Fekvése
Makarskától légvonalban 41 km-re délre, Korčula városától légvonalban 19, közúton 27 km-re nyugatra, Korčula szigetének közepén, a Vela és Mala Obala lejtőin fekszik. Közigazgatásilag Smokvicán kívül még három település, Brna, Vinačac (Vinašac) és Blace (Blaca) tartozik hozzá. Smokvica község területén több termékeny mező található, melyek közül a legnagyobbak a Kruševo, Prapratna, Stiniva, Banja, Sitnica, Livin dol és a Čipojino polje.
Története
Az emberi élet legrégibb nyomai a község területén az Istruga-öböl közelében fekvő Istruga-barlangból kerültek elő. A Smokvica és Brna között, falutól mintegy 30 percnyi gyalogútra fekvő barlang Korčula szigetének egyik legszebb barlangja. A szigeten élő első ismert nép az illírek voltak, akik az i. e. 2. évezredben jelennek meg. A magaslatokon épített erődített településeken éltek, melyek nyomai Korčula szigetének mintegy harminc pontján, többek között a Smokvica területén fekvő Gradina, Velo Gračišće, Dubrovica, Kom, Sutulija és Sutvara régészeti lelőhelyen találhatók meg. Halottaikat kőből rakott halomsírokba temették, melyek általában szintén magaslatokon épültek. Ilyen halom sírok találhatók a község területén többek között a Szent Ciprián templomnál, az északnyugatra fekvő Mala Kapján, Gumancén, a Smokvicától nyugatra emelkedő Marča-hegyen, a délkeletre fekvő Prapatski brigen és a Smolinska glavicán is. Az illírek i. e. 30-ig uralták a szigetet, amikor Octavianus hadai végső győzelmet arattak felettük. A római légionáriusok a mai Smokvica környékén is letelepedtek magukkal hozva kultúrájukat, életmódjukat, szokásaikat. A római villagazdaságokban nagy mennyiségű gabonát, olívaolajat, bort, sózott halat és más élelmiszert állítottak elő, melyekkel élénk kereskedelmet folytattak. Ezek a tágas, kényelmesen berendezett épületek központi fűtéssel, díszes mozaikpadlóval, luxustárgyakkal rendelkeztek. Az itteni fényűző életről árulkodnak a díszesen faragott sírkövek is. Ilyen villagazdaságok álltak valamikor az északi part közelében fekvő Krvava rupán, a Donje poljén, a Višnja poljén, a délkeletre fekvő Sutulija-Mirjén és Dračevicán is.
A római civilizáció a 3. századtól indult hanyatlásnak, a kereskedelem megszűnt, a villagazdaságok elpusztultak, vagy kisebb településközpontokká alakultak. Ez a kereszténység elterjedésének időszaka, amikor több kisebb templom épült a szigeten. A ma ismert templomok közül ilyen ősi eredetű a Szent Ciprián templom, melyről feltételezik, hogy 5.- 6. századi ókeresztény templom alapjain épült. Ma ezt a templomot tartják Smokvica legrégibb plébániatemplomának. Smokvica nevét legkézenfekvőbb a füge horvát nevéből a smokvából származtatni, de a szakemberek a nevet inkább latin eredetűnek tartják és a víz jelenlétével lehet kapcsolatban. A közeli Siknica-mezőn ugyanis régen számos kis tavacska volt. A korai középkor időszakából szinte semmilyen adat nem maradt fenn a térségből. A 13. században már a korčulai grófok irányították a szigetet, akik alattvalóiknak statutumban (1214-ben) írták elő kötelezettségeiket. A statutumban foglaltakból kiderül, hogy a javak védelmére Smokvicának is volt saját őrsége, melyet kumpanijának neveztek. A 14. századtól felépült, vagy megújult számos templom és a hitélet egyre szervezettebb lett. A Szent András templomot 1346-ban, a Szent Mihály templomot 1372-ben, a Szent János templomot 1391-ben már említik és a szakemberek szerint a Szent Péter templom is 14. századi. Egy 15. századi forrás szerint a Szent Ciprián templomhoz földbirtokok is tartoztak, a smokvicai közösségnek pedig patronálási joga volt az egyes templomok felett. Ez azt jelentette, hogy a közösség önállóan rendelkezett a templomokkal és javaikkal, papjukat pedig maguk választhatták meg, a püspöknek csak megerősítési joga volt.
A török soha nem foglalta el a szigetet, de a népi hagyományban a sziget északi partja közelében fekvő „Krvava rupa“ (véres gödör) nevű hely onnan kapta a nevét, hogy a korčulaiak itt verték vissza a szigetet megtámadó török sereget. A védelem okán a Szent Mihály templom közelében fekvő egykori településközpont is jól meg volt erősítve. Maga a templom is egy olyan sziklán épült, ahonnan a Smokvicára vezető főutat jól szemmel lehetett tartani. A katonát és az őrséget a középkorban alapított vitézi rend a kumpanija biztosította. Közigazgatási szempontból Smokvica is hozzá tartozott a középkori korčulai közösséghez, melynek központja 1843-ig Korčula városában volt. A velencei uralomnak 1797-ben vége szakadt és osztrák csapatok vonultak be Dalmáciába. 1806-ban az osztrákokat legyőző franciák uralma alá került, de Napóleon lipcsei veresége után 1813-ban újra az osztrákoké lett. A 19. század közepén egészen a II. világháború végéig Smokvica az újonnan alapított Blato község része lett. A településnek 1857-ben 496, 1910-ben 986 lakosa volt. Az iskola épülete 1914-ben készült el, bár a rendes tanítás már 1876-ban megkezdődött. 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később Jugoszlávia része lett. A második világháború idején 1941 és 1943 között olasz megszállás alatt volt. A háború után a szocialista Jugoszlávia része lett. 1955-ben Smokvica a szomszédos Čarával együtt az újraszervezett Korčula községhez került. Ebben az évben kezdte meg működését a község egészségháza is, a mait 2001-ben építették. 1953-ban felépítették a település első borüzemét. Ma már több is üzemel belőle a községben, melyek a bor mellett saját olíva olajukat, ízesített likőrjeiket és pálinkájukat is kínálják. Smokvica önálló községi rangját csak a független Horvátország megalakulása utáni közigazgatási reform alkalmával, 1993-ban kapta meg. A településnek 2011-ben 916 lakosa volt, akik főként a mezőgazdaságból (szőlő és olajbogyó termesztés) és a turizmusból éltek.
Horvátország
é. sz. 42° 56′ 43″, k. h. 16° 54′ 17″42.945278°N 16.904722°EKoordináták: é. sz. 42° 56′ 43″, k. h. 16° 54′ 17″42.945278°N 16.904722°E
