway néven a US 421 része lett.
2000 és 2002 között az I-40 és az I-25 albuquerque-i csomópontját (Big I) kiszélesítették, a balra tartó kihajtókat pedig felszámolták. A projektet a közlekedési minisztérium és a szövetségi úthivatal 2002-ben kiválóságdíjjal tüntette ki.
2002 májusa és 2012 októbere között az Oklahoma City Crosstown Expresswayt áthelyezték, helyére a szintbeli kereszteződésekkel kialakított Oklahoma City Boulevard került.
Memphisben az I-240 két csomópontját a megnövekedett forgalom miatt 2001 januárja és 2016 decembere között átalakították.
A SmartFix 40 munkálatai miatt a knoxville-i szakaszt 2008. május 1-je és 2009. június 12-e között teljes szélességében lezárták, a forgalmat az I-640-re terelték. A beruházás mindkét fázisa elnyerte az Amerikai Állami Közúti és Közlekedési Szakemberek Szövetsége Amerikai Közlekedés-díját (2008-ban és 2010-ben).
Tennessee és Észak-Karolina határán, a Galamb folyami-szurdok területén gyakoriak a földcsuszamlások; itt az utat a domborzatnak megfelelően, több kisebb emelkedővel alakították ki. 2009. október 25-én földcsuszamlás miatt a forgalmat az I-26-ra és I-81-re (a személyforgalmat a US 25-re és US 70-re) terelték. A szakaszt 2010. április 25-én nyitották újra, azonban a nyugati pályán továbbra is korlátozások voltak érvényben.
1988. december 23-án Memphis Midtown városrészében egy folyékony propánt szállító tartálykocsi az I-40 és I-240 csomópontjában letért a felhajtóról, és a rámpának ütközött, tartálya pedig kilyukadt és kigyulladt. A tartály a 114 méterre lévő lakóházba csapódott; a balesetben hat járművezető és három, a környező épületekben tartózkodó személy életét vesztette, a csomópontot pedig újjá kellett építeni.
2002. május 26-án az oklahomai Webbers Falls közelében egy uszály a híd pillérjének ütközött, melynek következtében a híd 180 méteres darabja a rajta áthaladó járművekkel az Arkansas folyóba zuhant; a balesetben 14-en meghaltak.
2021. május 11-én szerkezeti repedések miatt a Hernando de Soto hidat lezárták; a későbbi vizsgálatok megállapították, hogy a repedés legalább 2019 májusa, de lehet, hogy 2016 augusztusa óta létezik. A lezárás után hat nappal soron kívül szerződtek a helyreállításra; a keleti útpálya 2021. július 31-én, a nyugati augusztus 2-án nyílt újra.
2024 szeptemberében a Helene hurrikán miatti földcsuszamlások következtében Észak-Karolinában több szakaszt is lezártak; a legnagyobb kár a tennesseei határnál keletkezett, ahol egy sárlavina az utat a Pigeon folyóba mosta. November 5-én bejelentették, hogy a szakaszt legkorábban 2025 elején nyithatják újra.
Az I-40 4114,46 kilométeres hosszával az ország harmadik leghosszabb autópályája; leghosszabb szakasza a tennesseei, legrövidebb pedig az észak-karolinai. Legkihasználtabb része az I-75-tel közös pályán haladó knoxville-i, amit naponta több mint 210 ezer jármű használ; a legkevésbé kihasználtak (napi kevesebb mint 15 ezer jármű) az új-mexikói, a texasi és az oklahomai.
A Kaliforniában Needles Freewaynek nevezett út keresztezi a gyéren lakott Inland Empire régiót, valamint a Mojave-sivatagot. 249 kilométeres állami szakasza végig 2×2 sávos. Nyugati végpontjánál Los Angeles van kitáblázva, ami az I-15-ön érhető el.
A Wilmington távolságát mutató jelzőtáblát többször ellopták.
578 kilométeres arizonai szakasza áthalad a Grand Canyon déli peremén, valamint az ország legnagyobb indián rezervátumán, a Navahó Nemzeten. Legmagasabb pontja (2230 méter) a 190. mérföldkőnél (306 kilométer) található.
602 kilométeres, a Route 66-szel nagyrészt párhuzamos állami szakasza Gallup, Grants, Albuquerque, Santa Rosa és Tucumcari települések mellett az állam nyugati részén több indián rezervátumot is érint. Tengerszint feletti magassága a Campbell-hágónál 2217, a Tijeras-kanyonnál pedig 2150 méter.
A sebességkorlátozás Arizona, Új-Mexikó, Texas, Oklahoma és Arkansas államokban 75 mérföld per óra (121 kilométer per óra), míg Kaliforniában, Tennesseeben és Észak-Karolinában 70 mph (110 km/h).
A Texas-nyúlvány területén a mezőgazdasági területekhez szintbeli csomópontokat alakítottak ki. A texasi szakasz egyetlen nagyobb városa Amarillo, emellett az amarillói Rick Husband Amarillo nemzetközi repülőtér mellett látogatóközpontot alakítottak ki.
533 kilométeres szakasza az állam közepén áthaladva érinti Erick, Sayre, Elk City, Clinton, Weatherford, El Reno, Yukon, Oklahoma City, Del City, Midwest City, Shawnee, Okemah, Henryetta, Checotaw, Sallisaw és Roland településeket.
Oklahoma belvárosában az eredeti nyomvonalat 1,6 kilométerrel délre terelték, és az I-40 Crosstown Bridge-et 2×5 sávosra alakították át; a korábbi úton szintbeli kereszteződésekkel alakították ki az Oklahoma City Boulevardot.
Arkansasi szakasza 459 kilométer hosszú. Van Burenben keresztezi az I-540-et és a US 71-et, majd Almában az I-49-et. Érinti Ozark, Clarksville, Russellville, Morrilton és Conway településeket; ezután délre fordulva North Little Rockba lép és több nagy forgalmú autópályát és főutat (I-430, I-30, US 65, US 67, US 167, I-440) érint.
Áthalad Lonoke, Brinkley és West Memphis városokon; utóbbiban egy rövid szakaszon az I-55-tel közös pályán halad, majd a Mississippi folyón átkelve ér Tennesseebe.
A 732 kilométeres tennesseei szakasz áthalad az állam mindhárom főrégióján és érinti az összes nagyobb várost (Memphis, Nashville, Knoxville, Jackson, Lebanon, Cookeville, Crossville, Newport). Az állam elhagyása előtt a Nagy-Füstös-hegységbe lép.
Memphis és Nasvhille között zenélő utat alakítottak ki. A Malfunction Junction átépítésekor további sávokat alakítottak ki, amik csökkentették a balesetek számát és a torlódások mértékét.
Észak-karolinai szakasza 680 kilométer hosszú. Nyugati végét a fölcsuszamlások és a rossz időjárási viszonyok miatt gyakran lezárják.
A Great Smoky Mountains Expresswaytől a US 74-gyel közös pályán halad; innen Asheville, Hickory és Statesville városokon át éri el a Piedmont Triad régiót. Winston-Salemet és Greensborót elhagyva közös nyomvonalat követ az I-85-tel; a Research Triangle-nél szétválnak, innen az I-40 délkeletre, Raleigh felé halad tovább és Wilmingtonig főképp észak–déli irányt követ.
A túlsó végponthoz hasonlóan Barstow távolsága (2554 kilométer) is ki volt táblázva, de a lopások miatt ezt sem pótolták.
| állam | mérföld | kilométer |
|---|---|---|
| 154,61 | 248,82 | |
| 359,48 | 578,53 | |
| 373,51 | 601,11 | |
| 177,10 | 285,11 | |
| 331,03 | 532,74 | |
| 284,69 | 458,16 | |
| 455,28 | 732,70 | |
| 423,55 | 681,64 | |
| Teljes: | 2559,25 | 4118,71 |
Forrás:
Oklahoma Cityben az I-440-es jelölést a Grand Boulevard I-240-től Route 66-ig tartó szakasza kapta meg. 1982-ben a Diamond Jubilee keretében az I-44 nyugati végpontja a Belle Isle Freewayen és a H. E. Bailey Turnpike-on keresztül a texasi határhoz került, ekkor a 440-es számot törölték.