A Dwight D. Eisenhower National System of Interstate and Defense Highways (magyarul Dwight D. Eisenhower nemzeti államközi és védelmi autópálya-rendszer; gyakoribb nevén Interstate Highway System vagy Interstate System) az Amerikai Egyesült Államok autópálya-hálózata, melyet a létrehozásáért kardoskodó elnökről neveztek el. Az Interstate Highway System egy különálló rendszer a nagyobb National Highway Systemen belül. Az egész rendszer hossza 2022-ben 78 680km (48 890mi) volt, mellyel ez a második legnagyobb autópályarendszer a világon (Kína után) és a legnagyobb közpénzből létrehozott projekt a történelemben. A hálózat a kontinentális USA mellett Alaszkát, Hawaiit és Puerto Ricót is lefedi.
A huszadik században a Kongresszus a Federal Aid Road Act of 1916 nevű első program keretében a főutak építését finanszírozta, majd a Federal Aid Highway Act of 1921 elfogadásával országos autópálya-hálózat építésébe kezdett. 1921-ben megalkották az ország első számozott úthálózatát, majd Eisenhower 1953-as elnökké választásával a Federal-Aid Highway Act of 1956 közlekedésfejlesztési koncepciójában megkezdődött az autópályák tervezése. A korábbiaktól eltérően az új Interstate hálózat kizárólag autópályákból áll, a szabványokat pedig szövetségi szinten határozták meg. Ugyan néhány már létező szakaszt a hálózatba integráltak, az utak többségét újonnan építették. A lakott területeken való útépítésekkel a „városrehabilitáció” korabeli szemlélete szerint teljes városrészeket bontottak el; két évtized alatt egymillió embert telepítettek ki. Az ezt követő „autópálya-visszafoglalások” hatására és a városok élhetőségére törekedve sok gyorsforgalmi út esetében már a lakott területeket elkerülő nyomvonalakat terveztek.
A hálózati hiányosságok és az eredeti tervektől való eltérés ellenére a rendszert 1992-ben késznek nyilvánították. A projekt költsége 114 milliárd (2026-os árfolyamon 236 milliárd) dollár volt, de folyamatosan terveznek új szakaszokat is.
Ugyan az építést a szövetségi kormány finanszírozza, az útszakaszok az adott állam tulajdonában vannak. Néhány kivétellel a szövetségileg elfogadott jelzőtáblákat kell telepíteni, elvárás a két irány fizikai elválasztása és a leállósáv, a szintbeli kereszteződések és jelzőlámpák pedig kerülendők. A főbb útvonalak jelzése egy vagy két számból, az ezeket kiegészítő, rövidebb szakaszoké pedig három számjegyből áll, ahol a második és harmadik a csatlakozó főbb útvonalat jelöli. A fenntartást az üzemanyagok jövedéki adójából és a kincstári támogatásokból álló Highway Trust Fundból finanszírozzák. Ugyan a fizetős szakaszok létesítése általánosságban tiltott, egyes esetekben (például egy korábbi fizetős szakasz integrálása vagy egy későbbi szabályozás) ettől eltérhetnek.
2022-ben a megtett távolság negyedét az Interstate autópályák adták, emellett több mint 5600 baleset történt.
Története
Az I-55 építése 1972-benAz I-81 elbontásra váró felüljárója
Tervezése
A Federal Aid Road Act of 1916 keretében az államoknak öt év alatt 75 millió dollár kiegészítő támogatást ítéltek meg utak építésére és fejlesztésére. Az első világháború miatt a források hiányoztak, a szerződések pedig 1921-ben lejártak.
1918 decemberében E. J. Mehren építőmérnök, az Engineering News-Record szerkesztője a chicagói Congress Hotelben tartott „A Suggested National Highway Policy and Plan” című előadásán öt kelet–nyugati és tíz észak–déli irányú útból álló, 80 ezer kilométer hosszú hálózat létrehozását javasolta. A teljes úthálózat két százalékát kitevő rendszer költsége kilométerenként 16 ezer dollár lenne, ami kereskedelmileg és katonailag is megtérülne. 1919-ben a hadsereg a Fehér Háztól San Franciscóba konvojt küldött, akik az 5100 kilométeres utat 62 nap alatt tették meg, mert a rossz állapotú hidak és a motorokat eltömítő homok miatt járműveik sokszor lerobbantak. Az „Amerika legmélyén” át vezető úton az akkor alezredesi rangot betöltő Eisenhower is részt vett.
Az 1916-os törvény lejártával 1921-ben ugyanezen feltételekkel elfogadták a Phipps Actet, ami az államokat összekötő elsődleges autópályákra vonatkozó kitételt is tartalmazott. A közúthivatal felkérésére 1922-ben John J. Pershing tábornok összeállította a nemzetvédelem szempontjából legfontosabb, 32 ezer kilométeres hálózatot (Pershing-térkép).
Az 1920-as években a már meglévő országutak integrálása kezdődött, az 1930-as években pedig új utakat kezdtek építeni. 1938-ban Franklin D. Roosevelt elnök felkérésére Thomas Harris MacDonald, a közúthivatal vezetője nyolc országos folyosó terveit vizsgálta. 1939-ben és 1944-ben a szervezet információs vezetője, Herbert S. Fairbank, a számozott úthálózatról és a fizetős szakaszokról szóló tanulmányokat adott ki.
Federal Aid Highway Act of 1956
Miután Dwight D. Eisenhower a konvojjal átutazta az országot, fontosnak tartotta egy szövetségi úthálózat megépítését, emellett európai szolgálata idején elismerően nyilatkozott a német Reichsautobahnról. 1954-ben megbízta Lucius D. Clay tábornokot a hálózat kialakításával, aki szerint az nem csak katonai, hanem jövőbeli növekedési célokat is szolgál.
Clay bizottsága egy tíz év alatt százmilliárd (2026-os árfolyamon 1,17 billió) dollárból kialakítható, 64 ezer kilométernyi osztott útpályás hálózatot javasolt, ami az ötvenezer főnél nagyobb lakosú településeket fedné le. Eisenhower fizetős szakaszokat is szeretett volna, de Clay szerint azokat a népességcentrumokon kívül felesleges kialakítani. A javaslatot 1955-ben a Szenátus elfogadta, viszont a demokraták ellenezték a kötvénykibocsátást, azonban támogatták, hogy erre a célra az üzemanyagok jövedéki adójának bevételét fordítsák. Eisenhower 1956 júniusában aláírta a Federal-Aid Highway Act of 1956-ot, aminek keretében 90%-os szövetségi finanszírozással legalább négy sávos, osztott pályás és szintbeli kereszteződés nélküli autópályák épülhetnek.
A leendő hálózat kialakítását az 1955-ös General Location of National System of Interstate Highways (a későbbi Sárga könyv) fektette le. A tervezésben nagy szerepet játszott Charles Erwin Wilson védelmi miniszter, a General Motors vezérigazgatója.
Építése
Több szakasz már a számozott hálózat előtt létezett.
Missouri állam szerint az első három szerződést az államban írták alá 1956. augusztus 2-án; az első szerződés a Route 66 egy szakaszának (a mai I-44) bővítéséről szólt. 1965. augusztus 13-án megkezdődött a US-40 átépítése. Kansas állam szerint az első projekt náluk indult az I-70 kiépítésének 1956. szeptember 26-ai kezdetével. A Pennsylvania Turnpike-ot a hálózat atyjának is nevezik, mivel egy szakaszát (ami ma az I-70 része) már 1940. október 1-jén átadták. Pennsylvania állam a szakaszt a fizetőutak atyjának nevezi.
Mérföldkövek az építkezésben:
1974. október 17.: az I-80 utolsó szakaszának átadásával a nebraskai hálózat teljessé válik
1979. október 12.: az I-5stocktoni szakaszával megépül az összeköttetés Kanada, az USA és Mexikó között; az átadáson a két szomszédos ország képviselői is részt vettek
1986. augusztus 22.: az I-80 befejezésével elkészül az első autópálya az ország keleti és nyugati partja között, akkoriban a világ leghosszabb autópálya-szakasza
1990. augusztus 12.: a Deck Park Tunnel átadásával a második kelet–nyugati autópálya, az I-10 is teljessé válik; a lakosság ellenzése miatt Phoenixben felüljáró helyett alagút épült
1991. szeptember 12.: az idahói viadukt elkészültével teljessé válik a Seattle és Boston közötti I-90; az eredeti vonalvezetéssel Wallace belvárosát lebontották volna, azonban a lakosok elérték a történelmi körzetté nyilvánítást; az átadót követően a helyiek gúnytemetést tartottak
1992. október 14.: az I-70 coloradói szakaszának átadásával a hálózatot késznek nyilvánították; a 19 kilométeren kiépített 40 híddal és számos alagúttal ez a rendszer legdrágábban elkészült szakasza
Az eredetileg 25 milliárd dollárosra tervezett költségek 114 milliárdra emelkedtek; a kivitelezés 35 évig tartott.
1992-től
Hálózati hiányosságok
A hálózatot 1992-ben elkészültnek nyilvánították, azonban az I-70 és az I-95 nem volt teljes (az I-95-öt 2018-ban befejezték).
Az I-95-ben a Somerset Freeway félbemaradásával hiány keletkezett, de 2010-ben elkezdődött a Pennsylvania Turnpike/Interstate 95 Interchange Project, amit 2018. szeptember 22-én adtak át. Az I-70 keleti végénél továbbra sincs kapcsolat a Pennsylvania Turnpike-kal, így egy rövid szakaszon mindkét irányban ki kell hajtani a US-30-ra (ez eredetileg a fizetőutak szövetségi finanszírozását tiltó törvény miatt nem épült meg). Számos javaslat született a csomópont befejezésére, azonban ezeket a helyi üzletek forgalomcsökkenésére hivatkozva ellenezték.
Átalakítások
A hálózat többször bővült; például az I-49 eredetileg kiegészítő szakasz volt, később számozott autópálya lett belőle.
Az I-69 Indianapolis belvárosát érintő szakaszából csak a hidak és felüljárók épültek meg; a hiányzó kapcsolatot 2013-ban fejezték be
Az I-70 baltimore-i szakasza természetvédelmi területen haladt volna át, így az ahhoz kapcsolódó, a „semmibe vezető országútnak” becézett I-170-nek csak a US-40-nel közös szakaszát adták át; azóta az állami úthálózat része
Az I-78 New York-i szakasza és a kapcsolódó elkerülők (I-278, I-478 és I-878) egyike sem épült meg
San Francisco megakadályozta, hogy az I-80 és más szövetségi utak is érintsék belvárosát; később Sacramento megakadályozta a bővítést és a forgalmat az I-880-ra terelték át
Az I-83 Baltimore kikötőjében történelmi körzeteket vágott volna ketté, ez nem épült meg
Az I-84 connecticuti szakaszát nem adták át, mert negatívan befolyásolt volna egy Rhode Island-i víztározót
Az I-95 Washington D.C. és Maryland közötti szakaszát a Capital Beltwayre (ma I-395) terelték át; ugyanennek bostoni és cambridge-i csomópontjai a lakosság ellenzése miatt nem épültek meg
Az I-81 syracuse-i szakasza kettévág egy városrészt, ezért elbontását és gyalogosbarát úttal való kiváltását tervezik; forgalmát az I-481 venné át
1975 és 1986 között a szövetségi szabályozásnak megfelelően a maximum sebesség 120km/h volt. Az északkeleti és parti államokban ennél általában alacsonyabb (80 és 115km/h közötti), míg Nevada és Texas gyérebben lakott részein magasabb (130km/h) sebességhatárt szabnak meg. A sűrűbben lakott részeken általában 80km/h a sebességkorlátozás, míg alagutakban, élesebb ívekben és szűkebb szakaszokon alacsonyabb is lehet (például New Hampshire-ben egy 2×1 sávos szakaszon 70km/h). A minnesotai St. Paul lakosságának nyomására a városon áthaladó szakaszon 70km/h-s sebességkorlátozást és négy tonnás tömegkorlátozást vezettek be.
Egyéb felhasználás
A védelmi minisztérium elvárásainak megfelelően a hálózat a katonai bázisok és repülőterek, vasútállomások között is kapcsolatot ad.
Természeti katasztrófák idején a hatékonyabb evakuálás érdekében az elválasztók áthelyezésével növelhetik az áteresztőképességet; a Georges hurrikán tapasztalatai alapján a Floyd hurrikánnál már ezt a módszert alkalmazták. Miután 2004-ben az Ivan hurrikán idején a módszer nem hozott időnyereséget, in the Southern Coastal States a kijáratok lezárásával, a rendőrök visszahívásával (hogy a vezetők ne lassítsanak), illetve a hatékonyabb információáramlással kísérleteztek; ennek köszönhetően a Katrina hurrikánnál a kimenekítés sikeresebben zajlott.
Városi legendák szerint a szakaszok első 8 kilométerét sík felületűre és ívek nélkül kellett megépíteni, hogy a háborúban a gépek leszállhassanak, azonban erre nincs bizonyíték. Továbbá a közhiedelem szerint a hálózat egyetlen célja egy esetleges nukleáris katasztrófa utáni evakuálás; ugyan a tervezésnél katonai célokat is figyelembe vettek, elsősorban polgári felhasználásra épült.
Számozás
A páratlan számú autópályák dél–észak irányúak (a számuk növekszik nyugatról kelet felé), míg a párosak nyugat–kelet irányúak (a számuk délről észak felé növekszik)A másodlagos utak számozásaPuerto Rico autópályái
Elsőrendű utak
A számozási rendszert az American Association of State Highway and Transportation Officials dolgozta ki 1957-ben; az érvényben lévő szabályozást 1973. augusztus 10-én fogadták el. A kontinentális USA-ban az elsődleges autópályák száma 100-asnál alacsonyabb.
Néhány kivételtől eltekintve a kelet–nyugati irányú utak páros, az észak–déliek pedig páratlan számot kapnak; előbbiek nyugatról keletre, utóbbiak délről északra haladva növekednek (az országutaknál fordítva); még akkor is, ha egy-egy szakasz iránya ettől eltér. A hosszabb, átmenő forgalmat bonyolító utak száma öttel osztható; az 50-es és 60-as számokat a főutakkal való összekeverhetőség miatt nem használják.
A két számjegyű autópályák között vannak be nem fejezett szakaszok (I-69 és I-74), valamint olyanok is, melyek száma megegyezik (például I-88); ezek egy részét 1973-ban megváltoztatták. Korábban a hosszabb leágazó szakaszokat betűvel jelölték (például az I-84 nyugati szakaszát I-80N-nek), de előírták ezek felszámolását; ennek ellenére Texasban az I-35E-t és I-35W-t továbbra is így jelölik, emellett az I-69-et három szakaszra (I-69C, I-69E és I-69W) osztották.
A közös szakaszok több számot is viselhetnek; például az atlantai Downtown Connector I-75-nek és I-85-nek van számozva (néhol a két útpálya más számot visel, mint az I-77 és az I-81 esetében, ahol az egyik oldalt északi I-77-nek és déli I-81-nek, a másikat pedig fordítva jelölik).
Másodrendű utak
A másodlagos, városok környékén haladó Interstate-ek az elsődleges utakról ágaznak le. Három számjeggyel jelölik őket, ebből a második kettő az elsődleges út száma; amelyek (fél)körgyűrűben visszatorkollnak az elsődleges útba, páros, míg a leágazó, vissza nem csatlakozó utak páratlan számot kapnak (az elsődleges autópályákkal ellentétben az útszám nem, csak a tájolás számít). Egyes körgyűrűket nem útiránnyal (észak–dél vagy kelet–nyugat), hanem belső vagy külső gyűrűként jelölnek. Az ilyen utak nagy száma miatt több szakasznak is lehet egyforma jelölése.
Alaszka, Hawaii és Puerto Rico
Hawaii minden autópályája Oahu szigeten található; itt három elsődleges (H-1, H-2 és H-3), valamint egy másodlagos (H-201) út található; ezek Honolulu mellett számos katonai bázist is érintenek.
Alaszkában és Puerto Ricón az autópályákat 90%-ban szövetségi forrásokból finanszírozzák; az utak száma a finanszírozás mértékének megfelelően növekszik. Ezeket nem Interstate-ként, hanem helyi útként jelölik, továbbá mivel ezek nem a tervezett hálózat részei, nem az elfogadott szabványoknak megfelelően épültek ki.
Csomópontok számozása
Az elsődleges utak számozása általában a déli/nyugati államhatáron (ha államon belül kezdődik, akkor a déli/nyugati végponton) indul; de az I-86 New York-i szakaszának 60-as kihajtója másfél kilométerrel a határ túloldalán, Pennsylvaniában található. A teljes körgyűrűt bezáró másodlagos utak számozása az elsődleges autópályával való nyugati kereszteződésben kezdődik és az óramutató járásával megfelelően halad; azonban az I-495-öt az I-95-tel közös szakasza miatt az óramutató járásával ellentétesen számozzák.
A csomópontokat főképp a távolságnak megfelelően számozzák; ha egy mérföldön belül több kihajtó van, akkor betűkkel egészítik ki. Az északkeleti államokban az első csomópont száma általában 1-es és a távolságtól függetlenül sorrendben növekszik, míg az I-19 arizonai szakaszán kilométer-alapú számozást használnak.
Kereskedelmi utak
A kereskedelem szempontjából legfontosabb városmagokon áthaladó, de a szabványoknak nem feltétlenül megfelelő utakat a piros-kék helyett zöld pajzzsal jelölik.
Jelölések
A texasi közlekedési hatóság táblaterveiA kereskedelmi utak jelölése
Útjelölő pajzs
Az American Association of State Highway and Transportation Officials védjegyeként bejegyzett piros-fehér-kék útjelölő pajzs az USA zászlajának színeit viseli. Eredetileg a pajzs felső részén szerepelt az állam neve, de újabban ezt a sávot üresen hagyják, hogy a számok nagyobb méretben elférjenek. A táblák 36cm magasak, és kétjegyű utaknál 91, háromjegyűeknél pedig 110cm szélesek.
A kereskedelmi és elkerülőutak pajzsa zöld, és a legfelső sorban az INTERSTATE felirat helyett az út jellege (kereskedelmi utaknál BUSINESS, elkerülőutaknál SPUR, körgyűrűknél LOOP) olvasható. Egy várost több ilyen szakasz is érintheti.
Az első, 1957-ben bevezetett jelölés Richard Oliver alkotása, amit több mint száz pályázatból választottak ki; ekkor még a teljes pajzs sötétkék és 43cm széles volt. A jelölést 1961-ben, 1971-ben és 1978-ban is módosították.
Kihajtók jelölése
Az Interstate-ek mentén elhelyezett tábláknak meg kell felelniük a Manual on Uniform Traffic Control Devicesben leírtaknak, azonban vannak kivételek.
Mivel Kalifornia autópálya-hálózata az 1950-es évekre már elkészült, felmentést kaptak a kihajtók számozása alól annak nagy költsége miatt. 2002-ben elkezdték a szövetségi és állami utakon is; ezt a már meglévő táblák fedvényezésével oldották meg. Távolságjelölőket néhány kivételtől eltekintve továbbra sem használnak. Illinois-ban 2010–2011-ben a szövetségi szabályoknak megfelelő új jelölőket telepítettek.
Arizonában a távolságokat kilométerben jelölik, mivel a kialakítás idején az USA a metrikus mértékrendszerre való átállást tervezte, valamint az állam közel van a szintén metrikus mértékeket használó Mexikóhoz. A New York State Thruwayen a kihajtókat 1-estől növekvő számmal jelölik; például a két 4-es kihajtó egymástól 240km távolságra fekszik. Az északkeleti államok általában ezt a rendszert használták, de a 2000-es évektől több átállt a mérföldalapú számozásra.
Táblák elhelyezése
A jelzőtáblákat általában négy módon helyezik ki:
Földbe ásott póznákon (a legközelebbi kihajtók és pihenőhelyek jelölésére)
Felüljárók oldalán
A mindkét útpálya felett áthaladó rácsozaton
A fél útpálya fölé benyúló rácsozaton
Finanszírozás
Az I-76 fizetős szakasza
Az autópályák és nyomvonaluk az adott államé, az utolsó szövetségi tulajdonú szakasz a Woodrow Wilson híd volt; a 2009-ben átadott új struktúra Maryland és Virginia közös tulajdona. A karbantartás általában az állami közlekedési hatóságok feladata, de néhol ezt helyi szervezetek látják el.
Adók és járulékok
A szövetségi források körülbelül hetven százaléka az üzemanyagok jövedéki adójából származik; ez 1932-ben gallononként 1, 1993 óta 18,4 cent. A jövedéki adók és egyéb bevételek alkotják az autópályák építésére és fenntartására elkülönített Highway Trust Fundot. Kezdetben az építkezés 90%-át szövetségi, míg 10%-át állami forrásokból finanszírozták. A maradék költségeket kötvényekből és az ingatlanadó bevételeiből finanszírozzák; a 21. században a jövedékiadó-bevétel körülbelül a költségek 57%-át fedezik, és ennek tíz százalékát egyéb célokra (például tömegközlekedés) fordítják. Egyes 1956 előtt épült szakaszok fizetősek.
A külvárosok növekedésével a bevételek egyre kevésbé fedezik a költségeket, így egyes szakaszok PPP konstrukcióban épültek (például az I-35 texasi szakaszát a VMS tartja fenn). Egyes elsőbbségi sávok fizetősek lettek, de a szövetségi törvények tiltják teljes útszakaszok fizetőssé tételét.
Fizetős utak
A hálózat 4700 kilométere fizetős. Ugyan a kezdeti szabályozás tiltotta fizetős szakaszok kijelölését, ennek megalkotásakor ilyenek már léteztek vagy építés alatt voltak, és túl költséges lett volna ingyenes utakat építeni melléjük. Ezek (például a Massachusetts Turnpike) nem kaphatnak szövetségi forrásokat; például a Connecticut Turnpike szövetségi forrásokból finanszírozott helyreállítását követően az útdíjfizetést felszámolták.
Azóta egyes államok fizetős szakaszokat létesíthettek; ezeket a 2009-es Manual on Uniform Traffic Control Devices szabályozza; az ilyen szakaszokat sárga háttéren „TOLL” felirattal kell jelezni.
A 2005-ben elfogadott SAFETA-LU az államokat „innovatív” finanszírozási megoldásokra ösztönzi: fizetőutak vagy PPP-konstrukció alkalmazásával; a már létező utakat továbbra is tiltott fizetőssé tenni. Egyes államokban (például Észak-Karolinában vagy Virginiában) a legalább egy utast szállító járművek által használható (HOT) sávokat tették fizetőssé, míg a többi ingyenesen használható maradt.
Szövetségi források
A „terhelhető” szakaszok a 88 ezer kilométeres Interstate hálózat részei; szükség szerint a nem szövetségi finanszírozással épült utakat is autópályává nyilváníthatják (külön engedély hiányában csak a szabványok szerint átépített szakaszokat).
Hatása
A Federal Aid Highway Act of 1956 elfogadása után a vasúti személy- és teherszállítás gyors csökkenésnek, ezzel párhuzamosan a költségek csökkenése miatt a közúti teherszállítás aránya pedig hirtelen növekedésnek indult. Az autópályák kiépülése faji szegregációhoz vezetett, mivel a fehérek a szuburbanizáció során tömegesen költöztek ki az új, csak autóval megközelíthető külvárosokba, és izolálták magukat a városmagtól. A turizmus és ezzel együtt a szállók, éttermek, látványosságok iránti igény jelentősen növekedett. Az Interstate hálózat volt a Sun Belt városi növekedésének alapja; a régióban az autópálya által nem érintett települések hanyatlani kezdtek, mivel az üzletek az új utak mellé koncentrálódtak.
Az autópályák kiépülésének idején mutatták be a konténereket, amiket könnyen lehetett hajóról vonatra, majd trélerre emelni, így a szállítás gyorsabb lett. Az autópálya-hatóság szerint negyven évvel az építést követően minden befektetett 1 dollár 6 dollár hasznot hoz, és az ország termelékenységnövekedésének egynegyedét az autópályák okozták. A hálózat kulturálisan is átalakulást okozott, az autók az amerikai identitás központi elemei lettek. A FedEx és a Walmart székhelyét az országutak által korábban csak gyéren érintett déli államokba tették át.
Az építés számos várost kettéválasztott: 475 ezer családot és egymillió lakost telepítettek ki, emellett a településeket fajilag szétválasztotta és csökkentette a megfizethető lakások számát. Sokak szerint hozzájárult a tömegközlekedés hanyatlásához, amit a kisebbségekhez tartozók és az alacsonyabb jövedelműek hatszor valószínűbben használnak. A hálózat korábbi országutakat (például Route 66) is elkerült, ezzel szellemvárosokat létrehozva, továbbá sokan új tömegközlekedési viszonylatok létrehozását is ellenzik miatta.
A szövetségi kormány főleg korábban kisebbségiek által lakott olcsóbb területeket sajátított ki (például Detroit vagy Miami esetén), ezért az építkezés gazdaságilag megtérült. A városrészek elbontása felborította a gazdasági egyensúlyt, emellett a szomszédos kerületekben jelentősen megnőtt a légszennyezettség, és a szennyezőbb ipari létesítményeket is nagyobb valószínűséggel itt alakítják ki.
Statisztikák
Az I-95 miami szakasza csúcsidőben
Forgalom
Legnagyobb forgalom: napi 379 ezer jármű az I-405 Los Angeles-i szakaszán (2011-es becslés)
Legalacsonyabb (szárazföldi): -16 m (-52 láb) az I-8 kaliforniai szakaszán
Legalacsonyabb (víz alatti): -31 m (-103 láb) az I-95 baltimore-i szakaszán, a Fort McHenry Tunnelben
Hossz
Leghosszabb (kelet–nyugat): az I-90 Boston és Seattle között 4861,09km (3020,54mi) hosszan
Leghosszabb (észak–dél): az I-95 a kanadai határ és Miami között 3071km (1908mi) hosszan
Legrövidebb (két számjegyű): az I-69W a texasi Laredóban 2,25km (1,4mi) hosszan
Legrövidebb (másodlagos): az I-878 Queensben 1,13km (0,7mi) hosszan
Leghosszabb szakasz államhatárok között: az I-10 Texasban az új-mexikói és louisianai határ között 1411km (877mi) hosszan
Legrövidebb szakasz államhatárok között: az I-95/I-495 (Capital Beltway) Washington D.C.-ben Maryland és Virginia között 138 m (453 láb) hosszan
Leghosszabb párhuzamosság: az I-80 és I-90 az indianai Gary és az ohiói Elyria között 445km (278,4mi) hosszan
Érintett államok
Legtöbb államot érintő autópálya: az I-95 a főváros mellett tizenöt államot (Florida, Georgia, Dél-Karolina, Észak-Karolina, Virginia, Maryland, Delaware, Pennsylvania, New Jersey, New York, Connecticut, Rhode Island, Massachusetts, New Hampshire és Maine) érint
Legtöbb autópálya egy államban: New York államban 2817,41km (1750,66mi) hosszan 32 Interstate található
Legtöbb elsődleges autópálya egy államban: 13 Illinois-ban
Legtöbb kilométer/mérföld egy államban: Texasban 17 Interstate található 5203,73km (3233,45mi) hosszan
Legkevesebb autópálya egy államban: Delaware-ben, Új-Mexikóban, Észak-Dakotában, Rhode Islanden és Puerto Ricóban 3 Interstate található
Legkevesebb elsődleges Interstate egy államban: Delaware-t, Maine-t és Rhode Islandet is csak az I-95 érinti
Legkevesebb kilométer/mérföld egy államban: Delaware-ben 3 szakasz 65,36km (40,61mi) hosszan
↑Carlos Arnaldo Schwantes: Going Places: Transportation Redefines the Twentieth-Century West. (angolul) Bloomington: Indiana University Press. 2003. 142. o. ISBN978-0-253-34202-7
↑Richard Weingroff (2013. október 15.). "PART ONE: Unease in the Golden Age" (angol nyelven). Federal Highway Administration. 2015. szeptember 24. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
123Bruce Watson (2020. augusztus). "Ike's Excellent Adventure". American Heritage (angol nyelven). 65 (4). 2020. július 9. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
↑Stephen Ambrose: Eisenhower: Soldier, General of the Army, President-Elect (1893–1952). (angolul) 1. kötet. New York: Simon & Schuster. 1983.
↑Dan McNichol: The Roads That Built America: The Incredible Story of the U.S. Interstate System. (angolul) New York: Sterling. 2006. 87. o. ISBN978-1-4027-3468-7
↑"The Interstate Highway System" (angol nyelven). History Channel. 2018. augusztus 21. 2019. május 10. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
↑"The Interstate in Nebraska" (angol nyelven). Nebraska Department of Roads. 2013. december 21. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
↑"About Caltrans" (angol nyelven). California Department of Transportation. 2014. március 6. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
12Richard F. Weingroff (20006). "The Year of the Interstate". Public Roads (angol nyelven). 69 (1). ISSN0033-3735. 2012-01-04 dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026-01-15. {{cite journal}}: Check date values in: |year= (súgó); Unknown parameter |month= ignored (súgó)CS1 karbantartás: year (link)
↑Sherry Devlin: No Stopping Now. (angolul) The Missoulian, (1991. szeptember 8.) E1. o. arch Hozzáférés: 2026. január 15.
↑"Fun Facts" (angol nyelven). Colorado Department of Transportation. 2008. január 16. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
↑Karen Stufflebeam Row (2004. május). "Glenwood Canyon 12 Years Later". Public Roads (angol nyelven). 67 (5). 2012. november 8. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15. {{cite journal}}: Unknown parameter |coauthors= ignored (|author= suggested) (súgó)
↑"Converting US Route 71 to I-49" (angol nyelven). Minnesota Department of Transportation. 2013. február 3. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 15.
↑Tahira Faquir (2006. március 30.). "Contraflow Implementation Experiences"(PDF) (angol nyelven). Florida Department of Transportation. 2007. október 25. dátummal az eredeti(PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 16.
↑Dan McNichol (2006). "Contra Productive" (angol nyelven). Roads & Bridges. 2011. július 15. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 16.
↑Richard F. Weingroff (2000. június). "One Mile in Five: Debunking the Myth". Public Roads (angol nyelven). 63 (6). ISSN0033-3735. 2010. december 17. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 16. {{cite journal}}: |archive-date= / |archive-url= timestamp mismatch; 2010. december 12. suggested (súgó)
12Tony DeSimone (2007. március 22.). "Additional Designations" (angol nyelven). FHWA. 2014. augusztus 5. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 18.
↑Pure Michigan: State Transportation Map. (angolul) Michigan Department of Transportation, (2011) OCLC42778335
↑Ties to Texas. (angolul) Texas Transportation Researcher,XLI. évf. 4. sz. (2005) 20–21. o. arch Hozzáférés: 2026. január 18.
↑"Image Gallery" (angol nyelven). The Interstate is 50. 2012. február 25. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 18.
↑Manual for Signing and Pavement Marking of the National System of Interstate and Defense Highways. (angolul) Washington D.C: American Association of State Highway and Transportation Officials. 1958. OCLC3332302
↑Darryl D. VanMeter (2005. október 28.). "Future of HOV in Atlanta"(PDF) (angol nyelven). American Society of Highway Engineers. 2007. október 24. dátummal of HOV in Atlanta.pdf az eredeti(PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 18. {{cite web}}: |archive-date= / |archive-url= timestamp mismatch; 2007. október 25. suggested (súgó); Check |url= value (súgó)
↑"American Railroads" (angol nyelven). Smithsonian Intézet. 2017. július 20. 2020. november 25. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 19.
12American Social and Political Movements, 1945–2000: Pursuit of Liberty. In History in Dispute. (angolul) Szerk. Robert J. Allison. 2. évf. Detroit: St. James Press. 2000. ISBN978-1-55862-396-5
↑Edward L. Glaeser–Kristina Tobio: The Rise of the Sunbelt. (angolul) Taubman Center Policy Briefs, (2007) PB-2007-5
1234Jom Odenberger – Tom DeSimone. "Interstate System Facts" (angol nyelven). FHWA. 2013. július 13. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2026. január 16.
Ez a szócikk részben vagy egészben az Interstate Highway System című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
Teal Arcadi: Partisanship and Permanence: How Congress Contested the Origins of the Interstate Highway System and the Future of American Infrastructure. (angolul) Modern American History,V. évf. (2022) 53–77. o. doi
Edgar A. Browning: Roadbuilding Construction Equipment at Work: Building the Interstate Highways through New England’s Green Mountains. (angolul) (hely nélkül): Icongrafix. 2011. ISBN978-1-58388-277-1
Martin D. Hanlon: You Can Get There from Here: How the Interstate Highways Transformed America. (angolul) New York: Basingstoke. 1997. ISBN978-0-312-12909-5